NB I

A megismételhetetlen tizenegy

Összeállítottunk egy magyar válogatottat, kizárólag egyszeres magyar válogatottakból. Lehet tesztelni a memóriát: ki kire emlékszik?

Kapcsolódó cikkek

Gyorsan szeretnél értesülni a Rangadó.hu híreiről? Csatlakozz hozzánk! Klikk és like a Facebook-on!

Nem tudom, manapság van-e olyan csajozós duma, hogy „válogatott focista voltam/vagyok”. Ha nem ciki ez a tény (amire azért nem mernénk megesküdni, a sportágban élők tapasztalata alapján), miért is ne használná fel valaki, ha kicsit fényezni akarja magát?

Na de mi van akkor, ha az illető – hogy is mondta egy ismert politikusunk? – nem fejti ki az igazság minden részletét? Mert a válogatottság stimmel, de annak számába nem menjünk bele… Vajon gáz lenne az a mondat, hogy „kaptam egyszer egy percet Izland ellen”, esetleg „nem azért, de beálltam Antigua és Barbuda ellen a válogatottba. Izé, ez valójában egyetlen ellenfél, zúztam ellenük három percig”…?

Szögezzük le, magyar válogatottságig eljutni labdarúgásban még mindig komoly eredmény, elismerésre méltó mérföldkő minden, valaha futballozni kezdő fiatal számára. Sajnos azonban tény, a magyar futballban korántsem termett annyi jó játékos (ha a mérce a nemzetközi mezőny alja), amennyien felhúzhatták a címeres mezt. A Rangadó.hu a kilencvenes évek közepétől a kétezres évek közepéig terjedő időszakból válogatott össze egy bő csapatra való magyar profi futballistát, akik elvileg elérték a legmagasabb szintet, amit itthon el lehet – gyakorlatban meg tényleg jó kérdés, hányan és hogyan emlékeznek egyáltalán rájuk.

A „majdnem álomcsapat” felállásának a manapság divatos 3-5-2-t választottuk, természetesen előfordulhat, hogy valójában egyes játékosok más poszton is megfordultak. A célunk egy szórakoztató időutazás, semmi más!

És akkor nagy levegő, figyelem: a Csapat!

Posza – Takács Z., Geress, Kapcsos – Kriston, Kovács B., Zombori Z., Vincze G., Bukrán – Sitku, Tóth M.

Posza Zsolt (2004. Észtország, 5-0) – Mindjárt az első posztnál bele is botlunk az egyszeres válogatottak egyik jellemző csoportjába, a Matthäus-bébikbe. Emlékezhetünk, a lelkes műkereskedőre hajazó Lothar minden mozdítható, kétlábú, ivarérett labdarúgót megpróbált piacképessé tenni egy válogatottsággal. Posza persze nem volt rossz kapus, több magyar klub mellett játszott Görögországban is, de a korabeli erős konkurencia (Király, Babos) mellett nem nagyon rúgott labdába a válogatottnál. Bangkokba kellett elutaznia egy félidőnyi nemzeti csapat-tagságért 2004 decemberében, egy jó kis Lothar-féle haknin. Aztán ennyiben maradtak.

Takács Zoltán (2005. Antigua és Barbuda, 3-0) – Álomcsapatunk egyik hátvédje szintén a Pellady Péter barátai – Lothar Matthäus üzletfelei képzeletbeli gálameccs ligaválogatottjából került be a nemzeti tizenegybe. Egy röhögés nélkül ma is nehezen említhető komoly presztízsmérkőzésen sikerült a világ túlsó felétől két megállónyira pályára lépnie a „magyarosan” Antigoné és Bermuda néven emlegetett ellenféllel szemben. Három percet játszott! Aki érti, ennek mi értelme volt, azonnal tárcsázza az első bulvárlapot, amelyik szereti Pataky Attilát és az ufókat ábrázolni a címlapján.

Geress Zoltán (1997. Lengyelország, 0-1) – Volt a Vasasnak egy olyan időszaka, amikor úgymond „jó kis csapat” volt (a mai NB II-es időkhöz képest mindenképpen). Ez azt jelentette, hogy soha nem nyertek semmit, de úgymond „nyerhettek volna”. Geress ebben a Vasasban (is) játszott, összesen több mint kétszáz meccset, mit is mondhatnánk, hogy érzékeltessük a helyzetet: közelről láthatta Galaschek Pétert, például. Jó kis középhátvéd volt, de annyira nem, hogy Sebők, Bánfi vagy korábban Pintér helyett bekerüljön a válogatottba. A lengyelek ellen egyszer igen, kikaptunk, elfelejtették.

Kapcsos Vince (2005. Antigua és Barbua, 3-0) – Igen, Matthäusnál a REAC-ból is be lehetett kerülni a válogatottba, keine Überraschung. Antigoné ellen így lett Kapcsos egyszer s mindenkorra százszázalékos válogatott (1 meccs, 1 győzelem), lesz mit mesélni az unokáknak. A válogatottal felálló REAC abban az évben amúgy tizennegyedik lett a bajnokságban, ennyire erős volt a magyar mezőny! Hősünkkel manapság a bírósági tárgyalóteremben lehet találkozni, a vádlottak padját koptatja ugyanis a bundaügyben…

Kriston Attila (2004. Szlovákia, 0-1) – A siófoki Forrest Gump sokak szerint jobb futballista volt, mint amilyennek elsőre látszott: lelkes lóti-futi, nagy szívű, de kissé behatárolt képességű mezőnymunkás. Ki tudja? A válogatottság nem perdöntő a kérdésben, mert ő is Matthäus-bébi, sajnos a szlovákok ellen lecserélték egy félidőt követően. Kriston futott még a Videotonban, a Fradiban, Zalaegerszegen, az MTK-ban, Tatabányán és Pakson is. Csak a válogatottban nem, soha többé.

Kovács Béla (1999. Moldova, 1-1) – Aki két patinás klubnál nem lett legenda. Annak idején a Honvédból ment a Fradiba, majd vissza a Honvédba. Egy ideig úgy tűnt, lehet belőle meghatározó NB I-es középpályás, aztán mégse lett. Ellenben Bicskei Bertalan behívta a válogatottba egy barátságos meccsre, beküldte 23 percre, majd megköszönte a részvételt.

Zombori Zalán (1995. Izland, 1-0) – Egy Zombori a válogatottban! És éppen a Fáy utcában debütálhat címeres mezben! Minő új fejezet a magyar futball nagy családregényeiben! A fiú apja nyomdokaiba lépett, beállt csereként a válogatottba, a bíró gyorsan le is fújta a meccset, aztán… csókolom. Zalán nem lett Sándor utódja, hiába az ígéretes kezdet (az oldalpasszokat biztos sokat gyakorolták együtt). A laza mozgású, ám legalább ilyen laza hozzáállású fiú megjárta később Tolnát-Baranyát, legjobb szezonját ellenben a Videotonban futotta, sajnos a másodosztályban. Egyperces válogatott maradt, e tekintetben kétségtelenül e kör legszűkebb elitjében a helye.

Vincze Gábor (2005. Franciaország, 1-2) – Na tessék, még egy családi fejezet. A „kis” Vincze, aki sokáig arról volt ismert, hogy az Ottó öccse, akkorra túl volt már a Fradi, a Gázszer, a III. Kerületi TVE, a BVSC, a Sopron és a Debrecen csapatán, Casanova maga volt az állandóság hozzá képest, hát mi kellhet még ahhoz, hogy a válogatottnál is felfigyeljenek rám? – kérdezhette magában. Nem mi, hanem ki: természetesen Lothar Matthäus. Minek ragozzuk tovább, az akkor éppen Győrben játszó Vincze kapott egy félidőt Metzben.

Bukrán Gábor (2000. Ausztrália, 0-3) – A pre-Németh Krisztián időszakban is előfordult, hogy valaki egészen fiatalon külföldre megy, ráadásul komolyabb hazai lépcsőfokok nélkül. Torma Gábor, ha mond még ez a név valakinek valamit. Ő mondjuk kicsit többször haza lett hívva a válogatottba, mint druszája, Bukrán, akit ember nem látott itthon játszani. Belgiumban, majd Spanyolországban próbálkozott, a válogatottba viszont a Wallsall FC-ből került be, mert miért ne. Az ausztrálok ennek örömére jól kitömtek minket az Üllői úton, Bicskei Bertalan pedig alighanem kitépte a vonatkozó lapot a noteszéből. Bukrán visszament külföldre és ismét senki nem hallott róla. Van ez így.

Sitku Illés (2005. Antigua és Barbuda, 3-0) – Rá már emlékezhetünk, és nem csak azért, mert ő is ott volt a Pellady FC csapatában Belbudán (bocsánat). Sitku az elmúlt évtizedben tulajdonképpen megtestesítette a „jó kis hazai csatár” fogalmát, nem pejoratív értelemben: nem volt klasszis, de sokat futó, gólérzékeny, harcos futballista volt, aki a Videotonban 116 meccsen lőtt 48 góljára és a Magyar Kupa-győzelemre méltán lehet büszke. Speciel büszkébb, mint az egy szem, a civilizált futballvilág látó- és hallótávolságán kívül játszott válogatott meccsére (56 perc).

Tóth Mihály (2004. Japán, 3-2) – A Matthäus-éra egyik relatíve értelmesnek mondható barátságos meccsén, amikor Huszti Szabolcs elindult a nemzetközi karrier felé (a másik ilyen meccs a Torghellét a világfutballnak adó német-magyar volt), pályára léphetett a 2005-ös év gólkirálya, az akkoriban tényleg jó formában játszó soproni csatár. Rá is igaz, ami Sitkura, a hazai bajnokságban kiérdemelte a tiszteletet, viszont később már nem jöttek ilyen jó szezonok a pályafutásában. És pechjére (vagy szerencsénkre) Lothart is elfújta a szél, utódai pedig nem számoltak már Tóthtal. Maradt az egy meccs és a hiányérzet – a vele záruló „álomtizenegyben” alighanem kisebbségben vannak, akik úgy érezhetik, többet is érdemeltek volna.

Az egyszeres válogatottak névsora persze bővíthető, a hőskorban is akadt ilyesmire példa, de az itt tárgyalt időszakból is előkaphatnánk a kapus Balogh János (aki a rossz emlékű török-magyar Európa-bajnoki selejtezőn csereként beállva abszolválta egyetlen fellépését, viszont legalább tétmérkőzésen), a Tóth Mihályhoz hasonlóan egyszervolt gólkirály Répási László, vagy a Rijekából légiósként behívott, majd elfelejtett Sztipánovics Barnabás nevét. De hát ez a szép a futballban: hemzsegnek benne a klasszisok.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a Rangado.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.