Tavasszal még a bajnok Videoton csapatkapitánya volt, július közepe óta viszont egy kétmilliós tengerparti város lakója Sándor György, aki az ausztrál élvonalban szereplő Perth Glory színeiben folytatja pályafutását. A bemutatkozása igazán frappánsra sikeredett, hiszen az FFA Cup első fordulójában győztes tizenegyessel segítette továbbjutáshoz új együttesét.
A Rangadó.hu elérte az Újpest és a Győr korábbi kiváló középpályását, aki Angliában, Bulgáriában és Szaúd-Arábiában is futballozott. A 31 éves középpályás elmesélte: alaposan végig kellett gondolnia, hogy elköltözzön-e több ezer kilométerre a hazájától, de az első benyomásai pozitívak a mindennapokkal és a labdarúgással kapcsolatban is.
– A féléves arab időszak után mire számított, mit várt az ausztrál kalandtól, mielőtt belevágott?
– Ez teljesen más kaland és kihívás. Egyrészt már házas ember vagyok, tehát nem egyedül jöttem, ezt is figyelembe kellett vennem. Az arab időszak nagyrészt az anyagiakról szólt, ez viszont nem feltétlenül arról. Ez teljesen más világ, teljesen más kultúra, ide az ember nem feltétlenül a pénzért jön, és nem kell eltűrnie sok dolgot a pénz miatt, hanem élvezi az életet és a labdarúgást. Ha mindenképpen össze kellene hasonlítanom, akkor ezt mondanám, de szerintem nem lehet egy napon említeni a kettőt – vélekedett Sándor György.
– A mindennapi életről, az életmódról, illetve a labdarúgás helyi sajátosságairól azért tájékozódott?
– Valamennyire igen, de egyik barátomnak, ismerősömnek sem volt személyes tapasztalata, ezért csak felületes képet kaptam arról, hogy milyen Ausztrália, és milyen itt a labdarúgás. Nagyon minimális, és inkább lexikális tudásom volt arról, milyen itt az élet és a foci.
– Gyorsan belevágott, vagy sokat töprengett rajta, hogy elfogadja-e az ajánlatot?
– A szüleimet, a testvéremet és a feleségemet is megkérdeztem. Egyáltalán nem volt könnyű és gyors döntés. Érkezett Magyarországról is megkeresésem, nagyon korrekt ajánlatot kaptam, de elgondolkodtam rajta, hogy mennyi idős vagyok, mit veszíthetek és mit nyerhetek ezzel a túrával. Körülbelül három-négy hét leforgása alatt dőlt el, hogy kiköltözünk Ausztráliába a feleségemmel.
– Milyenek az első tapasztalataik?
– Július közepén indultunk, tehát egy hónapja vagyunk itt. A beilleszkedés gyorsan ment, nagyon aranyosak, kedvesek az emberek, mindenki segítőkész, nem stresszelnek, például nincsenek forgalmi dugók a városban. Az élet nagyon drága, az élelmiszertől a lakásbérlésig minden. Most tél van, és húszfokos meleg. Nagyjából ez az átlaghőmérséklet, amióta itt vagyunk. Nem tudom, hogy ez normális-e, vagy nem… Ez az egy hónap nem olyan sok, hogy messzemenő következtetéseket vonjak le, ezek a legelső benyomásaink.
– A csapattal és a körülményekkel is elégedett?
– Egy tétmeccsünk volt eddig, egy kupamérkőzés, amit egy másik első osztályú csapat ellen játszottunk. Hosszabbítás után, tizenegyesekkel jutottunk tovább. A hatodikat én rúgtam, és mivel az előttem sorra kerülő ellenfél kihagyta, továbbjutottunk, de az igazi hős a kapus volt, aki három lövést is megfogott. Volt előtte két edzőmérkőzésünk, az egyiken nem játszottam, a másikon igen. Hagytak nagyon óvatosan edzeni az elején, nagyon vigyáztak rám. A sporttudományi háttér egyébként is nagyon fejlett: van fizioterapeutánk, és a „helyi TF-ről” kikerülők közül három-négy srácot is alkalmaznak. Ők dolgoznak itt a klubnál, mindent felmérnek, és például engem sem hagytak edzeni az elején, mert volt egy kis lemaradásom. Nagyon szembetűnő a sporttudományi része. Letöltöttek egy applikációt a telefonomra, annak a segítségével minden reggel ki kell töltenem két kérdőívet, ez alapján a fizioterapeuta – mire odaérek az edzésre – képet kap, hogy milyen állapotban vagyok, mennyit aludtam, fáj-e valamim; az összes izomcsoportra vonatkozóan vannak benne kérdések, ez alapján tudja, mit kell jobban bemelegíteni, mire kell odafigyelni. Az edzők is részletes információt kapnak minden edzés előtt a játékosokról. Mindenki egyből kap egy papírt a fizioterapeutától, utána kötelező bemenni a konditerembe, és a leírt feladatokat el kell végezni az edzés előtt. Az edzés egész időtartamát végig kamerázzák, GPS-adóvevő van rajtunk és poláróra.
– És milyen maga a foci?
– Az edzések angol típusúak, a játékosok mindent kiadnak magukból, nem spórolnak. Nincs olyan, mint nálunk otthon, hogy a szünet utáni nap rávezető jellegű, és utána kezdődik az érdemi munka. Itt egyből beleugranak a mély vízbe, de ez nem is rossz. Őszinte futballt kell elképzelni, mindenki fut, hajt, ütközik. Sok angol származású ember van, az edzőnk és a pályaedzőnk is angol. Nem vagyunk sokan a keretben, és ha jól tudom, itt egyik csapat sem dolgozik túlságosan bő kerettel. Nálunk tizenhárom ember tartozik az A-csapathoz, és fiatalokkal töltik fel a játékoskeretet. Most igazoltunk még két külföldit, egy holland csatárt és egy spanyol szélső középpályást a Getaféből. Így leszünk tizenöten, plusz a fiatalok. Azt mondják, hogy itt ez a normális, ez a szokás.
– Mikor kezdődik a bajnokság?
– Október közepén, úgyhogy még van néhány hetünk… A kupával próbálják ezt a nagy holtidőt kitölteni. Ausztráliában nem a futball – illetve ahogy itt mondják: soccer – a legnépszerűbb sportág. A futballt itt az ausztrál-focira értik, eléggé meg is lepődtek az elején, amikor mondtam, hogy futballjátékos vagyok, mert nem rendelkezem olyan fizikai paraméterekkel – ezek a srácok hatalmasak! Az ausztrál-foci, a rögbi meg a krikett a nemzeti sport, ezeknek most van a főszezonjuk, és úgy alakítják a soccert, hogy amikor a többieknél szünet van, a nézők ki tudnak jönni és az újságok írnak rólunk, akkor indul a mi bajnokságunk. Akkor viszont – ha jól tudom – az összes többi sikeres és népszerű sportág szünetel. Ezt így oldották meg, ezért is kezdjük október közepén. December huszonhetedikén és január harmadikán is meccsünk van, és április végén zárul az idény. Ezért is mondtam, hogy hasonló az angol bajnoksághoz.
