Gyorsan szeretnél értesülni a Rangadó.hu híreiről? Csatlakozz hozzánk! Klikk és like a Facebook-on!
Sokan próbálják megfejteni és elmagyarázni a világbajnok német válogatott, illetve az egész német labdarúgás sikerének titkát, de nagyon kevés olyan honfitársunk van, aki nap mint nap testközelből láthatja az ott zajló folyamatokat, és részese lehet a munkának. Egyikük, a Hertha BSC korábbi magyar válogatott játékosa, jelenlegi utánpótlásedzője, ifj. Dárdai Pál a Rangadó.hu szakértője volt a világbajnokság alatt, hétfő délelőtt pedig Balatonszéplak-Alsón, a szabadstrand büféjében adott hosszú, ám annál tartalmasabb interjút honlapunknak.
Az egykori kiváló védekező középpályás manapság 38 éves, és a karrierje továbbra is a tervei szerint alakul – bár ezt számos alkalommal a szerencsével indokolta, szerencséje csak annak van, aki tesz érte, ő pedig a hozzáállásának, a mentalitásának köszönhetően nagyon sokat tesz.
– Hogy a brazíliai torna legkiegyensúlyozottabb teljesítményét a német válogatott nyújtotta, amely megérdemelten lett világbajnok, abban a legtöbben egyetértenek. De minek köszönhető ez a remek játék egy hónapon keresztül?
– Először is aki benne van a német labdarúgásban, aki ismeri belülről, az tudja, hogy nagyon nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy a csapatok mellett – már az utánpótláscsapatok mellett is – dolgozzanak olyan szakemberek, akik vágják az anatómiát, tehát tudják, mikor mennyi lehet a terhelés az egyes korosztályokban. Aki nézte ezt a világbajnokságot, láthatta, hogy a németek fizikálisan fittek. Térdsérülés előfordult, de izomsérülésről nem hallottunk, mint például az argentinoknál Di María esetében, és más csapatoknál is megsérültek, kiesetek emberek – kezdte Dárdai Pál. – A németeknél a kispadon is minőségi játékosok ültek, akik pedig játszottak, azok fizikálisan minden meccsen csúcson voltak. Talán a Ghána elleni mérkőzésen többet kellett hajtaniuk, lehet, hogy az benne maradt a lábukban a következő meccsre, de a brazilok ellen is végig hajtottak, és a döntőben is, százhúsz percen keresztül. A kérdés csak az volt, mikor lőnek gólt, mert azt lehetett tudni, hogy előbb-utóbb betalálnak.
Götze gólja, és ami mögötte van
– Amit az argentinok hatalmas fegyelemmel elértek, az példamutató, ezt a taktikát, ezt a rendszert lehet ajánlani azoknak a csapatoknak, amelyekben kevesebb az igazi nagy egyéniség. A németek pedig azt játszanak, amit akarnak. Akárhogy is nézzük, jobbak voltak, és ami a legszebb, hogy – a kiöregedő Lahm, Schweinsteiger és Klose kivételével – ez egy fiatal csapat, de már most olyan egyéniségekkel és erősségekkel, hogy az hihetetlen. Nem véletlen, hogy Kramert be merték rakni egy világbajnoki döntőben – szegény, kapott rendesen, és megsérült –, és Draxler is ott ült a padon. Olyan futballisták vannak, hogy Götzét csak azért hozták be, hogy rúgjon egy győztes gólt. Dortmundban van egy speciális segédeszköz, amely dobja a labdákat, le kell venni, és abba a lyukba visszarúgni, amit a gép egy villanással jelez. És ezt folyamatosan, tíz vagy húsz labdánként van pihenő. Ő volt a legszorgalmasabb, és most milyen volt a gólja? Levette és berúgta… Jó volt nézni, milyen technikai tudása van. Ezt ő éveken keresztül gyakorolta, azt mondják, sokszor úgy kellett kizavarni ebből a tizenötször tizenöt méteres edzőteremből.
– A németek kétezer-kettőben húztak egy vonalat, azóta nagyon keményen dolgoznak, és nincsenek megelégedve magukkal. Mindig van valamilyen víziójuk. Nálunk is az akadémián, ha valamit elérünk, máris összeülünk, hogy mit lehetne még jobbá tenni, és mindig ösztökélnek minket, edzőket, hogy legyen egy képünk, hová akarunk eljutni. Mindig valahogy előre, ezt nézi a német, és ezt szépen megmutatta a világbajnokság is. Teljesen megérdemelten, és – most csúnyát fogok mondani – féllábbal nyerték meg… Minden meccsen domináltak, gólokat rúgtak, jól játszottak, és minden poszton nagyon jó játékosaik vannak. Ha kiszednénk az argentinok közül Mascheranót középről, akkor ugyanúgy hatot-hetet kaphattak volna, mint a brazilok. Amit az az ember az egész tornán művelt, az hihetetlen. A német csapat ellen Messi kétszer tudott megszökni a jobb oldalon, de azt is csak úgy, hogy nem tudta senkinek bekészíteni középre. A németek ellen neki nem megy…
– A magyarok számára furcsa volt azt hallani, hogy a németeknek hiányérzetük van a világbajnoki címmel kapcsolatban, hiszen bár valóban huszonnégy éve nyertek legutóbb, azóta is mindig ott voltak a dobogón, vagy annak közelében.
– Amikor megláttam az első meccset, én is meglepődtem. De ezek a játékosok rendszeresen döntőket játszanak, ahol ugyanúgy megvan a himnusz, a stresszhelyzet és ugyanaz a csinnadratta. Egyébként Robben miatt szívesebben megnéztem volna egy német-holland döntőt, mert nagyon jó passzban volt. Szerintem a hollandok egy kicsit Robben-függők voltak, ahogy a brazilok Neymar, az argentinok pedig Messi esetében. A holland-argentin meccsen olyan szépen levédekezték Robbent, hogy én tizenöt perc után visszavittem volna balhátvédnek. Kuyt mindig visszavette a labdát, de nem támadtak az alapvonalon. Amikor a németek elkezdtek alapvonalat támadni, akkor kezdték szétzilálni az ellenfelet. Nagyon masszívak voltak az argentinok középen, de jött az egyik oldal, majd a másik, mondván, egyszer csak elfáradnak. Elfáradtak, hiszen az elődöntő százhúsz perce is benne volt a lábukban, és most is annyit játszottak, ami azért kemény.
Ha egy atléta megtanul focizni…
– Tavaly két német, idén viszont két spanyol csapat játszotta a Bajnokok Ligája döntőjét, mégis adódik a kérdés, hogy Spanyolország korai kiesése, illetve Németország világbajnoki címe némileg átrendezheti az erőviszonyokat Európa labdarúgásában?
– A spanyolok nagyon jól kitalálták a rövid passzos játékot a saját testalkatukra, de a foci most megint változott egy nagyot az atletikusság irányába. A németek focizni is tudnak és atletikusak is. Ha egy atléta megtanul focizni, akkor nem sokra mennek a rövid passzos játékukkal. A spanyoloknál hiányzott három-négy fiatal. A németeknél jól csinálják, hogy mindig az öregebbek nyakára tesznek három-négy fiatalt, ezért nem pihenhetnek, nem gondolhatják, hogy stabil helyük van, mindig motiválva vannak. Nagyon örültem, hogy Klose egy ilyen világbajnoksággal, rekord-gólszerzőként zárhatja a válogatottbeli karrierjét.
– Régen sokan nem szerették a németes focit, manapság viszont sokkal többen szimpatizálnak a csapattal, mert a régi idők németes focija szinte eltűnt, majdnem teljesen megváltozott.
– Legalább hat éve öröm leülni a tévé elé, és nézni a német válogatottat, mert élvezni lehet a játékát. Szépen futballoznak! És mit csinálnak egy német csapat ellen? Ha lezárnak középen, akkor a szélén mennek el. Ha lezárják azt a területet, akkor középen átlő Schweinsteiger vagy Klose. Ha pedig bunkerbe vonulnak, akkor beívelgetik a labdákat, és arra érkezik Klose, Müller, Khedira. Mit lehet csinálni ellenük? Nagyon erősek. A labdakelezésük sebessége, a futásuk sebessége és az agyuk sebessége is beléjük van nevelve. Nincs olyan játékos, akire azt lehetne mondani, hogy lassú, vagy lassan gondolkodik, vagy a labdát lassan kezeli le.
– Ez a huszonhármas keret most bizonyított, de az utánpótlás is hasonló színvonalú?
– A Hertha U17-es csapata a német bajnoki címért a Dortmundot kapta az elődöntőben, és idegenben kettő-egyre nyert az első meccsen. Nekem koordinátorként el kellett mennem a nyugdíjba készülő és az új akadémiavezetővel, illetve a sportigazgatóval. A lefújás után mondtam, hogy nagyon örülök, de ez lehet négy is Berlinben, csak fordítva! Az egyikük megértette, a többiek csak néztek rám… A visszavágón negyed óra után mondta az öreg: már értem, mint mondtál. Kaptunk egy négyest a Dortmundtól. Volt nálunk három-négy tizenhét éves, akik ugyanolyan jól fociztak, mint azok, akiket most láttunk a vébén. Hihetetlen! Az U19-esek kupadöntőjét a Schalke és a Freiburg játszotta. Ott megint láttam négy-öt olyan gyereket, hogy azt hittem, leesik az állam. És most csak néhány csapatról beszélek. A született tehetségek száma Magyarországon ugyanannyi, mint Puskásék idejében, ezt higgyék el nekem. Ha van egy A-kategóriás gyerek egy csapatban, aki nagyon ügyes, illetve van két B és tizenöt C, akkor a C-sek lehúzzák a többieket – az A-ból lesz B, a B-ből C, a C-ből meg semmi. Kint ez fordítva működik: van négy-öt A-s, sok B-s és nincs C-s, ráadásul a B-s fel akar jutni egy szinttel magasabbra, ezáltal űzi-hajtja az A-st is. Igazából a B játékszer, hiszen az A-sokért csinálják az egészet, hogy legyenek belőlük profik. De ha a B-s jól dolgozik, oda tud kerülni a jobbak közé. Ez minden szakmában így van. A németeknek nagy előnyük, hogy van tömeg. És jó tömeg! Éppen ezért nagy szerencsém van a fiaimmal, akik ilyen közegben nőnek fel, és olyan edzéseik vannak, amik többet érnek, mint a meccs. Itthon az a baj, hogy kicsi korban keveset fociznak a gyerekek, ezáltal B-sek lesznek meg C-sek. És a C-sből sosem lesz A-s, mert csodák nincsenek, a B-sek meg lehúzzák az A-sokat.
Eleinte a bokorból nézték
– Ezt a mentalitást Németországban sajátította el?
– Nem, ez a székely vér! Ha valamit elgondol, azért megtesz mindent. Én így nőttem fel, aztán kint a németek is megjegyezték maguknak a Pál-mentalitást. Az elején azt mondták, hogy a Pál az komplikált. Most már nem… Az ex-profikat nem szeretik az utánpótlásban, mert – ki kell mondani – általában lusták. Egy profi megszokta, hogy napi két órát dolgozik, annyi az edzés, illetve hétvégén a meccs, de egyébként egymaga van, vásárolgat, vakarózik… Az utánpótlásban én reggel kilenckor már az irodában vagyok, vitatkozom, hazamegyek ebédelni, délután vissza a pályára, várom a gyerekeket, már edzés előtt kiteszem az egyéni edzésterveket, lenyomom az edzést, megvárom, míg az utolsó elmegy, bezárok, és fél kilencre érek haza. Hétvégén pedig elutazom a tornára vagy a meccsre. Ha mi nem játsszunk, akkor a többieket kell ellenőriznem.
– A kilencvenes évektől kezdve elég sok magyar játékos fordult meg külföldi csapatoknál. Többen neves kluboknál, komoly bajnokságokban is játszottak. Úgy tűnik, az ön visszavonulás utáni karrierje mégis páratlan. Vajon miért?
– Szerencsém van, mert nem mentem el a Bayern Münchenhez, és az élet most visszaadja, hogy hűséges maradtam a klubomhoz. Az emberek a városban és a klubnál már megszokták, hogy a Pál egy kicsiként komplikált. Minden év végén van egy elbeszélgetés az akadémián, ahol a személyzeti főnök elmondja, hogy látta a munkánkat. Kértem, hogy mondjanak már valami rosszat, mert én is szeretnék fejlődni, de nem, mert ők nagyon örülnek, és jónak tartják, hogy én először analizálok, nem szólok, csak utána cselekszem. Szerencsés vagyok, mert tudják, milyen vagyok. Az elején bokorból nézték, mit csinálok, utána megkérdezték, hogy felvehetik-e videóra az edzéseimet… Ilyen szempontból igényes vagyok. Van olyan, hogy azt mondom a gyerekeknek: figyeljetek, én inkább cipelem a kapukat, ti pedig kezdjétek el, de úgy csináljátok, mint a kiskatonák, ha valaki jön, akkor látsszon, hogy ez a Dárdai Pál csapata. Az öltözőben lehet hülyéskedni. Megmondtam, felőlem aztán dobálózhatnak tortával, legfeljebb nem lesz torta többet, vagy sütemény. Volt is ilyenre példa: nem kaptak egész évben süteményt meccs után – mert dobálóztak vele –, csak gyümölcsöt. Én ebbe nem szólok bele, de a pályán allergiás vagyok. Ott rend van, mindegy, hány évesek. Néha meg kell mutatnom magam, elmegyek az U9-hez, utána egy évig hallgatom a gyerekektől, hogy: Pál, mikor jössz megint? Ha kell, hozzájuk alkalmazkodom, de ha kell, besegítek az U23-nál. Ha meccset kell fütyülnöm a profiknál, akkor velük veszekszem.
Negyven perc a fürdőkádban
– Azért is szerencsés vagyok, mert az édesanyám pedagógus volt, óvónő, és sokat jártam hozzá az óvodába. Apu edző volt kicsi koromban, ezért például amikor Garami Józsi bácsi ott dolgozott, ültem az öltözőben gyerekként, hallgattam a taktikát, és néztem a táblát. Így nőttem fel. A fiam, Palkó nagyon ügyes, és ahogy felnőtt, én profiként is mentem az edzéseire, elkísértem a Berlin-válogatottba, láttam a tornákat, közben edzést tartottam kicsi gyerekeknek a faluban, ahol laktam. Tehát ragadtak rám a dolgok, mert érdekeltek. Azzal is szerencsém volt, hogy a Herthánál felkaroltak és bíznak bennem. Mivel eredményes vagyok, most jó irányban vagyunk. A feleségemnek tetszik, mert szem előtt vagyok, nincs annyi lődörgés, meg utazgatás, mint profiként. Persze, otthon nem vagyok. Azt betartom, hogy hazamegyek ebédelni, mert finom magyar kaját főz, és este, amikor hazaérek, negyven percre beülünk a fürdőkádba, és beszélgetünk. Máskülönben nem vagyok otthon. De ő is sportos, hozza-viszi a gyerekeket, ott van a pályán, lát. Már kérdezte: nem akarsz az utánpótlásban maradni? Mondtam, majd meglátjuk, de nem az a cél. Neki tetszik, de én profi edző szeretnék lenni, ha eljön az ideje.
– Teljesen a terveim szerint haladok. Soha nem fogom elfelejteni: Lucien Favre mindig nekem szólt be, amikor nem ment a játék, és rendszert váltottunk. Teljesen logikus, de ha csak áttologatod a bábukat, akkor nem biztos, hogy működik a passzjáték. Ha jól játszik az ellenfél, megzavarod, másra nem jó. Elsők voltunk, a Dortmund volt az ellenfél, telt ház volt az Olimpiai Stadionban, négy-kettő-három-egyet játszottunk, és beszólt, hogy négy-négy-egy-egy. Mondtam: nem! Mondta: de! Mondtam: nem! Erre zsebre vágta a kezét, és sértődötten leült. Nyertünk kettő-nullra. Én nem éreztem a veszélyt. Nem játszottunk jól, de rosszul sem, ahogy az ellenfél sem. Semmi nem történt a pályán, ő meg már akart volna valamit. Én kényelmi zónában voltam, mondván: nincs baj, mindenki tudja a helyét, ha lépnénk valamit, esetleg zavar támadna. Másnap nyitva hagyta az öltözője ajtaját, és nézte, mikor jövök. Behívott, és közölte: Pál – ő volt az egyetlen edzőm, aki magázott – ide figyeljen, jól csinálta ott benn a pályán, nyertünk. Igaza volt, megnéztem a meccset, nincs semmi gond. De nehogy azt gondolja, hogy ettől mindjárt a profi csapat edzője lesz, és átvesz itt mindent! Mondom: nem is akarok edző lenni! De, maga edző lesz, én látom! Egyet fogadjon meg: menjen el a gyerekekhez három-négy évet, rakja a bójákat, tanuljon, a papírjait szerezze meg. Magának senki nem fog újat mondani. Pedig akkor még nem is érdekelt az egész. Akkor mondta: nézze meg ezt a Babbelt – Stuttgartban akkor ő lett az edző –, így nem lehet edzőnek lenni! Odakerült hozzánk a Babbel, feljutottunk vele, de ki is estünk. Lapátra került, majd kapott Hoffenheimben is egy nagy sanszot, ott is lapát… Neki pont ez hiányzik. Soha nem tudott egy edzést megállítani, pedig az a legfontosabb! Amikor megállítasz egy gyakorlatot, és mondasz valamit, a játékos akkor kezd hinni benned. Ő soha nem szólt egy szót sem, mindig a pályaedző csinált mindent. Így elveszted a hiteledet.
– Favrénak igaza volt, a legszebb dolog gyerekekkel dolgozni. A pro licences tanfolyam keretében elmentünk Kispestre edzést tartani. Kétudvaros labdatartást csináltam, és úgy raktam a bójákat, ahogy a német gyerekeknek, de annyira szűk volt nekik a terület, hogy nem tudtak kettőt passzolni. Nem hibáztam, de ha nem vagyok rutinos edző, akkor elrontom az egészet. Szóltam, hogy mindenki fogjon meg egy bóját, lépjen öt métert, és máris működött a történet. Ha ismerem a csapatot, nem csinálok ilyet, hiszen ha csak rossz passzok vannak, akkor nincs sikerélményük. Berlinnel is szerencsém van, hiszen Berlin nem is Németország, az Berlin. A gyerekek is úgy nőnek fel, hogy ki van tágulva az agyuk. Az angol és a német ajándék nekik, magyarul tudnak, az egyik franciát, a másik latint vesz fel. Nem is tudják, mit kapnak ajándékba.
