Gyorsan szeretnél értesülni a Rangadó híreiről? Csatlakozz hozzánk! Klikk és like a Facebook-on!
A történet ismert: a Mezőkövesd-Zsóry hat győzelemmel kezdte a szezont az NB II Keleti-csoportjában, majd jött egy meglepő Magyar Kupa-kiesés, illetve két döntetlen és négy vereség a bajnokságban. A listavezető pozícióból és a hétpontos előnyből mára hárompontos hátrány és negyedik hely lett. Hogy mi lehet az elképesztő pálfordulás oka, azt többen próbálták már megfejteni. Dobos Attila a borsodi együttes egyik legintelligensebb játékosa a pályán és civilben egyaránt. A Diósgyőr, a Honvéd és a REAC egykori középpályása a Rangadó.hu érdeklődésére elismerte, nem fogható minden a pechre, a játékosoknak magunkban is keresniük kell a hibát. Ő például a görcsösség számlájára írja a történteket.
– A jelenlegi negatív sorozat közepette milyen az öltözői hangulat a hétköznapokon?
– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy az elmúlt hat mérkőzés nem viselte meg a csapatot, a játékosokat, az edzőket, a vezetőket. Az első hat meccs után senki nem erre számított. Visszaesésnek is mondhatnám mindezt, de nem vett száznyolcvan-fokos fordulatot az együttes, hiszen nem vernek minket agyon. Nem arról van szó, hogy három-nulla, vagy négy-egy, és semmi közünk a mérkőzéshez – magyarázta Dobos Attila, aki ebben a hónapban ünnepli 34. születésnapját. – Ami igazán bosszantó, hogy a helyzeteink alapján négy meccset ilyen mérsékelt teljesítménnyel is meg kellett volna nyernünk. De hiába, mert semmi nem akar bemenni, nem akarnak jönni a gólok. Kapufákat rúgunk, a kapussal szemben óriási helyzeteket hibázunk, aztán a foci örök törvényszerűsége alapján egy kontrából elmegy az ellenfél, és gólt kapunk.
– Mindez csak a szerencse kérdése lenne?
– Nem fogható minden a pechre, magunkban is keresni kell a hibát. Én a történteket a görcsösség számlájára írom. Látom, hogy az öltözőben napról napra mindenkit bánt a dolog, mert beszélünk róla. Rosszabb lenne, ha közönyösek lennénk, de mindenkit foglalkoztat ez a negatív széria. Olyan gátakat szab a játékosok kvalitásának, ami miatt nem jönnek ki azok a pluszdolgok, amelyeket hétről-hétre bizonyítunk az edzőinknek az edzéseken. Minden egyes edzésen látják, hogy azok a szituációk, amelyeket gyakorlunk, minden alkalommal száz százalékban visszajönnek. A meccsen viszont a gátak, a görcsök nagy akadályt raknak elénk, és ezeket csak mi oldhatjuk fel magunknak. Csak nézünk egymásra a mérkőzéseken, hogy mi történik… Mintha megátkozott volna bennünket valaki. Egy aprócska győzelem kellene. Ha egy-nullra, vagy csak fél-nullra tudnánk nyerni, az óriási hitet adna a csapatnak.
– Hogy reagál a kialakult helyzetre a környezetük?
– A legfelső vezetőink nagyon korrektek, nem bántottak minket. A vezetőedzőtől minden mérkőzés után megkapjuk a kritikát. A pozitívat és a negatívat is. A hátterünk tehát nyugodt, a tökéletes munkához minden adott, de a legordítóbb helyzeteket sem tudjuk értékesíteni, amelyeket pedig az edzéseken csukott szemmel is mindenki megold.
– Miben különbözött a szezon eleje?
– Az első hat mérkőzés sem volt véletlen, hiszen zsinórban hatszor nem nyer véletlenül egy csapat. El kell mondanom, hogy több együttes nem is nagyon akar focizni. Nyolcan beássák magukat a kapu elé, és lesz, ami lesz. Nem hiszem, hogy ezek a meccsek a magyar labdarúgás színvonalát és hírnevét öregbítették volna. Ahhoz, hogy jó és élvezhető legyen egy mérkőzés, két csapat kell. Ha az egyik nem akar focizni, úgy nehéz. Nem kisebbítve ezzel az érdemeiket, de én nem ezt a vonalat szeretem és képviselem. Az első hat mérkőzésünkön olyan rangadókat játszottunk, amelyeken mindkét csapat támadott, és gólt szeretett volna lőni. Nem véletlen, hogy a szezon eddigi legjobb meccsét Békéscsabán játszottuk, mivel egy nagyszerű gárda volt az ellenfelünk, amely szintén gól szeretett volna rúgni.
– Volt egy súlyos sérülése, még a diósgyőri időszakában. Az már teljesen a múlté?
– Igen, fizikálisan teljesen a múlté, de játékban még érzem, hogy van lemaradásom. Ez pont annak köszönhető, tavaly szeptemberben operáltak, januárban kezdtem újra a csapattal készülni, de utána már nem tudtam újra a kezdőcsapatba kerülni, tétmeccs nélkül ücsörögtem a kispadon a DVTK-nál. Ez rányomja a bélyegét a játékomra.
– Mezőkövesden játszani még akkor is jobb, mint Diósgyőrben a kispadot koptatni, ha az egyik csapat NB II-es, a másik pedig élvonalbeli?
– Egy pillanatig nem gondolkoztam ezen, amikor ennek a lehetősége felvetődött. A DVTK is segített volna nekem csapatot találni, de én egyértelműen a Mezőkövesd mellett tettem le a voksom, más klubról nem is szerettem volna hallani. Ismertem a célokat, amely az első ötbe kerülés, azon belül pedig, ha a bajnokság úgy alakulna, szövögethetnénk merészebb álmokat is. Ez szimpatikusabb volt, mint az, amit a Diósgyőr felvázolt. Mivel tavaly szeptember óta nem játszottam, ez érezhető volt eleinte a teljesítményemen, de azon vagyok, hogy minél többet tudjak segíteni a csapatnak.
