Gyorsan szeretnél értesülni a Rangadó.hu híreiről? Csatlakozz hozzánk! Klikk és like a Facebook-on!
A Tiber név igen jól csengett már a hetvenes években is. Fehérváron sokan örültek volna, ha akkor így kezdődik a góllövőlista élmezőnye egy bajnokság után. De ezt az egykori válogatott szélső, Tiber László, a Videoton történetének egyik legjobb csatára nem érhette el. Fia, Tiber Krisztián ellenben igen.
Nem kis szépséghiba vidis szempontból, hogy nem a piros-kékek, hanem a sokak szemében néhány évig első számú helyi ellenségnek számító Gázszer FC játékosaként. Nem tudjuk, ma kinek mit mond ez a csapatnév – a magyar futballkapitalizmus egyik romantikus (és rövid) fejezetét érdemes felidézni.
Németh László, az akkoriban felfutó gázszolgáltató-vállalkozó saját szenvedélyéből és saját tőkéjéből elkezdett szponzorálni, majd egyedül működtetni egy megyei osztályban futballozó csapatot – és valósággal beleszerelmesedve „teremtményébe”, az agárdi székhelyű együttest évről évre úgy erősítgette, hogy az sorra nyerte a bajnokságokat, míg feljutott az NB I-be. Ekkor még ki lehetett volna szállni talán minimális veszteséggel a dologból, ám Németh ennél megszállottabb volt. A gyakorlatilag élvonalbeli feltételekkel nem rendelkező csapat albérletbe költözött a Sóstói Stadionba és a Videoton-szurkolók bosszúságára az akkor évről évre osztályozós (majd kieső) piros-kékeknél jobban szerepelt. Csak közben bázist és támogatókat nem sikerült teremtenie a tulajnak, így a kaland addig tartott, amíg utolsó fillérje is elfogyott – és egy perccel sem tovább.
A város és más vállalkozás sem sietett a segítségére, így a Gázszer végül kimúlt – ám rövid NB I-es története során adott egy gólkirályt a magyar bajnokságnak: Tiber Krisztiánt. Aki mellesleg a mai napig aktív labdarúgó – 42 évesen.
– Az osztrák legalsó ligában játszom fél éve. Tizenkettedik évemet kezdem Ausztriában, ebből tizenegy és felet Burgenlandban futballoztam, aztán volt egy kósza gondolatom, hogy befejezem, de megfűzött az egyik barátom, hogy ne tegyem. Így aztán az FC Oslipban tolom még – meséli a Rangadó.hu-nak Tiber Krisztián – Úgy látszik, jól döntöttem, mert egy-két gól még van bennem negyvenkét évesen is. Ez már teljesen amatőr szint, a magyar megye egynek felel meg nagyjából, csak az osztrákok sokkal keményebbek. Edzés nélkül nem lehetne csinálni, így kijárok hetente egy vagy két edzésre is. Attól függ, hogyan tudom összeegyeztetni a soproni munkámmal, a gyerekekkel. Az U10-es korosztállyal foglalkozom jelenleg, ötödik éve vagyok a klub utánpótlásánál.
Tiber Krisztián története tehát a (leg)alsó osztályban ér majd véget egyszer (ki tudja, mikor), mint ahogy majdnem a legalsó osztályban kezdődött. „Töfi” a harmadosztályban csatlakozott a Gázszerhez, miután sokadik hívásra engedett a csábításnak.
Pedig korábban úgy tűnt, elkallódik: hiába a Fehérváron legendás Tiber név, a Videotonból 1993-ban elküldték, több hasonló fiatallal együtt. Elment alsóbb osztályba és Ausztriába focizni, majd 1996 januárjában csatlakozott a Gázszerhez. Egy évre rá gólkirály lett az NB II-ben – újabb egy évre rá pedig az NB I-ben, húsz találattal. (Erre idáig rajta kívül csak a zalaegerszegi Preisinger Sándor volt képes.)
A Gázszerben igazán otthonra talált, szó szerint, hisz a csapat tele volt ex-videotonos játékosokkal. A két Salacz-testvér, Bekő Balázs, Földes Gábor, Toldi Gábor, Nagy Lajos, Lőrincz Antal, Varga Ernő, a kapus Matus Sándor és a többiek igazán homogén csapatot alkottak – és nem mellékesen élvonalbeli rutinnak sem voltak híján.
– Az első évben, újoncként nyolcadikok lettünk, én pedig gólkirály. Szenzációs közeg volt, nyolcvan százalékunk fehérvári kötődésű, nagyon jó közösséget alkottunk. Egyénileg sem voltunk rosszak, pedig mindenki legyintett ránk először. Én megmondtam már a bajnokság előtt, hogy nem lesznek kiesési gondjaink. Nekem remekül ment az egész szezonban. Ennek fő oka, hogy szerkezetileg jól összerakott csapatunk volt, Hartyáni Gábor vezetésével – a játékosok többsége pedig bizonyítani akart, főleg a Videoton felé, hogy kár volt róluk lemondani. Teher sem volt rajtunk, addigra három osztály bajnoki címe volt mögöttünk, úgy mentünk neki, hogy az sem tragédia, ha kiesünk. Felszabadultan játszottunk végig. És elég erős volt a keret ahhoz, hogy középcsapatként végezzünk.
A Gázszer a következő szezonban is simán hozta a középszintet, a harmadik élvonalbeli idényükben ősszel pedig még vezették is egy ideig a bajnokságot – ám ekkor már lehetett látni a történet végét, mert vészesen fogyott a tulajdonos pénze. Tiber Krisztián ekkor már a Vasas játékosa volt – a hazai meccseit akkor már egy ideje nem Fehérváron, hanem Akasztón, a Stadler-stadionban játszó Gázszer pedig a szezont se fejezte be, féltávnál egyszerűen megszűnt és átadta a jogát a Pécsnek. (A hontalan csapat a klub nélküli stadionban: igazi magyaros szellemtörténet a kilencvenes évek honi futballjából.)
– Mondta a tulaj, hogy fogadjam el a Vasas ajánlatát, mert itt vége lesz a történetnek. Akkor már második éve hívtak. Valószínűleg akkor adtam el magam nekik, amikor még az első évünkben hat-kettőre nyertünk a Fáy utcában, nekem az volt pályafutásom talán legjobb meccse, két gól rúgtam és adtam két gólpasszt – meséli Tiber, aki aztán az angyalföldieknél, majd később Debrecenben még magyar szinten jó csapatokban futballozott, de a gólkirálysághoz már nem került többé közel.
– A társaság szempontjából már egyik későbbi csapatomban sem éreztem olyan jól magam, mint a Gázszerben, bár akadnak barátságok, ma is ápolt kapcsolatok. A közeg sehol nem volt olyan jó, mint az agárdiaknál, igazi csapat voltunk pályán, pályán kívül, szoktam mondogatni a fiataloknak, hogy mindenkinek ilyen csapatot kívánok.
Harminckét évesen ment ki először Ausztriába, azóta gyakorlatilag ott futballozik – az igazi légiós-profizmus kimaradt neki, ahogy a válogatottság is, és ezt sajnálja.
– Nem rajtam múlt, kétszer voltam kerettag Bicskei Bertalan idején. Nem tudom, mi volt az oka, hogy nem léphettem pályára. Németh Laci egyszer elnézést kért tőlem, azt mondta, miatta alakult így, mert ő volt az egyetlen, aki nem támogatta Bicskei kinevezését. Szerintem nálam rosszabb képességű játékosok is pályára léptek a válogatottban, lehet, hogy valamilyen irigység is közrejátszott abban, hogy így alakult, hiszen kis csapatból lettem gólkirály. Külföldre sem jutottam ki, ez sem rajtam múlt. Akkor még nem voltak profi menedzserek, Havasi Misi bácsi és egy Lóránt Dezső nevű szélhámos foglalkozott ilyesmikkel. Volt érdeklődés a török Genclerbirgilitől, a portugál Boavistától, a görög élvonalból is, de nem tárgyalt velük profi ügynök, a Gázszernek is új volt a helyzet, hisz én voltam az első játékosuk, akiért komoly pénzt kaphattak volna. Itthon azért volt, ami kárpótolt, játszottam egy jó Vasasban, amellyel bronzérmesek lettünk. Nyugodtan mondhatom, a mienk volt az ország legjobb csatársora akkor, a Sowunmi, Kabát, Tiber hármas. A Debrecennel pedig szerepelhettem az UEFA Kupában és hatalmas élmény volt a Bordeaux ellen világsztárokkal találkozni, gólt lőni nekik. A bajnoki cím és a kupagyőzelem nem jött össze, ezért van bennem hiányérzet.
A Tiber-név tehát még mindig jól cseng, szívesen emlékeznek rá több klubnál is. Ausztriában pedig folytatása következik, immár a tizenkettedik idénnyel.
