Csak a szlovákokat oda-vissza!
Ez volt a szurkolók csatakiáltása az Európa-bajnoki selejtezős csoportunk sorsolását követően. Szomszédaink mellett Azerbajdzsánt, Walest és a világbajnoki ezüstérmes Horvátországot kaptuk. Mit szépítsük, bitang erős ellenfelek ezek, így már azok is meglehetősen optimistának számítottak, akik szerint a magyarok jöhetnek ki jól egy esetleges körbeverésből.
Az élet ugyanis nem arcon csapta a magyarokat, hanem kő keményen szembesítette a valósággal. Szlovákia semmi különlegeset nem csinált a nyitófordulóban, csak azt amit tud: fegyelmezetten játszott, türelmesen kivárta a hibákat, majd ezeket könyörtelenül kihasználta. A két csapat minősége között kirajzolódott a különbség.
Mit reméljünk akkor attól a vb-ezüstérmes horvát csapattól, amelyből ha „kivesszük” az aranylabdás Luka Modricot, még úgy is egy raklapnyi, az európai topbajnokságok valamelyikében bizonyító futballistát kapunk? Ha a történelemből indulunk ki, nem sok jót.
79 éve nem sikerült
Horvátország ugyan nem tartozott mindig a futballvilág elitjéhez, nekünk rendre meggyűlt vele a bajunk. Az elmúlt húsz évben például két vereség és három döntetlen a mérlegünk – igaz utóbbiból az egyik legalább egy vb-selejtező. Összesen tízszer játszott már egymással a két nemzeti csapat, ebből pedig egyetlen alkalommal jöttünk ki győztesen:
Azóta sok víz lefolyt a Dunán és egészen 1996-ig veretlenek maradtunk, további három meccsen nem született ugyanis döntés:
- 1940 decemberében újra összecsaptak a felek, 1-1-re végeztünk,
- 1942-ben szintén 1-1 szerepelt a meccs végén az eredményjelzőn,
- 1994-ben pedig egy fordulatos mérkőzésen játszottunk 2-2-t: vezető gólunkra egy perc alatt válaszoltak a horvátok, majd a magyaroknak kellett hajtaniuk az egyenlítésért.
Érdemes megjegyezni, hogy az első világháborút követően Horvátország Jugoszlávia része lett, így egészen 1991. június 25-i felbomlásáig a Josip Broz Tito kormányfő alatt kialakított, nemzetközi téren is igencsak eredményes testnevelés-, és sportkultúrán nevelkedtek a horvátok is. A jugoszláv futball kifejezetten erősnek számított, Európa-bajnoki ezüstérmes (1960, 1968), olimpiai bajnok (1960) és rendszeres világbajnoki részvevő volt. Nem csoda hát, hogy 46 év alatt igencsak feljavult a horvát foci és 1996-ban megszületett az első vereség is. Ezen a barátságos mérkőzésen ült először a válogatott kispadján Csank János, és nem sikerült a bemutatkozása – a 4-1-es vereség a mai napig legnagyobb arányú veresége a horvátoktól.
2002-ben Lőw Zsoltot avatta föl a válogatott egy 2-0-s vereséggel, azon a meccsen Dárdai Pál ráadásul öngólt is lőtt Király Gábor kapujába.
Két tétmérkőzésünk nagyon felemásra sikerült, a 2004-es világbajnoki selejtezőkön a második meccsünkön nem született ugyan gól, az első találkozón viszont a 11. percben mehetett Huszti Szabolcs az öltözőbe, így a horvátok 3-0-val intéztek el minket Zágrábban.
Azóta három alkalommal – legutóbb 2016-ban – találkozott a két válogatott egymással, és némi biztató jel,
A szinte napra pontosan három évvel ezelőtti (2016.03.26.) találkozón a horvátok góljára Dzsudzsák Balázs szabadrúgása válaszolt.
Extra adalék továbbá, hogy három vereségünket Eszéken, Pécsett és Zágrábban szenvedtük el,
Óriási bravúr lenne, ha ez a statisztika nem változna meg vasárnap, de Azerbajdzsán is megmutatta, hogy meg lehet szorongatni a vb-ezüstérmest. Ha nekik sikerült – maradjunk optimisták, – nekünk miért ne?
Nyitókép: Dennis Grombkowski/Getty Images
