A koronavírus-járvány az európai futballmenetrendet is borította, így aztán a legjobb csapatok számára meglehetősen sűrű lett az őszi program, a BL-csoportkör első három fordulóját például három hét alatt bonyolították le, és a résztvevőknek közben még hazájuk bajnokságában is játszaniuk kellett. A BL-be 25 év után visszatérő FTC például 23 nap alatt játszott le három BL-találkozót és négy NB I-es bajnokit, köztük az Újpest és a Fehérvár elleni rangadókat, vagyis átlagosan nagyjából háromnaponta kellett pályára küldenie Szerhij Rebrovnak a csapatát.
Erre itthon még rácsodálkozunk, külföldön ez annyira nem szokatlan (bár néhány klubnál azért panaszkodnak az edzők az erőltetett menet miatt), de ez a tempó sehol nincs Mark Hughes 33 évvel ezelőtti teljesítményéhez képest,
Mielőtt kiveséznénk, mi is történt azon az igazán eseménydús novemberi napon, érdemes felidézni, hogyan került Hughes a Bayernhez. Bő egy évvel korábban, 1986 nyarán a Barcelona angol edzője, Terry Venables úgy érezte, két ígéretes brit támadóval kell felturbóznia a csapatát, úgyhogy megszerezte Gary Linekert az Evertontól, valamint Hughest a Manchester Unitedtől.
Hughes nyolcéves szerződést írt alá a Barcával, de viszonylag gyorsan kiderült, hogy a katalán kiruccanás ennél jóval rövidebb lesz.
„Gary stílusa sokkal jobban illett a spanyol focihoz, ő mozgékonyabb volt, míg az én játékom fizikálisabb, és a bírók nem szimpatizáltak ezzel. Agresszív játékosnak számítottam, de mire elhagytam a Barcelonát, már sokkal kevésbé voltam az, és ezzel kicsit feladtam a saját stílusom.
De ezt nem bánom, bár utólag visszagondolva úgy érzem, talán nem fogtam fel, milyen lehetőség adódott azzal, hogy a Barcelona igazolt le
– nyilatkozta Hughes, aki harcias stílusa miatt az El Toro, vagyis a Bika becenevet kapta a Barcelona drukkerektől.
Első idényében 28 bajnokin mindössze 4 gólig jutott, majd hosszú hónapokig esélye sem volt pályára lépnie a Barcelonában, így kapóra jött számára, hogy a Bayern München azzal környékezte meg a katalánok vezetőit, hogy szüksége lenne a mellőzött walesi csatárra.
„Játszani akartam, és a Bayern tökéletes választásnak tűnt. A két klub között markáns különbséget jelentett, hogy a münchenieknél olyan emberek voltak vezető pozícióban, akik korábban maguk is játszottak, így a vérükben volt a futball, Uli Hoeness, a Bayern ügyvezetője például tökéletesen ismerte a játékosok mentalitását. Barcelonában hónapokig nem tudtam autót bérelni, mert a klubnál ezzel nem foglalkoztak, én meg nem beszéltem a nyelvet, így az ügyintézés gondot okozott. A Bayernnél a klub gyorsan autót és lakást intézett számomra, és minden fontos időpontot előre tudattak, ez a precíz német stílus pedig sokkal kényelmesebbé tette az életem” – mesélte Hughes.
A Bayern címvédőként vágott neki az 1987-1988-as idénynek, és olyan nevek szerepeltek a keretben, mint Jean-Marie Pfaff, Klaus Augenthaler, a csapat mai edzője, Hans-Dieter Flick, vagy az 1990-ben vb-győzelmet arató német válogatott két sztárja, Lothar Mätthaus és Andreas Brehme.
Hughes első Bayern-meccsén egyből győztes gólt szerzett az Uerdingen elleni, 3-0-ra megnyert bajnokin, majd négy nappal később, a Német Kupa második fordulójában a Borussia Mönchengladbach elleni párharc újrajátszása – az idegenbeli meccs hosszabbítás után 2-2-re végződött, és büntetők helyett fordított pályaválasztással repetáztak a felek – várt a bajorokra.
A Bayern számított Hughesra a kupameccsen, de ugyanaznap a walesi válogatott fontos Eb-selejtezőt vívott Csehszlovákiával Prágában.
„Mikor játszotok a válogatottal?” – kérdezte Hoeness. „17.30-kor van a kezdés” – válaszolt Hughes, mire Hoeness eltűnt, és vad telefonálgatásba kezdett.
Szerintem megoldható, hogy aznap este, a 20.15-kor kezdődő kupameccsen is szerepeljél
– hökkentette meg a szervezkedés után visszatérő klubvezető váratlan ötletével az új szerzeményt.
Az Eb-selejtezők hatos csoportjában Wales az utolsó fordulóban úgy utazhatott Prágába (a keretben Hughes mellett Ian Rush-sal vagy Neville Southall-lel), hogy ha nyerni tud, akkor csoportelsőként kvalifikálja magát a németországi Eb-re.
Óriási volt tehát a tét, de a korábbi aranylabdás Josef Masopust által irányított csehszlovák csapat beleköpött a meccsen egyébként domináló walesiek levesébe, a 2-0-s hazai siker ugyanis azt eredményezte, hogy Dánia utazhatott az Eb-re.
Hughes-nak a meccs után szomorkodni sem volt ideje az elúszó Eb-részvétel miatt, mert még szerelésben a stadion mellett várakozó Ladába pattant, hogy eljusson a reptérre, ahol egy magángép várt rá, ezzel utazott a légvonalban 265 kilométerre lévő Münchenbe.
„A repülőről láttam az Olimpiai-stadiont, de végül csak a második félidőre értem oda. A 63. percben álltam be Ludwig Köhl helyére, ekkor 1-0-s hátrányban voltunk. A becserélésem a közönséget és a csapatot is felpezsdítette, nekem pedig egy jó lehetőség volt ez, hogy összemelegedjek a drukkerekkel, akik korábban csak egyszer láttak. Ez egy mesteri húzás volt Hoenesstől.”
A Bayernben végül nem Hughes, hanem a vele együtt becserélt Michael Rummenigge lett a hős, aki a hosszabbításban két gólt szerzett, és ezzel továbblőtte a csapatát.
A szurkolók szemében így is nagyot nőtt az odaadása miatt, és bár a Bayern az idény végén csak a második helyen zárt a Werder Bremen mögött, a 23 tétmeccsen 7 góllal záró walesi kellemes emlékeket hagyott maga után a klubnál.
A kölcsönadás lejárta után nem tért vissza a Barcelonához, hanem korábbi klubját, a Manchester Unitedet választotta, ahova a külföldi kitérők után értékes tapasztalatokkal gazdagodva, sokoldalúbb játékosként érkezett.
Ráadásul a barcelonai időszaknak volt még egy fontos hozadéka, mivel már messze voltak az ivócimborák, így Hughes-nak sikerült legyőznie a függőségét, ami sokszor a játékára is negatív hatással volt. Első manchesteri korszakában nagyon nehezen jött ki a vele folyamatosan élcelődő Ron Atkinsonnal, visszatérése után viszont már Alex Ferguson volt az edző, akivel nagyon jó volt a kapcsolata.
Ferguson azt mondta játékosáról, hogy az öltözőben csendes, a pályán viszont abszolút megnyílik, és karakteres játékával nagyon hasznos a csapat számára. Az edző azt is megjegyezte, Hughes az a típus, aki a fontos meccseken hozza magát, és kettőjük közös sikersztorija az 1990-es FA Kupa-győzelemmel indult, amikor a Crystal Palace elleni döntőben a walesi támadó két gólt is szerzett.
Igaz, a 3-3-as eredmény miatt végül az újrajátszás döntött a MU javára, de Hughes szerepe ettől még elvitathatatlan a végső sikerben.
A hazai áttörés után összejött a diadal a nemzetközi porondon is, az angol csapatok a Heysel-stadionban történt 1985-ös tragédia miatt eltiltást követően az 1990-1991-es idényben térhettek vissza az európai vérkeringésbe, és a MU rögtön meg is nyerte a Kupagyőztesek Európa Kupáját.
Hughes számára igazán pikánssá tette a döntőt, hogy korábbi csapata, a Barcelona volt az ellenfél, de nem érzelgősködött, hanem két góljával eldöntötte a meccset (igaz, az első gólt sokan Steve Bruce-nak könyvelték el, bár Hughes mintha még a gólvonal előtt beleért volna a labdába).
Az FA Kupa- és a KEK-győzelem mellett az 1993-as bajnoki cím – 26 év után először végzett az élen a United – volt Hughes második manchesteri időszakának ékköve; bár a legtöbben Éric Cantona érkezésének tulajdonítják a MU elsőségét, az introvertált walesi 15 góljával házi gólkirálynak bizonyult, így hálálta meg Fergusonnak, hogy Atkinsonnal ellentétben ki tudta aknázni az erősségeit.
Hughes még egy bajnoki címet, egy FA Kupát és egy angol Szuperkupát nyert a MU-val, mielőtt 1995 nyarán a Chelsea-hez igazolt, ahol szintén kijutott neki a jóból, mivel FA Kupa-, Ligakupa-, valamint újabb KEK-győzelem után ünnepelhetett a társakkal.
Pályafutása utolsó időszakában a Southamptonban, az Evertonban, valamint a Blackburnben játszott, innen vonult vissza 2002-ben.
Kiemelt kép: Allsport/Getty Images
