Emlékezetes évet produkált a magyar labdarúgó-válogatott, amely Izland legyőzésével kijutott a részben hazai rendezésű Európa-bajnokságra; Oroszországot, Szerbiát és Törökországot megelőzve megnyerte a Nemzetek Ligája-csoportját, így a következő sorozatban a kontinens legjobbjaival játszhat majd; valamint egy év alatt 44 pontot szerzett, és 12 helyet lépett előre a FIFA világranglistáján, így 2020 legtöbbet fejlődött csapatának számít. Egy szövetségi kapitány ilyenkor hátradőlhet kicsit az év végén, vagy már a következő év nagy feladatain, a vb-selejtezőkön és az Eb-n kattog az agya?
Sajnos vagy nem, én az a típus vagyok, aki mindig próbálja kiélvezni az adott pillanatot, utána viszont már a következő feladaton és kihíváson jár az eszem. Mivel a vb-selejtezők sorsolása már elkészült, és kiderült, hogy március 25-én az első fordulóban Lengyelországot fogadjuk a Puskás Arénában, már a leendő ellenfél meccseit nézem, de közben természetesen figyelemmel kísérem a válogatott keretnél számításba vett játékosainkat is. A két ünnep között nem lesznek meccsek, akkor lesz egy rövid leállás számomra is, aztán januárban már utazom vissza Magyarországra, és folytatjuk a munkát.
A 2019-es évnek teljesen más kicsengése volt. Akkor Walesben ki-ki meccset játszott a válogatott, amelyet 2-0-ra elveszített, és akkor azt nyilatkozta a lefújás után: „Egész egyszerűen fel kell fognia mindenkinek Magyarországon, hogy jelen pillanatban képességbeli hiányosságok vannak.” Az akkori kifakadásához képest meglehetősen szembetűnő a változás, ha megnézzük a 2020 őszén hozott eredménysort. Mi változott egy év alatt?
A Wales elleni vereség után úgy éreztem, változtatnom kell, más szempontok alapján kell meghívnom játékosokat. Be kellett látni, hogy ha technikailag nem tudjuk felvenni a versenyt az ellenfelekkel, akkor az összes többi tényezőben kell jobban teljesítenünk. Sokkal nagyobb figyelmet fordítottunk a játékosok fizikai állapotát tükröző adatokra, és nagyobb hangsúlyt kapott a kerettagok pszichológiai profilja. Telefon-, illetve videóhívások révén rendszeresen kommunikáltunk velük, igyekeztünk maximális támogatást nyújtani nekik, és reméltük, hogy követik majd az útmutatásainkat, ami révén fejleszthetik a gyengébb pontjaikat. Ezek együtt hatékonynak bizonyultak, és az őszi mérkőzéseken azt láthattuk a pályán, hogy a játékosok csapatként működnek, mindenben segítik egymást, és tartják magukat az előzetes tervhez, amit az adott meccs előtt felvázoltunk.
A szervezettség volt a kulcs.
Vannak ugyanis minőségi játékosaink, ám ha nincs meg a megfelelő rendszer, amiben mindenki tudja a dolgát, annak vereség lesz a vége.
Az utolsó idei meccs után azt nyilatkozta, hogy a változtatás miatt olyan játékosokat keresett, akiket megfelelő alázat, hozzáállás és harci szellem jellemez. A Wales elleni kezdőt és az idén ősszel látott csapatokat összehasonlítva mondhatjuk, hogy Fiola Attila, Sigér Dávid vagy éppen Szalai Attila lett a szemléletváltás győztese?
Nem bontanám le személyekre a dolgot, mert az első pillanattól fogva azt mondtam, hogy olyan odaadó játékosok kellenek, akik nemcsak akkor tudják a dolgukat, amikor a válogatottban szerepelnek, hanem akkor is, amikor a klubjukban készülnek, és lehetőségük van jobbá válni. A Nemzetek Ligája azért volt hasznos sorozat, mert az ellenfeleinknek – az oroszoknak, a szerbeknek és a törököknek is – több játékosuk szerepel a topligákban, mint nekünk, előrébb vannak a világranglistán is, és ezt nem ajándékba kapták. Ha olyan csapat az ellenfeled, amely papíron jobb nálad, akkor többet kell futnod, hatékonyabban kell letámadnod, agresszívabbnak és motiváltabbnak kell lenned. Az általam lefektetett válogatási elvek világosak voltak:
aki nem játszik rendszeresen a klubjában, és nem nyújt egyenletesen jó teljesítményt, az nem lesz kerettag. Való igaz, Nagy Ádám, Willi Orbán és Szalai Ádám esetében kivételt tettem, de ez mindösszesen háromszor fordult elő két és fél év alatt.
Azt is figyelembe kell vennünk, hogy vannak olyan posztok, ahol jól állunk, és olyanok is, ahol nincs igazán variációs lehetőség. Szoboszlai Dominik posztján Kalmár Zsolt és Holman Dávid is szóba jöhet, de nyilvánvaló, hogy nem rakok fel egyszerre három 10-est a pályára. Szeretek klasszikus centerrel játszani, de nézzük meg a középcsatár pozícióját, Szalai Ádámon kívül tud bárki mondani egy támadót, akit bevethetek ebben a szerepkörben?
Az eredmények azt mutatják, hogy a változtatások bejöttek. 2019-ben Horvátországtól 3-0-ra, Szlovákiától és Walestől 2-0-ra kaptunk ki idegenben. Idén viszont Törökországot és Szerbiát 1-0-ra vertük vendégként, az oroszok otthonában 0-0 lett a vége, a bolgárok elleni pótselejtezőn pedig 3-1-re nyertünk, vagyis idegenben veretlenek maradtunk. Összefügg ez az eredménysor azzal, hogy a 3–5–2-es felállással stabilabb lett a csapat játéka?
Igen. Megnéztük a számokat, beszélgettünk a játékosokkal, és végül úgy éreztem, a három belső védős felállással jóval magabiztosabbak lehetünk. Ez a játékrendszer azt is lehetővé teszi, hogy offenzívabbak vagy agresszívabbak legyünk, ha a meccs alakulása ezt kívánja meg. Őszintén szólva a szerencsének is szerepe volt abban, hogy az ön által említett négy meccsből háromszor nem kaptunk gólt, de az is igaz, hogy jobban is védekeztünk. Más felfogásban is játszottunk, sokkal magasabban kezdtük a letámadást, és a szerbek elleni meccs félidejében Nikolics Nemanjának el is ismerte az ellenfél egyik stábtagja, hogy abszolút megleptük őket ezzel a stílussal, és nem tudtak mit kezdeni a presszinggel. Összefoglalva: a magabiztosság és a megfelelő taktika segít, hogy egységesebbek legyünk a pályán, egy jól működő csapat pedig jobb eredményekre lehet képes, ezt láthattuk az ősszel.
A magyar sportban, főleg a csapatsportokban mindig sok szó esik a mentális tényezőkről, illetve arról, hogy mennyire fontos lenne, hogy ilyen téren is megfelelő felkészítést kapjanak a sportolók. Mit tapasztalt, máshogy kell beszélni egy magyar focistával, vagy máshogy kell motiválni, mint egy szlovákot vagy olaszt?
Amikor 2018-ban elkezdtük a közös munkát, kijelentettem, hogy csak az kaphat meghívót, aki kellően motivált, mégis volt olyan, hogy azt éreztem, valaki nem elég fókuszált a pályán. Ma már nem kell különösebben motiválni a játékosaimat, mert büszkék arra, hogy a hazájukat képviselhetik a pályán. A játékosok nagyon intelligens emberek, és viszonylag rövid idő alatt le tudják szűrni, hogy valaki ért-e a futballhoz. Emlékszem, amikor kapitány lettem, azt éreztem, hogy néhányan szkeptikusak velem kapcsolatban, de aztán három-négy nap alatt képet kaptak arról, hogy mit képviselek és milyen a személyiségem.
Úgy vélem, az öltözőben már nem feltétlenül az az elsődleges szempont, hogy mennyire vagy profi, hanem, hogy milyen ember vagy. A játékosok tudják, hogy a lojalitás számomra nagyon fontos, és az őszinteség is, mindig megmondom szemtől szembe nekik, amit gondolok.
Az Izland elleni, Eb-részvételről döntő meccsen nem lehetett ott a csapattal, hiszen elkapta a koronavírust. Hogyan élte meg azt a napot, edzői pályafutása egyik legfontosabb mérkőzését?
Nem így terveztem, de szerencsém volt, mert számíthattam a kollégáimra, akikkel a meccs előtt, közben és a félidőben is folyamatosan kapcsolatban voltam. Nem én voltam a fontos, hanem a csapat, a fiúk pedig sikerrel jártak, hiszen sikerült kiharcolni, hogy ott legyünk az Eb-n.
Telkiben a szobájában nézte a meccset, és ha valami nem tetszett, amit a pályán látott, akkor egyből hívta a segítőjét, Cosimo Ingusciót? Vagy hogyan képzeljük ezt a fajta távirányítást?
A meccs napjáig Telkiben voltam, aztán a csapatorvos hazaküldött, és otthon néztük a meccset a feleségemmel, aki szintén megfertőződött a vírussal. Nem csak a meccs idején, egész nap kapcsolatban voltam Cosimóval, és mivel nem eltiltás miatt hiányoztam, így a modern technika minden vívmányát igénybe vehettem, hogy konzultáljak vele vagy a csapattal.
Orbán Viktor miniszterelnök felhívta a győzelem után?
SMS-t küldött, amiben gratulált a kijutáshoz, és láttam, hogy a közösségi médiában jobbulást kívánt. Mondhatom, hogy jó kapcsolatban vagyunk, ha találkozunk, akkor természetesen a futball jelenti a fő témát, és úgy érzem, elismeri a munkámat.
Más meccsek után is szokott írni önnek, vagy ez egy kivételes alkalom volt?
A sikeres találkozók után általában üzenni szokott.
Szoboszlai Dominik a Red Bull-családon belül váltott klubot: az osztrák Salzburgból a német Lipcsébe igazolt. Látva, hogy hol tart most, jól döntött?
Úgy érzem, igen. A mostani átigazolása megfelelő lépésnek tűnik a karrierjében, a Bundesliga nagyon erős bajnokság, a Leipzig pedig a Bayern Münchennel és a Dortmunddal együtt kiemelkedik a ligából, ráadásul a BL-ben is bejutott a legjobb 16 közé.
Ugyan az Eb messze van még, de azt talán elárulhatja, milyen esélyekkel indulnak a kerettagságért új arcok, olyanok, akik eddig nem voltak alapemberek a válogatottban? Tegyük fel, ha a paksi Hahn János gólkirály lesz, bekerülhet az Eb-csapatba?
Figyelembe kell vennünk, kik voltak azok, akikkel az Eb-kijutás és a Nemzetek Ligája-csoportelsőség összejött, de természetesen a segítőimmel együtt nyitott szemmel járunk. Ha valaki márciusig, az első vb-selejtező előtti kerethirdetésig kimagaslót nyújt az NB I-ben, az jó eséllyel számíthat a válogatott meghívóra.
Mi lesz Dzsudzsák Balázzsal, aki végül korábbi klubjához, az NB II-es Debrecenhez igazolt? Neki lehet esélye a másodosztályból bekerülni?
Elöljáróban leszögezném, ez nem az én csapatom, hanem a magyar válogatott, az ország csapata, de nekem kell kiválasztani a játékosokat, én pedig a tények alapján hozom meg a döntéseket. Nem tudom, Balázs szempontjából mennyire volt hasznos, hogy a Debrecent választotta, tisztában vagyok a statisztikáival, tudom, hogy kilenc mérkőzésen játszott, és gólt ugyan nem szerzett, de kiosztott néhány gólpasszt. Olyan csapatban van, amelynek az első osztályban lenne a helye, de a tavalyi katasztrofális idény miatt visszacsúszott az NB II-be.
A Loki az ősszel időnként 3-4 góllal is megverte az ellenfeleit, és úgy tűnt, a csapatnak mindegy volt, hogy Balázs éppen játszik-e vagy sem, nem emelkedett ki a társai közül, pedig a magyar válogatottsági rekorderről beszélünk, aki 108 alkalommal játszott a csapatban, vagyis egyértelmű, hogy képes erre.
Épp ezért nem is érzem indokoltnak a meghívását, de a válogatott ajtaja előtte is nyitva van, ehhez viszont nagyon komoly teljesítményt kell nyújtania, és olyan csapatban játszania, amely magasabb szintet képvisel, mint a Debrecen. Balázson kívül ugyanez igaz a szintén debreceni Korhut Mihályra és Ferenczi Jánosra vagy a vasasos Feczesin Róbertre és Pátkai Mátéra, a másodosztályból nagyon nehéz lesz bekerülniük, de ezt ők is pontosan tudták, amikor odaigazoltak.
Nem tudom, mennyit észlel belőle, de Szalai Ádám személye nagyon megosztó a drukkerek körében, talán nincs még egy olyan kulcsjátékosa, akit ennyiszer találnának meg a kommentelők a 10 millió futballedző országában. Ön mindig konzekvensen megvédi a csatárt, akinek elég nehéz idénye van: klubjában, a Mainzban mindössze 30 percet játszott, nemrég pedig műtéten esett át. Vele is előfordulhat, hogy amennyiben nem játszik rendszeresen, bukja a meghívót, vagy – ahogy említette már – kivételt tesz vele, mert a posztján nincs alternatíva?
Szalai az egyik vezére a csapatnak, karizmatikus játékos, aki nagyon hasznos a pályán, legyen szó akár támadásról, akár a védekezés elindításáról. A kritikusai persze egyből megemlítenék, hogy egy szerencsétlen mozdulata miatt az oroszok elleni hazai meccsen gólt kaptunk. Úgy érzem, vele sokkal kritikusabbak egyesek, mint másokkal, és nem igazán értem az okát. De amíg én leszek a kapitány, addig Szalai mindig fontos játékosom marad. Számára most az az elsődleges, hogy épüljön fel a műtétje után, aztán pedig találjon egy klubot, mindegy, hogy Németországban vagy máshol, ahol rendszeresen játszhat. Az elmúlt hónapokban csak a válogatottban lépett pályára, és ha tavaszig nem javul a helyzet, akkor neki is nehéz lesz bekerülnie, de ezt ő is tudja, mert beszéltem már vele erről.
Említette, hogy a Nemzetek Ligájában papíron minden ellenfelünk erősebb volt, mégis sikeresek tudtunk lenni. Egyetért azzal, hogy az erősebb ellenfelekkel szemben szokott igazán jól teljesíteni a válogatott? Csak mert jövőre kijut a jóból, Anglia, Lengyelország, Portugália, Németország és Franciaország ellen is pályára lép a csapat.
Az biztos, hogy amikor topcsapattal játszunk, akkor a felkészülés minden pillanata maximális intenzitással és odafigyeléssel zajlik, talán tudat alatt a játékosok is kicsit máshogy állnak hozzá, mert tisztában vannak a feladat súlyával. Az erősebb ellenfelek jellemzően nyíltabb játékot vállalnak fel, ez ellen nekünk is könnyebb érvényesülni, mint egy betömörülve bekkelő csapat ellen. Az irányításommal 24 mérkőzést játszottunk, és Észtország, valamint Azerbajdzsán kivételével papíron minden ellenfelünk erősebb volt. Talán még Montenegrót lehet megemlíteni a kivételek között, de azt a meccset a szlovákok elleni hazai Eb-selejtező előtt játszottuk, és akkor a kísérletezésen volt a hangsúly. Az észtek és az azeriek elleni négy meccsből hármat megnyertünk, egy pedig döntetlen lett; az azeriek elleni hazai találkozón ugyan szerencsénk volt, mert a bíró a végén nem adott meg egy szabályos gólt az ellenfélnek, de azon a mérkőzésen szinte végig domináltunk. A vb-selejtezők során el kell kerülni, hogy a gyengébb ellenfelekkel szemben csökkenjen a koncentráció, Andorra és San Marino ellen is ugyanolyan elszántan és fókuszáltan kell futballozni, persze, ha úgy alakul, hogy öt perccel a vége előtt három gól az előny, akkor kis lazítás belefér.
De a magyar válogatottnak van már egy kellemetlen emléke Andorráról 2017-ből, nem szeretnénk újabbat.
Amikor 2018-ban kinevezték szövetségi kapitánynak, szinte példátlan volt az a fajta szimpátia és támogatás, amit a szurkolók részéről lehetett tapasztalni. Egy ilyen hátszél segítség egy edzőnek, vagy még nagyobb nyomást tesz az emberre, mert még inkább meg akar felelni az elvárásoknak?
Nem is annyira a nyomást éreztem, mint inkább azt, milyen nagy felelősséggel jár, hogy egy olyan ország csapatát vezethetem, amely nagyon komoly futballmúlttal rendelkezik. A nyomás inkább abból adódik, hogy amíg egy klubedző hetente vívja meg a meccseket, addig egy válogatottnál évi tíz találkozó van, amelyek szinte mindig nagy téttel bírnak, és van olyan, hogy két mérkőzés között hónapok telnek el. A szurkolók azért fogadhattak ennyire barátságosan, és a Honvéd-drukkerek is azért kedvelnek a mai napig, mert tudják, hogy egy hétköznapi ember vagyok, ugyanolyan, mint bárki más.
A bolgárok elleni pótselejtezőn aratott 3-1-es győzelem után azt nyilatkozta, hogy szerencsénk volt, és gyengébben játszottunk annál, amit várt. Itthon elég ritkának számít, hogy valaki egy fontos győztes meccs után is rámutasson a hibákra.
Az önkritika számomra nagyon fontos, ha valaki nem képes erre, az nem tud fejlődni. Ha visszagondolok arra, hogy milyen edző voltam, amikor Magyarországra érkeztem, akkor azt mondhatom, hogy sokat változtam, de a futball maga is változik, épp ezért az embernek is folyamatosan tanulnia kell, és törekednie arra, hogy fejlődni tudjon.
Nyitottnak kell lenni az új dolgokra, azt vallom, hogy akár egy harmadosztályú meccsből is lehet tanulni, ott is elleshetek valamit, amit aztán a munkámban hasznosítani tudok.
Tizenegy év után szerepelt ismét magyar csapat a Bajnokok Ligája csoportkörében, a Fradi a Barcelona, a Juventus és a Dinamo Kijev ellen hat meccsen egy pontot szerzett. Ez a realitás, vagy csalódás, hogy nem jött össze több pont?
Ha kivesszük a Barcelona elleni első mérkőzést, ahol a Fradi csak 20 percig játszott jól, valamint a Juve elleni hazait, ahol úgy tűnt, túlságosan rágörcsöltek arra, hogy milyen nevek szerepelnek az ellenfélnél, akkor megfelelőnek lehet értékelni a csapat teljesítményét. A két topligás csapattal szemben még nagy a lemaradás, bár Torinóban nagyon közel volt a döntetlenhez a Fradi, a Dinamo Kijev elleni idegenbeli meccsen viszont jobban játszott, mint az ellenfele, ott minimum egy döntetlent megérdemelt volna. A BL-szereplés fontos és értékes tapasztalattal ruházta fel az FTC-t, és remélem, nem kell ismét hosszú éveket várni arra, hogy főtáblás legyen egy magyar csapat. Úgy érzem, a magyar bajnokság, bár nem rohamléptekben, de folyamatosan fejlődik, amit a válogatott is igazolt, hiszen az utolsó Nemzetek Ligája-meccsen, a törökök elleni 2-0-s győzelem alkalmával hét olyan játékos volt kezdő, aki az NB I-ben játszik.
Gyakran lehet azzal szembesülni, hogy a miniszterelnök futballimádata miatt sokan a válogatott meccseket is a politikai hovatartozásuk alapján értékelik, és ha kikap a csapat, azt úgy fogják fel, hogy Orbán is veszített egy kicsit. Egy olyan országból érkezve, ahol a futball szinte vallásnak számít, nem zavarja ez a fajta megosztottság?
Nem szerencsés összemosni a futballt és a politikát, mert teljesen eltérő dolgokról beszélünk. A futball az futball, amely érzelmeket vált ki az emberekből, az érzéseket pedig nem az agy, hanem a szív vezérli. Számomra egyértelmű, hogy ha egy olasz ember leül a tévé elé, hogy megnézzen egy sporteseményt, akkor büszkének kell lennie az ország sportolóira, és szurkolnia kell nekik, függetlenül attól, hogy ki irányítja az országot.
Silvio Berlusconi elég megosztó személyiség volt, de nem gondolnám, hogy az a szurkoló, aki rajongott a Milanért az ő elnöksége idején, az hirtelen elfordult a csapattól, amikor Berlusconi politikai karrierbe kezdett.
A két és fél éves kapitánysága alatt mikor volt az első olyan pillanat, amikor azt mondta, igen, ez az én csapatom, ezt akartam látni a pályán?
A sportban az eredmény a legfontosabb, de egy edző számára vannak más tényezők is, amelyek legalább ilyen jelentőséggel bírnak. Ha azt látom, hogy a játékosok mindent beleadva, egymást segítve teszik a dolgukat a pályán, az büszkévé tesz. Mondok egy példát: bár az oroszoktól kikaptunk 3-2-re hazai pályán, tetszett, ahogy a csapat 0-3 után reagált, tetszett, hogy a nehézségek ellenére egységesek maradtunk, és nem adtuk fel egy pillanatra sem.
Beszéltünk a szurkolók szimpátiájáról. A Facebook-oldalát nézve tesz is érte, hogy kedveljék a magyar drukkerek, mert gyakran oszt meg olyan bejegyzéseket, amik azt tükrözik, mennyire jól érzi magát nálunk. Ez tudatos kommunikáció? Fontosnak érzi, hogy legyen visszajelzés a drukkerek felé?
Nem tartozom abba a generációba, amely igazán magabiztosan mozog az internet világában, ezért az oldalamat az unokaöcsém kezeli, de csak olyan dolgok kerülnek ki, amik tőlem származnak, és amit fontosnak tartok. Szeretek ezzel a csapattal dolgozni, és szeretem Magyarországot, és ennek általában hangot is adok a posztjaimban, de nem azért, hogy új követőket szerezzek, hanem mert ezt érzem. És ez az érzés akkor sem múlna el, ha már nem én lennék a szövetségi kapitány.
Olvastam egy érdekes felvetést, amely azt taglalta, hogy az Izland elleni meccsen ugyan nem voltak nézők, de utólag belegondolva lehet, hogy ez nem is baj, mert 0-1-es állásnál a 80. perc környékén elképzelhető, hogy már türelmetlenek lettek volna a szurkolók, ami a játékosokra is kihatott volna. Lehet ebben igazság?
Idegenben talán valóban kedvező volt számunkra, hogy nem voltak jelen az ellenfél szurkolói, de otthon nem jelentett előnyt a zárt kapu. A szlovákok elleni Eb-selejtező ugyan vereséggel végződött, de a szurkolók az utolsó pillanatig űztek-hajtottak minket, és ez plusz energiát adott a csapatnak. A meccs végén ők is csalódottak voltak, de nem volt füttyszó, nem bántották a csapatot.
Nem kérnek tőlünk semmi olyat, ami lehetetlen lenne. Tudom, hogy olyan csapatot szeretnének látni, amelyik nem ijed meg az ellenféltől, és a 95. percben is fut, hajt, küzd. Vagyis pont ugyanazt várják el a játékosoktól, amit mi is.
Két éve a segítőjétől, Giovanni Constantinótól azt kérdeztem, hogyan jellemezné egy mondatban a válogatottat, és ő azt felelte: a csapat, amelynek van jövője. Ön most mit mondana?
Szerintem jó úton járunk, és azt kell folytatnunk, amit idén ősszel elkezdtünk. Lehet, hogy nem tudunk hasonló eredményeket elérni, hiszen csupa topcsapat vár ránk, de az a fontos, hogy a fiúk felemelt fejjel jöjjenek le a pályáról.
