Gyorsan szeretnél értesülni a Rangadó.hu híreiről? Csatlakozz hozzánk! Klikk és like a Facebook-on!
A Rangadó.hu állandó szakértője, a magyar futball iszonyait és viszonyait egyaránt kiválóan ismerő Sport Zoltán minden alkalommal az előző nap általa legérdekesebbnek ítélt focihírét kommentálja.
Íme, a szombati nap híre, miszerint a magyar válogatott halovány teljesítménnyel, kiábrándító játékkal 3-0-ra kikapott Romániától a bukaresti világbajnoki selejtezőn.
Ahogy a meccs előtt is jeleztem, nagyon fontos lenne, hogy ne tápláljunk túlzott reményeket, várakozásokat egy ilyen találkozó előtt. A magyar nép, a magyar futballtársadalom nagyon hajlamos arra, hogy a meccs előtt szinte már Rióban érezze magát, a karneválon. Péntek este kaptunk egy mérkőzést, ami finoman fogalmazva is gyenge volt, minden tekintetben: játékban, fizikálisan, és csapat-összeállításban egyaránt.
Most mindenki temeti a csapatot, de nem temetni kellene, hanem visszavenni a várakozásokból.
Most legalább tudjuk, hol tart a csapatunk. A magyarok sajnos mentálisan még nem tartanak ott, hogy egy ilyen atmoszférát kezelni tudjanak.
Nem most kerültünk ilyen helyzetbe, hogy 1991-ben is volt egy lehetőségünk, de Mészöly Kálmán csapata kikapott a szovjetektől. Aztán Jenei Imre együttesének is volt egy nagy lehetősége, de kikapott a görögöktől. Erwin Koeman időszakában háromszor is megtelt a stadion, a románok, a svédek és a portugálok ellen, mert a jó sorsolásnak is köszönhetően jól kezdett a csapat, de aztán jöttek a pofonok. És még számos példát lehetne mondani az elmúlt húsz évből.
Most nem azt kéne magyarázni, hogyan fejlődtünk az előző három évben, inkább arról kellene beszélni, amit tegnap láttunk, és arról, hogy évek óta nem sikerül a sorsdöntő meccsekre a mentális felkészülés.
Guzmics Richárdról most mindenki lehúzza a keresztvizet. Igen ám, de van egy szakmai stáb, amely úgy döntött, hogy ő kezdjen negyvenezer román fanatikus előtt. A játékos biztosan a legjobbat akarta. Utólag már nagy okoskodásnak tűnhet, hogy hozzuk beljebb Kádár Tamást, ők legyenek a belsővédők Lipták Zoltánnal, a szélre pedig ott van Laczkó Zsolt…
Egyébként nem csak Guzmics hibázott péntek este, hiszen Bogdán Ádám bravúrjai kellette, hogy ne legyen kiütés a vége.
Ciprian Maricának nincs csapata, mégis kezdő volt, és gólt lőtt ellenünk. Koman Vladimirnak van csapata, de fél éve nem játszott egy percet sem, mégis végig a pályán volt Bukarestben. Pintér Ádámnak nincs csapata, de ha edzésben van, az egyik védőposztot szerintem ragyogóan be tudta volna tölteni.
Lovrencsics Gergő egy erőtől duzzadó, mozgékony támadó, de csak húsz percet kapott. Helyett Böde Dániel és Szalai Ádám játszott, holott mindkettő statikus.
Ha a kapitány így döntött, akkor ennek a kezdőnek kellett volna megoldania a feladatot, most pedig Egervárinak kell vállalnia a felelősséget.
Ebben a helyzetben érdemtelen arról beszélni, hogy fejlődtünk.
A szurkolóknak nem szabad gyalázkodniuk, és mindenkiről lehúzni a keresztvizet. A törökök legyőzése után örültünk, most szomorúak vagyunk. Ilyen a futball.
Tanulni kéne az olyasfajta hangzatos mondatokból, hogy például: egyre jobb a magyar futball. Vagy: a stadionépítések után tízezrek fognak özönleni a hazai bajnoki meccsekre, hiszen mostanság azért nem mennek ki, mert nem szépek a stadionok. Nem, nem azért…
Nem szép dolog azt hirdetni, hogy kijutunk a világbajnokságra, aztán visszavonni, hogy ilyen kijelentés nem is volt.
Lehet szomorú és kritikus az ember, de ez sem jó. A magyar nép egyszerűen ilyen, egyszer felemel, aztán eltemet.
Halvány volt a pénteki meccs, de a kilencvenes évek eleje óta ugyanilyen halványak vagyunk a nagyon fontos meccseken, és sosem fogjuk meg az esélyt.
Ne csak a személyekben, a hangzatos mondatokban is keressük a hibát, illetve építsék az utánpótlást, és fizessék meg az edzőket, mert szerintem ez a legfontosabb.
