Gyorsan szeretnél értesülni a Rangadó híreiről? Csatlakozz hozzánk! Klikk és like a Facebook-on!
„Köszönjük az idei évet!” – állt a magyar szurkolók által a himnuszok alatt kifeszített transzparensen. Hol van már a hollandok elleni vereség utáni elégedetlenség?! Úgy látszik, az észtek és a törökök elleni siker jelentősen hozzájárult a felejtéshez…
Az első félidőben a csapatok elsősorban a barátságos mérkőzés jelzőt tartották szem előtt. Sportszerű volt a játék, szórványosan helyzetek is kialakultak, leginkább a norvégok jóvoltából. A magyarok is elmerészkedtek a vendégkapuig, de a lövések meglehetősen pontatlanok voltak. A skandinávok tetszetős akciókat vezettek, a mieink védelmének, illetve kapusának résen kellett lennie. A 38. percben már nem volt kecmec, nem volt menedék, és immár szerencséje sem volt Magyarországnak, s ez újabb gyors, tetszetős támadás végén Havard Nielsen megszerezte a vezetést Norvégiának (0-1). A játék képe ezután sem változott, a lefújás előtt jött még egy ígéretes norvég lehetőség, úgyhogy magyar szempontból nagyon jókor jött a szünet.
A folytatásban másfél perc, és egy szabadrúgás kellett a norvégoknak a hatalmas ziccerhez, ami végül kimaradt, de az offenzíva folytatódott. A vendégek tökéletesen kihasználták fizikai adottságaikat, fölényüket, és már saját térfelén letámadták a magyarokat, akik így gyakorlatilag képtelenek voltak valamirevaló támadást vezetni. A szurkolók megállás nélkül biztatták a hazaiakat, de a nagy norvég ziccerek láttán elfogyott a türelmük, és ébresztőt kiáltottak. Igaz, ami igaz, némileg tompának és tanácstalannak tűnt a magyar válogatott. A csereként beállt Szabics Imre kellett hozzá, hogy 65 perc után végre megszülessen az első magyar kapura lövési törekvés, mert a kaput végül elkerülte a labda…
A mieink felívelései teljesen esélytelen próbálkozások voltak, hiszen a levegőben korlátlan úr volt a norvég válogatott. A hetvenedik percben is igazolódott, hogy barátságos meccsről van szó, hiszen Juhász Roland megúszta a kiállítást egy buktatás után, a gyakran otromba helyezkedési hibákat vétő horvát játékvezető csak sárga lapot adott neki. Kisvártatva újoncot avatott a magyar csapat, hiszen Egervári Sándor pályára küldte a Haladás védőjét, Guzmics Richárdot. Labdabirtoklásban, és a helyzetek számában is egyre jobb mutatókat produkáltak a magyarok, de ez mit sem ért, hiszen a norvég Abdellaoue egy perccel a becserélése után máris gólt lőtt, ezzel el is dőlt a meccs (0-2). Érdekes volt látni, hogy az északiak friss embere hogyan száguldott át néhány pillanat alatt a komplett hazai védelmen…
Öt perccel a lefújás előtt a legcsalódottabb, vagy legfázósabb nézők elindultak hazafelé, és ezért még elítélni sem tudjuk őket, mivel egyrészt valóban elég hideg volt az este a fővárosban, másrészt a magyar válogatott játékában semmi örömteli nem volt. A drukkerek persze továbbra is fenntarthatják köszönetüket a nemzeti együttes idei produkciójáért, amelyet összességében még ez a visszafogott teljesítmény és rossz eredmény sem tesz tönkre, nem igaz tehát, hogy minden rossz, ha rossz a vége.
A mérkőzést a helyszínen tekintette meg a Rangadó.hu állandó szakértője, Őze Tibor, az MLSZ Grassroots-menedzsere, a Nyíregyháza, a Diósgyőr és a Kispest-Honvéd egykori vezetőedzője, aki ezúttal is részletes elemzést készített:
Négy-három-hármas alapfelállásban játszott a norvég csapat, ami néha átment négy-egy-négy-egybe, a magyar válogatott pedig az utóbbi időben megszokottak szerint két középsővédővel állt fel. Úgy láttam, hogy Norvégia az egész mérkőzésen már a támadóharmadban nagyon szorosan zárta a területeket. Nem egészpályás letámadás, vagy emberfogás volt ez, de nagyon hamar vették fel az embereket. Ha visszagondolok, az utóbbi időben ritkán láttam ilyet. Ezzel végig uralták a játékot, a mieink a hatvanadik perc környékén rúgtak először kapura. A vendégek fölénye nem csak a ragyogó fizikumban, a magasságban, és a rendkívül dinamikus és gyors játékban nyilvánult meg. Csak idő kérdése volt, mikor őrölnek fel bennünket, és ez fél óra elteltével sikerült.
A norvégok is pozíciós játékot játszottak, de több elmozgással, míg a magyaroknál az volt a baj, hogy Szalai Ádám alig-alig mozgott, csak a felpasszolt labdákra lépett vissza, azokat sem sok sikerrel játszotta meg. Maximum Dzsudzsák Balázsnak volt egy-két elfutása, amiből beadás lett, s így sikerült némi zavart kelteni az ellenfél soraiban.
A második félidőben közepe táján három csere volt mindkét csapatban, de teljesen más okból kifolyólag. A magyar együttessel valamit kellett csinálni, mert nem nézett ki jól a csapat, a norvégok pedig másoknak is bizonyítási lehetőséget akartak adni. Ezután a mieink egy kicsit átvették a kezdeményezést, próbáltak erőszakosabban játszani. Vagy a cserék hatottak, vagy a közönség morgolódása, és akkor voltak lehetőségeink, egy-két távoli lövésünk. Egy elég komoly védelmi hibával végül megpecsételődött a sorsunk, mert a védőinknek feltörte a hátát a háló, és egyszerűen beengedték a nemrég beállt Abdellaouét. Ezáltal kialakult az a reális eredmény, amely a két csapat között ma, de lehet, hogy nem csak ma van.
Azon gondolkoztam, hogy egy ilyen mérkőzésnek mi értelme van, és ezt nem rossz értelemben mondom, de inkább kérdezem így: miért játszunk? Azért játszunk, hogy megtudjunk valamit. A magyar csapatban új kezdőember gyakorlatilag nem volt, tehát, hogy vannak-e bevethető embereink, azt nemigen tudtuk meg. Játékrendszerben szintén nem játszottunk újat, és sajnos a védelmünk közepe nem gyorsult fel. Ami mégis tanulság lehet: fel kell készülnünk arra, ha már a középpályán ennyire erőszakosan labdaszerző és jól záró ellenfél van, mert találkozhatunk még ilyennel. A másik: ismét bizonyosodott, hogy két csatárral kicsit aktívabbak vagyunk. Amikor bejött Szabics, akkor javult a támadójátékunk. Számomra az a tanulság, hogy ez a csapat két csatárral is tud játszani. Nem láttam, hogy új szakmai dolgot kipróbáltunk volna, legfeljebb annyit tapasztaltunk, hogy a norvég csapat most jobb, mint a miénk.
