Gyorsan szeretnél értesülni a Rangadó.hu híreiről? Csatlakozz hozzánk! Klikk és like a Facebook-on!
Mindezt a népszerűséget nem elsősorban azzal érte el, ahogyan az általa irányított válogatott azon a három Európa-bajnoki selejtezőn játszott. Ha egy semleges, a körülményeket nem különösebben ismerő nézőt leültetünk a tévé elé, hogy nézze vissza ezt a három meccset, nagyjából két félidőt bírna ki különösebb szenvedés nélkül: a románok elleni elsőt (a románok miatt) és a másodikat (a mieink játéka miatt). A másik két meccs gyakorlatilag élvezhetetlen, olykor nézhetetlen lenne számára.
De mi régóta várunk arra, hogy a magyar válogatott tétmeccsen, akár nézhetetlen játékkal, önmaga arcát elfogadva, kikaparjon kilencből hét pontot. Ebből négyet idegenben. Dárdai ezt érte el, olyan rövid idő alatt, amennyinél kevesebbet kapitány nem készülhet egy sorozatra.
Ezt kell elsősorban értékelnünk a megbízott kapitány munkájában. Ő, aki alig néhány hónapja még a mostani játékosok között futballozott, alighanem tökéletesen tisztában volt vele, mi az igazi arca a jelenlegi magyar válogatottnak.
Ne legyenek illúzióink: a magyar futball élcsapatát nemzetközi szinten szürke, úgyszólván megkülönböztethetetlen játékosok alkotják. Kivéve persze azt a hármat, akikre Dárdai, mint tengelyre építi a gépezetet. Dzsudzsák, Gera és Szalai elértek már annyit, hogy kitűnnek a szürke masszából (ha nem is játszanak éppen jól az adott meccsen). Dárdai Pál első sajtótájékoztatóján zseniként emelte ki Dzsudzsákot, azonnal visszahívta Szalait és kulcsemberként rakta a csapat közepére Gerát. Ennyit tehetett, ennyit tett, ami a „pompát” illeti. A többi a szürke arc elfogadtatása volt – a csapattal. Az önazonosság elérése.
Régóta tudjuk, rengeteg példa van rá: az úgynevezett kis csapatok esélye nem a saját hagyományaik történelmi felemlegetése és száz évvel ezelőtti dicsőségek bifláztatása, pláne nem ezekre építve hamis énkép kialakítása (és masírozás a pofára esésbe). Hanem az egységes, alázatos csapatjáték, az ellenfél játékának megfojtására törekvés, a meló vállalása. Sztárok nélkül máshogy nem megy. A Dárdai-féle magyar válogatott félre tudta tenni a hamis illúziókat. A kapitány pontosan, előre megmondta: igen, nekünk „egy” Finnország ellen is a csúnya, rakkolós foci az esélyünk. Igen, nekünk „egy” Feröer ellen is jó a sovány győzelem. Mert nem vagyunk sokkal feljebb náluk.
Dárdai Pál mindezt komolyabb edzői tapasztalat nélkül, negyvenen innen, nem a pro licences elitképzés skatulyájából kibújva abszolválta. Elmondott valamit, amit ő gondolt, megpróbálta a pályára rakni és működött. Egyelőre. Nyilván a jövőben sem ettől a mentalitástól fogjuk megverni a topcsapatokat, és nem lesznek tőle csillogóbb színek a válogatott játékában. De az a helyzet, hogy ebben a selejtezőcsoportban pontosan ezekkel az erényekkel lehet odaérni a végén az első három hely valamelyikére.
Az esély történelmi, hiszen az átalakított selejtezősorozathoz párosult egy kifejezetten gyenge (az európai élfutball felől nézve, nem a magyar képességekhez mérten gyenge) csoport, ahol (bónusz!) az egyetlen, valóban komoly állománnyal és játékerővel rendelkező válogatott valamiért éppen lábon lövi magát – ha ezzel az eséllyel sem tudunk élni, akkor semmivel.
De ehhez az utolsó selejtező utolsó percéig az az önazonos stílus kell, amit Dárdai meccsein képviselt a csapat. Sem Belfastban, sem Helsinkiben, de még itthon Feröer ellen sem (ugye, görög barátaink?) szabad mást gondolnia magáról a társaságnak, mint amit ezeken a meccseken gondolt. És jelenleg Dárdai Pálon kívül nem látunk másik edzőt, aki ezt biztosan képes elfogadtatni és betartatni a csapattal. A magyar futballban az elmúlt harminc évben aki megszólalt, szinte kivétel nélkül hazudott (hogy szándékosan vagy önmaga által is elhitt illúziók miatt, az persze nem mindegy) – kell valaki, aki egyszer az igazat mondja, nem csak a valódit. Hogy mi ezek vagyunk és ezért így kell játszanunk.
Csupa 1-0-s győzelemmel világbajnokságot is lehet nyerni a csúcsfutball univerzumában (vagy Európa-bajnokságot, ugye, görög barátaink?). Olyan játékosokkal, akik többre, másra is képesek. Ne szégyelljük, ha a magyar állomány ilyen szűk, csúnyácska győzelmekkel „hasít” egy másfajta cél felé. És persze illik észrevenni azt is, hogy a csapat képes volt nagyjából teljes meccsidőben szervezetten, a pánik és a bomlás jelei nélkül futballozni.
Ezeket talán ironikus lenne stílusjegynek nevezni, de hogy a kapitánynak van stílusa, az biztos. És ha az állomány egységes, a cél világos és a gépezet működőképes, akkor mindegy, hány éves a kapitány. Ezért lenne jó, ha maradna – és ezért gondolja így talán ő maga is. A többi nyilván egyeztetés kérdése, abban pedig mindig jó volt a futballvezetés idehaza.
