Az 1960–70-es években a jugoszláv válogatott a legjobbak közé tartozott. 1950 és 1962 között négy világbajnokságra is kvalifikálta magát, a svájci és a svédországi torna negyeddöntős teljesítménye után 1962-ben Chilében végül elődöntős lett, és a 4. helyen zárt.
1960-ban olimpiai bajnoki aranyat, 1948-ban, 1952-ben és 1956-ban ezüstérmet szerzett. Az Európa-bajnokságokon még jobban ment, 1960-ban és 1968-ban ezüstérmes lett, majd – mint a korszak egyik legbefolyásosabb országa, 1976-ban Belgrádban és Zágrábban – kontinenstornát rendezhetett, és végül a negyedik lett.
Következett egy kis mélyrepülés, a válogatott két nagy versenyt hagyott ki: az 1978-as argentin világbajnokságot és az 1980-as olaszországi Európa-bajnokságot. Az 1982-es vébén a csoportkörben három ponttal kizúgott – bár legyőzte Hondurast (1-0) és a ikszelt az északírekkel (1-1), a spanyolok elleni 2-1-es vereség miatt nem juthatott tovább.
Még rosszabbul járt az 1984-es Eb-n, ahol pont nélkül, 2-10-es gólkülönbséggel három meccs után kipottyant.
A Los Angeles-i olimpián azonban teljesen váratlanul érmet nyert, miután a B csoportban Kamerunt 2-1-re, Kanadát 1-0-ra, Irakot 4-2-re győzte le, majd a negyeddöntőben a triplázó Borislav Cvetkovic vezérletével 5-2-re elgázolta a nyugatnémeteket. Az elődöntőben ugyan hosszabbításban 4-2-re alulmaradt Franciaországgal szemben, de a bronzmeccsen 2-1-re verte az olaszokat.
U20-as vb arany után
Az olimpiai siker rövid életűnek bizonyult, mivel a válogatott nem jutott ki az 1986-os világbajnokságra és az 1988-as Európa-bajnokságra. A vb-kudarc miatti edzőváltást követően a szarajevói születésű, 45 éves Ivica Osim lett a szövetségi kapitány, aki jelentős fiatalításba kezdett. Ugyan csapata jól szerepelt az 1988-as Európa-bajnokság selejtezőjében, de kétszer is vereséget szenvedett Angliától, így nem jutott ki a nyolccsapatos döntőre.
A válogatott gerincét az 1990-es vb-selejtezőkre már azok a játékosok alkották, akik 1987-ben, Chilében U20-as világbajnokok lettek, a Zvonimir Boban, Robert Prosinecki, Predrag Mijatovic, Davor Suker vezette csapat pedig remekelt, és megnyerte selejtezőcsoportját Skócia, Franciaország, Norvégia és Ciprus előtt. A vébén a csoportkör után Dragan Stojkovic nagyszerű játékának köszönhetően Jugoszlávia 2-1-gyel kiejtette Spanyolországot, majd tizenegyespárbaj után kiesett Argentína ellen.
Ilyen előzmények után az 1992-es Eb-selejtezőkön nagy esélyesnek számított a csapat, amely hét győzelemmel és egy vereséggel simán meg is nyerte a csoportját. A kvalifikáció gólkirálya Darko Pancev – az 1991-es Aranylabda-választás második helyezettje – lett 10 találattal, míg a Crvena zvezda megnyerte a Bajnokcsapatok Európa Kupáját.
„Vége, elmegyek!”
A függetlenné váló államok a futballistáknál is zavart okoztak, a szlovén Srecko Katanec csak 1990 végéig játszott a szerb válogatottban, a horvát labdarúgók (Zvonimir Boban, Robert Jarni, Robert Prosinecki, Davor Suker és Zoran Vulic) utoljára 1991 májusában játszottak a csapatban.
A Feröer-szigetek elleni 7-0-s diadal volt a nagy jugoszláv válogatott búcsúmeccse: a Tomislav Ivkovic – Sinisa Mihajlovic, Predrag Spasic, Zoran Vulic, Vujadin Stanojkovic, Ilija Najdoski, Robert Jarni, Robert Prosinecki, Zvonimir Boban, Dejan Savicevic, Darko Pancev összeállítású csapat örökre bevonult a sporttörténelembe.
Ivica Osim kapitány május 23-án zokogva jelentette be, mivel családja Szarajevóban élte át a borzalmat, és ő is bosnyák származású, nem maradhat a jugoszláv válogatott élén.
„A hazám nem érdemli meg, hogy az Európa-bajnokságon szerepeljen. Az emberi szenvedés mértékét tekintve nem tudom összeegyeztetni az itthoni eseményeket a kapitányi pozíciómmal. Vége, elmegyek! Gondolhat mindenki azt, amit akar, de ez az én személyes döntésem.
Nem kell magyarázkodnom, mindenki tudja, miért. Ha mást nem, ezt az egyetlen dolgot megtehetem a városomért, ahol születtem, és ahol most tudjuk, mi történik… Ennyi
– mondta könnyes szemekkel.
Vele együtt honfitársai, Faruk Hadzibegic, Mehmed Bazdarevic, Meho Kodro és a későbbi horvát válogatott Mario Stanic is nemet mondott.
Osim helyére asszisztense, Ivan Cabrinovic került, aki 1992. május 27-én, egy Fiorentina elleni felkészülési mérkőzésen vezette a válogatottat. Jugoszlávia 2-1-re kikapott, az összeállítást böngészve pedig szembetűnő a változás: Omerovic (Lekovic) – Radinovic (Novak), Petric (Milanic), Dubajic, Mihajlovic, Jugovic, Brnovic, Jokanovic, Mijatovic, Stojkovic, Petkovic (Jakovljevic).
Halálos ítélet
A jugoszlávok is érezték a vesztüket, noha Gerhard Aigner, az UEFA főtitkára azt mondta, az a cél, hogy azok játsszanak, akik kvalifikálták magukat.
Amit a sportban elértek, azt tiszteletben kell tartani. A legjobb versenyzőknek a legjobb eseményeken kell szerepelniük
– jelentette ki. A válogatott mindenesetre az Eb-re készült, sőt, hetekkel korábban elutazott Svédországba, mondván, ha már a helyszínen tartózkodik, akkor nem fogják kitenni a tornáról – túl kínos lenne.
Tévedtek a vezetők: közvetlenül az Eb előtt az országban uralkodó hadiállapot és a Jugoszláv Szövetségi Köztársasággal szembeni embargó miatt, 1992. május 31-én a válogatottat kizárták. A hírt maga Lennart Johansson, az UEFA elnöke kézbesítette a jugoszláv válogatott moskogeni bázisához.
„Nagyon sajnálok mindent, ami történt. Megértem, hogy a jugoszláv játékosok jelenleg nagyon csalódottak, de úgy gondolom, hogy a legtöbb embernek meg kell értenie az ENSZ Biztonsági Tanácsának döntését” – magyarázta.
Jugoszlávia megkapta a halálos ítéletet, helyére a kvalifikációban megelőzött Dánia ugrott be, és végül aranyérmet nyert.
Sajnáljuk, hogy így döntöttek. Csak sportolók vagyunk, akik futballoznak. Nem mi vagyunk a hibásak azért, ami történik
– mondta a csalódott csapatkapitány, Dragan Stojkovic.
Slavisa Jokanovic szerint az 1992-es aranyérem nekik járt volna.
„Sokkal jobb csapat voltunk, mint Dánia. De az a generáció, amely megnyerte az U20-as vébét, és U21-es Eb-ezüstérmes volt, sohasem kapott lehetőséget arra, hogy bemutassa, mire képes a felnőttek között” – nyilatkozta.
Elismerte, hogy azért mentek el időben Svédországba, hogy hátha így nem tudják hazaküldeni őket. De ez sem segített.
„Egy napról a másikra kidobtak minket. Csalódottak voltunk. Annyira meg akartuk mutatni, mire vagyunk képesek, de a politika közbeszólt. Sokunk számára traumatikus élmény volt, főleg azoknak, akik az első nagy tornájukra készültek. A következőre 30 éves korunkig kellett várni.”
Osim Ausztriában lett félisten
Örök kérdés marad, mi lett volna, ha mindezek az események nem történnek meg, ha a válogatott tovább versenyezhetett volna. Vajon ma Jugoszláviáról beszélnénk, mint olyan országról, amely a kilencvenes években Európa és világ futballhatalma volt?
Így azonban emlékül megmaradnak Osim könnyei, melyek egy nagyszerű futballcsapat hivatalos végét jelentették.
Miután Osim elhagyta Jugoszláviát, 1992 és 1994 között a görög Panathinaikosz csapatát irányította, amellyel 1993-ban megnyerte a Görög Kupát és Szuperkupát, valamint 1993-ban második lett a bajnokságban.
1994-ben a Sturm Graz és egy sikerkorszak következett: az osztrák csapat a bosnyák szakember vezetésével 1998-ban és 1999-ben bajnok, 1996-ban, 1997-ben és 1999-ben pedig kupagyőztes lett, 1998 és 2001 között ráadásul a Bajnokok Ligájában remekelt. A Salzburg 2021–22-es remekléséig a Sturm volt az egyetlen osztrák klub, amely továbbjutott egy BL-csoportkörből.
2003 és 2006 között a japán élvonalbeli JEF United Chiba menedzsere volt, majd a brazil Zicót váltva japán szövetségi kapitány lett. 2007 novemberében az otthonában kapott szélütést ez jelentette pályafutása végét.
A szakember 2022. május 1-jén, öt nappal a 81. születésnapja előtt halt meg.
Álom, édes álom
Ami az Eb-t illeti, az a már többször emlegetett Dánia megdicsőülését hozta. Pedig akadtak gondok, hiszen Richard Möller Nielsen kapitányt sokan nem akarták a válogatott élén látni 1990-ben, végül mégis ő maradt, mint egyedüli lehetőség.
A sztárok közül azonban Michael Laudrup, a Barcelona akkori támadója és a Liverpool középpályása, Jan Mölby lemondta a válogatottságot, csakúgy, mint a Bayern játékosa, Brian Laudrup, aki később mégis a visszatérés mellett döntött.
Az Eb-csoportban az angolok elleni 0-0 és a svédek elleni 1-0-s vereség után már közel volt a búcsú, a franciák 2-1-es legyőzése aztán csak elődöntőt ért. Ott Hollandia még egyenlített 2-2-re a rendes játékidő hajrájában, de a tizenegyesekkel – köszönhetően Marco van Basten rontásának – 5-4-re Dánia győzött.
A döntőben Németország ellen John Jensen és Kim Vilfort találataival 2-0 lett az eredmény, és jöhetett az örömünnep.
