1986 és 1996 között akadt tíz olyan év, amelyet a francia labdarúgó-válogatott igazi mélypontként élhetett át. A csapat kihagyott két világbajnokságot (1990, 1994), egy Európa-bajnokságot (1988), de az 1992-es Eb-n sem élte túl a csoportkört (győzelem nélkül nehéz is lett volna). Éppen ez a tíz év volt az, amelyet egy viszonylag ismeretlen szakember, a Sedan, a Nantes, a Nancy és a Lens egykori, 470 élvonalbeli mérkőzéssel és hat válogatottsággal bíró védője, Roger Lemerre is a süllyesztőben töltött –
A francia katonaválogatott alatt gyakorlatilag az elitnek számító Joinville zászlóaljat kell érteni, amelyben – hasonlóan a magyar sportszázadhoz – több sportág legjobb sportolói szerepeltek, és a hivatásos állomány tagjaként sportoltak, legyen szó kajak-kenuról, kosár- és kézilabdáról vagy éppen sportlövészetről.
A futballszekciót is neves labdarúgók alkották, akik ott teljesítették katonai szolgálatukat. A csapat ötször lett világbajnok a katonai csapatok tornáján (1948, 1949, 1957, 1964, 1995, 1997), olyan sztárok fordultak meg benne, mint Fabien Barthez, Youri Djorkaeff, William Gallas vagy Bixente Lizarazu.
Lemerre edzői pályája nehezen ívelt felfelé, kisebb csapatoknál és a tunéziai Esperance Tunisnál próbálkozott, amikor 1986-ban felkérték erre a feladatra. A kiugrás lehetőségével nem igazán kecsegtető feladatot olyan lelkesedéssel végezte, hogy 1995-ben katonai vébét nyert.
Megmentette a Lens csapatát
Valószínűleg ezzel hívta fel magára a figyelmet annyira, hogy 1997 márciusában megkereste a Lens. A vezetés akkor rúgta ki Slavoljub Muslin edzőt (a későbbi szerb szövetségi kapitányt), miután a csapat már a hetedik hazai vereségét szenvedte el a bajnokságban, és csak gólkülönbségének köszönhetően nem állt a kiesőhelyen.
Jött Lemerre, aki nagyon simán benntartotta a Lens-t az élvonalban: végül a 13. helyet sikerült megszerezni, nyolc pontot verve a már kieső Caen együttesére. Az alapok olyan kiválóra sikerültek, hogy a Lens egy évvel később – immáron az addigi asszisztens, Daniel Leclercq vezetésével – megnyerte története első és azóta is utolsó bajnoki címét.
Lemerre pedig felfelé lépett, Aimé Jacquet szövetségi kapitány ugyanis felkérte segítőjének. Ez jó húzásnak bizonyult, mert személyében érkezett egy kis könnyedség:
Vérmérséklete fellazította a légkört és csökkentette a nyomást, boldog kontrasztot teremtve a főnöki szigorúsággal szemben. Ahogy Marcel Desailly fogalmazott:
Roger Lemerre őrülete az a kis plusz volt, ami hiányzott.
Jacquet utódja
Jacquet is érdekes színfoltja volt a francia futballnak, hiszen 1992-ben Gérard Houllier asszisztenseként kezdte, majd a csúfos vb-selejtezős bukás után (a válogatottnak egy győzelem kellett volna Izrael és Bulgária ellen a két utolsó hazai meccsen, de mindkettőt elveszítette), előbb ideiglenesen, majd végleg megkapta a csapatot.
Az építkezés során rengeteg falba ütközött, a sajtó kikezdte, amiért kihagyta Erik Cantonát, Jean-Pierre Papint és David Ginolát, és Zinedine Zidane köré építette a válogatottat. Az 1996-os Eb-elődöntő után aztán pár rosszabb eredmény miatt a szurkolók a távozását követelték, az 1998-as hazai vébé előtt a L’Équipe sportnapilap vezércikkben azt írta, Jacquet alkalmatlan arra, hogy győzelemre vezesse a csapatot.
Ostrommentalitástól Eb-aranyig
A szövetségi kapitányi posztra Jean Tigana és Guy Roux volt a legesélyesebb, de előbbit az AS Monaco, utóbbit az Auxerre nem engedte. Jobb híján Lemerre kapta meg a feladatot – és valljuk be, álommelónak tűnt egy összerakott, világbajnok csapatot örökölne nekivágni az Eb-selejtezőknek.
Kiderült, nem is olyan könnyű feladat ez, Franciaország ugyanis nagyon szenvedett a kvalifikációban. Csupán Örményországot és Andorrát tudta oda-vissza legyőzni (utóbbit úgy, hogy idegenben Frank Leboeuf a 86. percben lőtte a győztes gólt büntetőből), kikapott otthon az oroszoktól, ikszelt Izlandon és kétszer az ukránokkal. Az utolsó két meccsét nagy nehézségek árán 3-2-re nyerte, de így is csak azért végzett a csoport első helyén, mert Ukrajna 1-1-et játszott Oroszországban. Ha az a meccs nem iksz, akkor a franciáknak maradt volna a pótselejtezős második hely.
A botladozások miatt Lemerre összerúgta a port a sajtóval, az Eb előtt kijelentette, hogy minden médiatevékenységet bojkottál, és azzal vádolta az újságokat, hogy hazugságokat publikálnak, ezzel megzavarják a csapat és a szurkolók közötti kapcsolatot.
Ez az ostrommentalitás (ahogy a helyi sajtó fogalmazott) nem volt teljesen ismeretlen a francia válogatott életében, de szükség is volt rá, látva és tapasztalva a világbajnokság előtt történteket. A csapat annyiban átalakult, hogy Patrick Vieira középpályás felbukkanása szilárdságot hozott, Sylvain Wiltord felfedezése és Thierry Henry visszatérése pedig elöl is lendületet hozott.
A csapat pedig – a hollandok elleni csoportvereséget leszámítva – nagyon élt és koncentrált, ennek köszönhetően a végjátékokban is erősnek bizonyult. A negyeddöntőben a spanyolokat 2-1-re sikerült legyőzni, csakúgy, mint az elődöntőben a portugálokat és a fináléban az olaszokat.
De micsoda különbség: Portugália ellen Zidane a 117. percben szerzett büntetőből aranygólt, a döntőben pedig – amikor az olaszok már a hármas sípszót várták – Wiltord kiegyenlített, a 103. percben pedig David Trézéguet bebombázta az aranygólt.
EURO 2000 🏆
Score winning goal in the final ✅🇫🇷 David Trezeguet 👏#OTD | @FrenchTeam | @Trezegoldavid pic.twitter.com/aruUaqWMDA
— UEFA EURO 2024 (@EURO2024) January 28, 2020
Kétfajta felállással
Lemerre az Eb történetének egyik leglenyűgözőbb védelmét rakta össze, Barthez előtt Lilian Thuram, Marcel Desailly, Laurent Blanc és Bixente Lizarazu hihetetlenül masszív kvartettet alkottak – igaz, csupán egy olyan meccsvolt az Eb-n, amelyen nem kapott gólt a csapat, még az első meccsen, Dánia ellen (3-0).
A kapitány ugyanakkor két rendszert használt, az alapfelállás a 4-2-3-1 volt, amelyben a center Henry mögött Zidane, Youri Djorkaeff és Christophe Dugarry jeleskedett, és bőven büszkélkedhetett olyan kreativitással, mint egyik ellenfél sem. De két másik alkalommal, a csoportkörben a csehek, az elődöntőben Portugália ellen Lemerre a 4-3-1-2-t favorizálta, akkor Zidane előtt a két villámlábú csatár, Henry és Nicolas Anelka játszott, mögötte pedig három védekező középpályás, Didier Deschamps, Patrick Vieira és Emmanuel Petit biztosított.
Tunéziát is csúcsra vitte
A 2002-es világbajnokságra címvédőként kvalifikált a csapat, így maradt tizennyolc hónap, hogy Lemerre kezelje Laurent Blanc és Didier Deschamps visszavonulását, és mindenekelőtt megtalálja a B tervet arra az esete, ha Zidane elérhetetlenné válna. A tesztelés közepette 2001-ben megnyerte a válogatott a Konföderációs Kupát, és ugyan belefutott pár váratlan vereségbe Spanyolország (1-2), Ausztrália (0-1) és Chile (0-1) ellen, arra senki sem számított, hogy a vébén így leszerepel.
Márpedig ez történt, Szenegáltól 1-0-ra, Dániától 2-0-ra kapott ki, Uruguayjal pedig 0-0-s döntetlent játszott, azaz szerzett gól nélkül búcsúzott.
Hiába volt az Eb-arany és a 34 győzelemből, 8 döntetlenből és 11 vereségből álló mérleg, Lemerre-nek mennie kellett. Gyorsan talált magának új állást, és 2004-ben a tunéziai válogatott élén Afrika Kupát nyert – övé az egyedülálló bravúr, hogy két kontinensen is csúcsra jutott.
Onnantól csillaga leáldozóban volt, az Étoile du Sahellel még nyert egy Tunéziai Kupát 2014-ben, és végül még kétszer visszatérve oda, 2022-ben, 81 évesen vonult vissza végleg a futballtól.
