Gyorsan szeretnél értesülni a Rangadó.hu híreiről? Csatlakozz hozzánk! Klikk és like a Facebook-on!
A hetvenes-nyolcvanas években még volt némi nimbusza és volt némi romantikája a magyar futballnak. A mai, mediatizált világból visszanézve nehéz elképzelni, mit jelentett akkor, hogy valaki „sztár” a magyar fociban, hisz nem volt bulvármédia és nem volt internet: sztár nem a kattintásszámtól és az esküvői hírektől lett valaki, hanem attól, hogy tényleg mindenki ismerte.
Nyilasi Tibor volt az utolsó előtti olyan hazai futballsztár, akiről mindenki gondolt valamit, megkérdőjelezhetetlenül ragasztotta elé a klasszis jelzőt az is, aki nem az ő csapatának szurkolt. Détárival zárul majd ez a sor, azóta nincsenek sztárjaink, csak a kifejezéssel kapcsolatos értelmezési vita, leginkább gúnyos vagy közönyös, de ritkán elragadtatott kommentárokkal.
Nyilasi még a klasszikus, „grundról érkezős” modellt képviselte a futballban, de már a modernebb játékba nőtt bele, hisz a futballjáték a hetvenes években indult el végleg mai taktikai formája és arculata felé. A magyar futball akkor kezdett el végzetesen leszakadni a nemzetközi élmezőnytől, de ezt akkoriban még kevésbé érzékeltük. Részben azért, mert nem láttunk annyi külföldi futballt. Az eredmények persze nem hazudtak: a magyar válogatott két világbajnokságról is lemaradt a hatvanas-hetvenes évek fordulóján. De mielőtt úgy tűnt volna, valami végleg eltűnt a futballvilágból, jött Nyilasiék generációja és kicsit visszahozott valamit a nimbuszból.
Ámbár nemzetközi klasszisaink már nem nagyon voltak (vagy aki igen, az nem mehetett külföldre futballozni), versenyképesek voltunk – Nyilasi és Törőcsik személyében pedig akadt két, nemzetközileg is egyre jobban reflektorfénybe kerülő játékosunk. Az 1978-as világbajnokság előtt tőlük várt sokat a világ, jóllehet az egy utólagos, hamis beállítás, hogy a magyar válogatottat – abban a csoportban, ahol Argentína, Olaszország és Franciaország szerepelt – bármiféle titkos favoritnak tekintették volna. Nem is tudtunk megfelelni ilyen elvárásoknak, Nyilasinak is rosszul sült el élete első vébéje, kiállították a házigazda ellen, itthon bűnbakot kreáltak belőle, ő pedig 23 évesen majdnem abbahagyta a futballt. A történet nem csak róla, de az akkori korszakról is sokat elmond.
Nyilasi majdnem nulláról tudta újra felépíteni magát. és ebbe felesleges viszonyítási pontokat meg relativizálást keverni: azért lett egyre nagyobb sztár, mert egyre jobb futballista volt. Aki látta futballozni, emlékezik jellegzetes, testcselekkel átszőtt, látszólag kissé lomha, mégis követhetetlen mozgására; hajszálpontos passzaira és lyukra tett labdáira – nem utolsósorban pedig valóban nemzetközi szintű gólérzékenységére és fejjátékára. Nagyszerű technikával rendelkező, ráadásul univerzális játékos volt, mert a középpályán is tudott varázsolni, mezőnybe visszalépve osztogatni és aránylag vékony alkata ellenére befejezőcsatárként is nagyot alkotott.
A magyar futballt külföldön a nyolcvanas években az ő nevével azonosították, ezüstcipős lett, ott volt a 82-es világbajnokságon (ahol azonban ismét nem tudott a legfontosabb pillanatokban maradandót alkotni) – és még egy vébé fért volna pályafutásába, ha Mexikó előtt máig szóbeszéd tárgyát képező körülmények között nem kerül ki a Mezey-féle válogatottból.
Akkor már az Austria Wien profija volt. Pályafutása szerencsésen kanyarodott, hiszen még ereje teljében mehetett külföldre, megfelelő csapatot választott és remek érzékkel irányította karrierjét. Nyilasi volt az a profi, aki valóban tudta, mit akar és mai szemmel nézve is hiánytalan karriert épített fel. (Ebben viszont tényleg ő az utolsó a sokra tartott magyar focisták között.) Viszont épp ezért van ott vele kapcsolatban a hiányérzet is sokakban.
Mert az azóta eltelt időszakban, miközben nevével a mai napig eladható lenne bármi a sportágban, akár külföldön is, Nyilasi Tibor gyakorlatilag kivonult a futball érdemi részéből. Pedig edzőként remekül indult: 1992-ben nagy meneteléssel csinált bajnokot a Fradiból, kupát is nyert a klubbal, ahol ikonként emlegetik; úgy tűnt, van érzéke a szakmához, az ehhez járuló PR-ral, nimbusszal pedig hosszú évekre megoldható lett volna akár a válogatott irányítása is. Nyilasi azonban a jó kezdet után egyszerűen eltűnt: méltatlanul kellett távoznia az Üllői útról (ami nem az ő szégyene) – és ezt követően mintha felmérte volna, mennyire nem érdemes semmit kockáztatnia az egyre romlottabb és színvonaltalanabb magyar közegben.
Mindig is intelligens játékos volt, erős a gyanúnk, kívülállóként is tudatosan választotta a kockázatmentes utat. Jó kapcsolatokat ápol a szakmán belül, de a pályán kívül; tévés szakértőként sok külföldi pálya- és kortársához hasonló szerepet visz, amibe épp a hasonló példák miatt nem lehet belekötni; ám az érdemi dolgokkal valójában nem foglalkozott az elmúlt húsz évben (bár tisztsége volt az utánpótlás területén). Ambivalens érzések vannak vele kapcsolatban azokban, akik még látták igazi klasszisként futballozni: nálunk eredményesebb futballkultúrákban elképzelhetetlen, hogy egy korszak legnagyobb nevű, legsikeresebb játékosai ne vállaljanak legalább szimbolikusan szerepet országuk futballjában – ugyanakkor nézhetjük úgy is, hogy Nyilasi Tibor higgadtan őrizte meg kívülállását az elmúlt évtizedekben egyre kínosabb futballközeggel szemben. Konfliktusokat nem vállalt – ennek érdekében a markáns véleményeket sem igazán.
Legutóbb bekerült Dárdai Pál stábjába, mert a szövetségi kapitány alighanem úgy gondolkodott, ha pozitív üzenet kell a fásult szurkolók felé, hát legyen valaki, aki legalább nevével a hajdan volt sikereket idézi. Hogy ez önmagában jelent-e tevőleges részvételt a magyar futballban, az más kérdés. Egyáltalán, hogy Nyilasi Tibor neve mit üzen azoknak a még érdeklődő generációknak, akik már nem rajta nőttek fel, hanem a kudarcokon: nem tudjuk.
De ez nem változtat azon, hogy a számok és a még meglévő felvételek igazolják klasszisát, a szurkolók örök szeretete pedig hitelesíti pályafutását. Nyilasi vitathatatlanul az elmúlt harminc-negyven év egyik legjobb, de mindenképp legsikeresebb magyar futballistája volt. És nem ő tehet róla, hogy klasszis megmozdulásai, temérdek gólja és remek eredményei előtt tisztelegve, elsősorban a hiányáról beszélünk, ha szóba kerül a neve és a visszavonulása óta eltelt idő.
Isten éltesse hatvanadik születésnapján!
Dárdai extra ajándékkal készül
– Amikor a kinevezésem után megkerestem, elsősorban az ösztöneimre hallgattam, azóta már tudom, hogy nagyon jól döntöttem, örülök neki, hogy a stábban tudhatom. A mentális felkészítésben óriási segítség a jelenléte, és bár tudom, hiszen édesapámnál is láttam, hogy ilyen korban már nehezebben élik meg a stresszhelyzeteket a legjobb edzők is, nagyon vigyázunk rá a válogatottban, igyekszünk gondoskodni róla, hogy a lehető legkevesebb stresszel kelljen megbirkóznia. Igazán klassz embert, nagyszerű személyiséget ismertem meg benne, ezúton is gratulálok a kerek születésnapjához. Bízom benne, hogy ősszel, a selejtező sorozat végén egy extra ajándékot is átadhatunk majd neki a válogatottal közösen – mondta a szövetségi kapitány az MLSZ honlapján.
Érdekesen reagált a jubileumra
Nyilasi egyszerűen elzárkózott a világ elől, mert a legkevésbé sem szeretne ünnepelni. Nehezen fogadja, hogy betöltötte a hatvanat. Pedig szép, kerek szám ez, ő mégis úgy tartja, nincs mit ünnepelni a kegyetlen idő múlásán, így aztán kicsit bánatosan lép be a hatvanasok klubjába. Még abba sem ment bele, hogy nyilatkozzon a Sport TV-nek, ahol szakkommentátor, és amely most félórás összeállítással akart kedveskedni az ünnepeltnek – írja a Magyar Hírlap.
