Nemzetközi foci

Sosem tudjuk meg, mi is történt pontosan az Eb-történet legképtelenebb továbbjutásánál

HUM Images / Universal Images Group via Getty Images
HUM Images / Universal Images Group via Getty Images
„Ha Miss Mázli úgy dönt, hogy jó vagy nála, és nem vagy egészen kutyaütő, akkor nyerni fogsz, és kész” – magyarázta Bud Spencer Terence Hillnek az És megint dühbe jövünk című filmklasszikusban, amikor arról tartott kiselőadást, hogy pókerben a jó lapok mellett az MF-nek, vagyis a mázli faktornak is óriási a szerepe. Nincs ez másként a sportban sem, és az olasz válogatott kezét az 1968-as, hazai rendezésű Eb-négyesdöntőben végig szorította Fortuna: az elődöntőben pénzfeldobás döntött Fachettiék javára, majd a fináléban megismételt meccsen sikerült legyűrni a jugoszlávokat. Eb-történelem, 3. rész.

„A vb-újonc Észak-Korea nem okozhat gondot, inkább tartalékoljunk a negyeddöntőre” – gondolhatta az 1966-os angliai világbajnokságon, a csoportkör utolsó fordulója előtt Edmondo Fabbri, az olaszok szövetségi kapitánya.

Két meccs után az olaszok egy-egy győzelemmel (2-0 Chile ellen) és vereséggel (0-1 a Szovjetunió ellen) álltak, és az akkor még kétszeres világbajnok háza táján senki sem tudta elképzelni, hogy gondot okozhatna a szovjetektől három gólt beszedő, majd Chile ellen pontot szerző (1-1) ázsiai ellenfél.

Miután a csapatnál szövetségi megfigyelőként (gyakorlatilag másodedzőként) dolgozó Ferruccio Valcareggi meggyőzte Fabbrit, hogy Észak-Koreát bármilyen felállásban képesek elintézni, a kapitány az alapemberek közül Tarcisio Burgnichot, Roberto Rosatót, Sandro Salvadorét, valamint Giovanni Lodettit is pihentette, és bekerült például az a Spartaco Landini, aki abban az idényben mindössze a bajnokik egyharmadán szerepelt az Inter hátvédsorában.

A koreaiak mindhárom csoportmeccsüket Middlesbrough-ban, az Ayresome Parkban játszották, és a helyi nézők egyöntetűen nekik szurkoltak a továbbjutásról döntő meccsen.

Amikor a 42. percben Pak Do Ik lövése az olasz kapu jobb sarkában kötött ki, a meccset közvetítő angol kommentátor meg is jegyezte, hogy a helyi nézők hevesebben ünnepelnek, mint ahogy a Middlesbrough-góloknál szoktak.

Az olaszok a második félidőben kétségbeesetten hajtottak az egyenlítésért, ám sérülés miatt elvesztették Giacomo Bulgarellit, Észak-Korea pedig emberelőnyben ügyesen lemenedzselte a hátralévő időt.

Minden idők egyik legnagyobb vb-sokkja után az olaszok próbáltak a kertek alatt hazakullogni, Milánó helyett Genovában szálltak le, de a szurkolók így is alaposan megsorozták őket tojással és rohadt paradicsommal. Az angliai lebőgés azért is volt váratlan, mert a világbajnokságot megelőző időszakban az olasz válogatott huszonhat meccséből mindössze hármat veszített el (tizenhetet pedig megnyert) – erre a tornán két zakót is begyűjtött, az egyiket ráadásul a torna legalacsonyabban rangsorolt csapata ellen.

Fabbrinak mennie kellett, utódja pedig Valcareggi lett, akinek ezek szerint elnézték, hogy kissé alábecsülte Észak-Korea játékerejét.

„Valcareggi nem lett legendás alakja az olasz futballnak, pedig a tipikus itáliai edző megtestesítője volt. Láncdohányos volt, aki inkább számított kifinomult taktikusnak, mint futballromantikusnak.

Sokkal jobb volt abban, hogy a csapat hogyan ne veszítse el a meccseit, mint abban, hogyan nyerje meg őket

írta az edzőről Michael Cox.

Eb-történelem

1960: lenyelt síp és két kitört fog is kellett a futball-Eb térhódításához

1964: „Én vagyok az egyetlen, aki hiszi, hogy a futball csak játék” – eldobta a sztárjait, hogy csúcsra járassa a csapatát

A kinevezésekor 47 éves Valcareggi játékosként megfordult többek között a Triestinában, a Fiorentinában, a Bolognában és a Vicenzában is, a Serie A-ban összesen 261 meccsen lépett pályára, és ezeken 44 gól került a neve mellé. Edzőként a Pratót feljuttatta a Serie C-ből a másodosztályba, majd dolgozott az Atalantánál és a Fiorentinánál is, mielőtt a válogatotthoz került volna.

Valcareggit 1966. november 1-én a legendás Helenio Herrerával együtt nevezték ki kapitánynak, ami nem csoda, mivel mindketten ugyanabban a védekező felfogású stílusban hittek. Az Atlético Madriddal és a Barcelonával is bajnoki címet nyerő Herrera a Grande Interrel járatta csúcsra a catenacciót, a milánói csapattal kétszer lett BEK-győztes, valamint elhódította kétszer a Világkupát, és háromszor is a Serie A élén végzett. A megosztott kapitányi poszt azonban nem ízlett neki, és 1967 tavaszán le is köszönt, így mindössze egyetlen Eb-selejtezőn, a románok elleni 3-1-re megnyert hazai meccsen irányította az olaszokat a Valcareggi, Herrera duó.

Apropó, selejtező: a korábbi két Európa-bajnokságra oda-visszavágós párharcokon keresztül vezetett az út, az 1968-as torna előtt azonban újított az UEFA, és a 31 indulót hét négyes és egy hármas csoportba sorolta.

Málta és Izland nem akart selejtezni, Nyugat-Németország ellenben először próbált szerencsét, de az egyetlen háromcsapatos csoportban Jugoszlávia mögé szorult, és így nem jutott tovább. Azóta is az 1968-as az egyetlen olyan Eb, amelyen a németek nem voltak ott.

Az olasz válogatott számára viszont nem jelentett gondot a kvalifikáció, a román, svájci, ciprusi hármas ellen hat meccsből ötöt is megnyert, és mindössze Bernben, a Zsolt István által vezetett találkozón veszített pontot, de a csoportelsők közül így is a legjobb teljesítményt nyújtva nyomult a negyeddöntőbe. Ahol már visszatértek a kétmeccses párharcok, a magyar válogatott a négyes döntőbe jutásért a szovjetekkel mérkőzött meg, de hiába győzött Farkas János és Göröcs János góljaival 2-0-ra, Moszkvában 3-0-ra kikapott, és így lemaradt a tornáról.

Az olaszok is elbukták az első meccset 3-2-re Szófiában, de a nápolyi visszavágón Pierino Prati és Angelo Domenghini tett róla, hogy a squadra azzurra bejusson Európa négy legjobb csapata közé. A bolgárok elleni párharc második felvonásán már nem játszott a védelem tábornoka, az Herrera-féle Inter klasszis söprögetője, Armando Picchi, aki Szófiában súlyos medencesérülést szenvedett, és többször már nem is szerepelt a válogatottban.

Az Eb-elődöntőbe a franciákat a marseille-i 1-1 után Belgrádban 5-1-re elsöprő jugoszlávok, valamint az aktuális világbajnok, az angol válogatott jutott, amely 3-1-es összesítéssel búcsúztatta a spanyolokat.

A négyes döntő rendezési jogát az olaszok nyerték el, és 1968. június 5-én egymás után rendezték a két elődöntőt: Nápolyban a házigazda csapott össze a szovjetekkel, majd Firenzében Jugoszlávia és Anglia feszült egymásnak.

Valcareggi az 1970-es mexikói vébén egész Olaszországot megosztotta a staffetta nevű húzásával, azzal, hogy két csodálatos képességű támadóját, Gianni Riverát és Sandro Mazzolát nem együtt játszatta, hanem a két klasszis egymást váltotta. Az Eb-elődöntőben azonban még elfért egymás mellett a Milan és az Inter ásza – pontosan három percig, Rivera ugyanis megsérült egy ütközés során, és mivel ekkoriban még nem lehetett cserélni, kényszerből a pályán maradt ugyan, de a csapat ebből semmit sem profitált.

A szovjetek igyekeztek élni az emberelőnnyel felérő szituációval, de nem bírtak az olasz kapusával, Dino Zoff-fal, aki a bravúrjaival kétszer Alekszandr Lenyevet, egyszer pedig Albert Seszternyevet fosztotta meg a gólszerzés örömétől. Az olaszok legnagyobb lehetőségénél Domenghini a kapufát találta el, és mivel a 90 perc 0-0-val zárult, hosszabbítás következett.

A kétszer 15 perc során az olaszok újabb csapást szenvedtek el, ugyanis Giancarlo Bercellino is megsérült, de ez sem hozott változást, és akkor jött az Eb-történet egyik legszürreálisabb pillanata:

mivel a futball szabályalkotó testülete csak két évvel a torna után adta áldását a tizenegyespárbaj bevezetésére, így pénzfeldobás döntött arról, hogy ki jut be a fináléba.

Gondoljunk bele, ott izgul 70 ezer ember a nápolyi stadion lelátóján, és azt várják, hogy valaki felbukkanjon, és tudassa a tömeggel, mi történt az öltözőben, ahol a nyugatnémet játékvezető, Kurt Tschenscher, valamint  az UEFA-delegátus – melynek Zsolt István is tagja volt – társaságában a két csapatkapitány, Giacinto Facchetti és Seszternyev próbált Fortuna kegyeibe férkőzni.

„Facchetti a legszerencsésebb ember, akivel valaha találkoztam, biztosan mi jutunk tovább” – próbálta nyugtatni a társakat Burgnich, a pénzfeldobásról pedig számtalan mendemonda született az évek során.

Lehet olvasni francia, orosz és olasz pénzérméről, arról, hogy meg kellett ismételni a dobást, mert elsőre begurult a zuhanyzó farácsa alá (egy másik verzió szerint egy asztallábnak ütközött, és nem dőlt el), és abban sincs megegyezés, hogy Facchetti a fejet vagy az írást választotta (állítólag a német spori angolul feltett kérdésére nyelvtudás hiányában a szovjet csapatkapitány nem reagált, mire az olasz védő gyorsan tudatta Tschenscherrel a döntését).

A pénzt csak egyszer kellett feldobni, majd begurult az egyik pad alá. Lehajoltunk, hogy megnézzük, és amikor megláttam, hogy a fej van felül, hatalmasat ugrottam örömömben

– olvasható Facchetti nyilatkozata Misur Tamás Nagy olasz futballkönyvében. Ahogy kiderült, hogy jól választott, Facchetti ujjongva rohant vissza a pályára, így tudták meg a társak és a nézők, hogy Olaszország Eb-döntőt játszhat, amelyben az angolokat 1-0-ra legyőző Jugoszlávia volt az ellenfele.

A jugók 90 perc alatt végeztek az elődöntőben, nem csoda, hogy frissebbek, élesebbek voltak, és meg is szerezték a vezetést a Pelé által varázslónak titulált Dragan Dzajic góljával. Az egyenlítés csak a 80. percben jött össze a hazaiaknak, amikor Domenghini szabadrúgása a sorfal egyik tagjának a lábai között suhant el. Mivel a felek a rendes játékidőben nem jutottak dűlőre, az olaszokra újabb hosszabbítás várt, és ahogy a szovjetek, úgy a jugoszlávok ellen is Zoff kapus kért szót, aki két esetben is kibabrált a jugókkal. Akik meglehetősen zabosak voltak a játékvezetőre, mert úgy érezték, a svájci Gottfried Dienst az olaszoknak fújt, és számon kértek rajta egy elmaradt tizenegyest.

Őszintén szólva nem érdemeltük meg a döntetlent

– hangzott Zoff önkritikus értékelése a döntő 1-1-re végződő első felvonásáról.

A finálét már nem akarták pénzfeldobással eldönteni, így két nappal később jöhetett az újrajátszás, amelyre a korábbi 68 ezer helyett mindössze 33 ezer néző gyűlt össze a római Olimpiai-stadionban. A jugoszlávok kapitánya, Rajko Mitic mindössze egy helyen változtatott (Ilija Petkovic helyére Idriz Hosic került a támadósor jobb oldalára), Valcareggi viszont öt cserét is végrehajtott, vagyis a mezőnyjátékosok fele friss ember volt. Misur azt írja, Valcareggi eredetileg nem akart belenyúlni a kezdőbe, de Walter Mandellli, a szövetség egyik vezető tisztviselője azt tanácsolta neki, hogy inkább rotáljon.

Alessandro Sabattini / Getty Images Az olasz kezdő a döntő második felvonásán, felső sor: Salvadore, Zoff, Riva, Rosato, Guarneri, Facchetti. Alsó sor: Anastasi, De Sisti, Domenghini, Mazzola, Burgnich.

A húzás bevált, a tornán most debütáló Gigi Riva folyamatos rettegésben tartotta a jugoszlávok védelmét, és a 12. percben ő szerzett vezetést az olaszoknak, amikor Domenghini gyatra lövését levette, majd a bal sarokba gurította, miközben a védők lest reklamáltak. Az olaszok lendületben maradtak, és a meccset el is döntötték az első félóra végén, Giancarlo De Sisti passzát Pietro Anastasi a 16-osnál felpörgette, majd fordulásból bevágta, megszerezve az Eb-finálék egyik leglátványosabb gólját.

A jugoszlávok meg sem közelítették a két nappal korábban látott játékukat, ami főleg annak volt köszönhető, hogy Burgnich eltüntette a pályáról Dzajicot. A második félidőben Riva még eltékozolt két olyan helyzetet, amellyel vígan meglehetett volna neki a mesterhármas, de az Eb-diadalhoz a kétgólos különbség is épp elég volt.

A döntőről szóló nemzetközi értékelések többsége a sokkal támadóbb felfogású Jugoszláviát siratta, a World Soccer egyenesen odáig ment, hogy azt írta:

Ha nyolc-kilenc védő kell a végső győzelemhez, akkor nem érdemes nyerni.

Az olaszokat persze pont nem érdekelte a fanyalgók siránkozása, a játékosok és a kapitány magas állami kitüntetést, valamint 4 millió lírás jutalmat kaptak. Az 1968-as siker jelentőségét mutatja, hogy az olaszok a következő hat Eb közül csak kettőre jutottak ki (1980: 4. hely, 1988: 3. hely), arra pedig, hogy ismét Európa legjobbjainak bizonyuljanak, 2021-ig kellett várni.

Akkor is egy nagyon komoly gyomros után álltak talpra (lemaradtak a 2018-as vébéről, sőt utána a 2022-esről is), és akkor is úgy hódították el a trófeát, hogy sem az elődöntőt, sem a döntőt nem nyerték meg. Igaz, legalább pénzfeldobásra és megismételt meccsre nem volt szükségük.

Az Eb-győztes olaszok összes gólja a selejtezőktől a megismételt döntőig:

III. Európa-bajnokság, 1968, Olaszország

Negyeddöntők
Anglia – Spanyolország 1-0, 2-1
Bulgária – Olaszország 3-2, 0-2
Franciaország – Jugoszlávia 1-1, 1-5
Magyarország – Szovjetunió 2-0, 0-3

Négyes döntő (Olaszország, 1968. június 5-10.)
Elődöntők:
Olaszország – Szovjetunió 0-0, hosszabbítás után
Pénzfeldobással Olaszország jutott tovább.

 

Jugoszlávia – Anglia 1-0 (0-0)
gól: Dzajic (85.)

 

A harmadik helyért:
Anglia – Szovjetunió 2-0 (1-0)
gól: B. Charlton (38.), Hurst (63.)

 

Döntő (1968. június 8.):
Olaszország – Jugoszlávia 1-1 (0-1, 1-1, 1-1)
Róma, Stadio Olimpico, 68 000 néző
Vezette: Dienst (svájci)
Olaszország: Zoff – Burgnich, Guarneri, Castano, Facchetti, Ferrini, Juliano, Lodetti, Domenghini, Anastasi, Prati. Szövetségi kapitány: Ferruccio Valcareggi
Jugoszlávia: Pantelic – Fazlagic, Paunovic, Holcer, Damjanovic, Pavlovic, Trivic, Acimovic, Petkovic, Musemic, Dzajic. Szövetségi kapitány: Rajko Mitic
gól: Domenghini (80.), illetve Dzajic (39.)

 

Megismételt döntő (1968. június 10.):
Olaszország – Jugoszlávia 2-0 (2-0)
Róma, Stadio Olimpico, 33 000 néző
vezette: Ortiz de Mendibil (spanyol)
Olaszország: Zoff – Burgnich, Guarneri, Salvatore, Facchetti, Rosato, Mazzola, De Sisti, Domenghini, Anastasi, Riva. Szövetségi kapitány: Ferruccio Valcareggi
Jugoszlávia: Pantelic – Fazlagic, Paunovic, Holcer, Damjanovic, Pavlovic, Trivic, Acimovic, Hosic, Musemic, Dzajic. Szövetségi kapitány: Rajko Mitic
gól: Riva (11.), Anastasi (32.)

 

A döntő góllövőlistájának élmezőnye:
2 gólos: Dragan Dzajic (Jugoszlávia)
1 gólos: Pietro Anastasi, Angelo Domenghini, Luigi Riva (Olaszország), Bobby Charlton, Geoff Hurst (Anglia)

 

A teljes torna (1966-68) góllövőlistájának élmezőnye:
7 gólos: Luigi Riva (Olaszország)
6 gólos: Farkas János (Magyarország)
5 gólos: Bobby Charlton, Geoff Hurst (Anglia), Fleury di Nallo (Franciaország), Angelo Domenghini, Sandro Mazzola (Olaszország), Constantin Fratila (Románia), Henning Frenzel (NDK), Fritz Künzli (Svájc), Gerd Müller (NSZK), Petar Zsekov (Bulgária)

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik