Válogatott sport

Ismét bemutatkozott a valóság a magyar válogatottnak

A szlovákok végig irányítva, nyomasztó taktikai fölényben futballozva verték a magyar csapatot Nagyszombatban, Eb-selejtezőn. A védelmünk nem bírta el a nyomást, támadásban keveset mutattunk, így kilenc meccsesre nyúlt idegenbeli nyeretlenségi sorozatunk. Elemzés.

Nagyon fontos, hogy ki milyen szintről, ki milyen bajnokságból, milyen taktikai felkészültséggel érkezik a válogatotthoz. Az ellenfél is ugyanúgy három napot készül, mint mi, csak egyszerűen a taktikai utasításokat úgy tudják végrehajtani, illetve alkalmazni, hogy az egyből működik.

Nagyjából így foglalta össze a meccs tanulságait a lefújás után nem sokkal a válogatott csapatkapitánya, a Hoffenheimnél légióskodó Szalai Ádám. A csatár tudja, hogy mit beszél:

  • egyike annak a mindössze hét (!) magyar játékosnak (rajta kívül: Gera Zoltán, Király Gábor, Lisztes Krisztián, Dárdai Pál, Huszti Szabolcs, Hajnal Tamás), akik az elmúlt huszonöt évben (!) legalább 100 mérkőzést játszottak le valamelyik európai topligában,
  • egy híján 50 gólja van a Bundesligában,;
  • jelen állás szerint éppen a német bajnokság egyik, ha nem a legnagyobb taktikai géniuszával, Julian Nagelsmannal dolgozik együtt.

Érdemes odafigyelni tehát arra, mit mond, mit emel ki egy-egy mérkőzés után. Mint ahogyan arra is, mit csinál.

A Nagyszombatban lejátszott Szlovákia-Magyarország Eb-selejtező (2-0) egyik leginkább jellemző, visszatérő jelenete, amikor Szalai Ádám kiabál, elégedetlenkedik. Mutogat a többieknek, gesztikulál, a kezével irányítja társait, hogy merre mozogjanak, mikor, milyen szögben indítsák meg a letámadást, hogyan helyezzék nyomás alá az ellenfél labdás játékosát. Rengeteg energiáját kötötte le, hogy az edző meghosszabbított karjaként a magyar válogatott labda nélküli játékát vezényelje, de mindhiába – a meccs után így is azt tartotta a legfontosabbnak kiemelni, hogy az előre kitalált edzői taktika megvalósítása és a végrehajtás szempontjából nem voltunk az ellenfél szintjén.

Tovább tart a szlovák átok, kikaptunk az Eb-selejtezőn
Ötödik alkalommal játszottunk Szlovákiával, de még egyszer sem sikerült legyőzni.

A kezdőcsapatok

Marco Rossi a novemberi finnek elleni, 2-0-ra megnyert hazai Nemzetek Ligája-meccshez hasonlóan most is három középhátvédet nevezett a kezdőcsapatába. Az időközben az USA-ba igazoló, és csapata, a Kansas City kontinentális BL-meccse miatt a válogatotthoz csak később csatlakozó Baráth Botond helyére Lang Ádám került, Dzsudzsák Balázs helyét pedig Kovács István foglalta el Szalai Ádám mögött – egyébként változatlan felállásban, és nagyjából változatlan harcmodorban terveztünk meccselni, mint néhány hónapja, amikor zsinórban negyedik hazai meccsét húzta be a magyar válogatott.

Az átalakulóban lévő szlovák csapat folytatta az alkalmazkodást Pavel Hapal elképzeléseihez. Ezúttal is 4-1-4-1-ben álltak fel: a Celta Vigóban légióskodó Lobotka szűrt a védelem előtt, a nemzeti csapattól visszavonuló HubocanSkrtel páros utódaként a koppenhágai Vavro került be Skriniar (Internazionale) mellé a védelembe, miközben a két szélen a berlini Pekarik és a Fiorentinában játszó Hancko rohamozott. Mivel Nemec és Zrelak sérülése miatt csatárfronton kényszerhelyzetbe került, Hapal úgy sakkozott, hogy a Serie A-veterán KuckaHamsík kettős mellé bedobja a Hertha támadó középpályását, Ondrej Dudát is, csak épp hamis kilencesként – ezzel párhuzamosan Mak és Rusnák feladata az lett, hogy a szélek felé kimozogva helyet csináljon a mélységből induló középpályásoknak a magyar tizenhatos előtt.

Kijött a felállások közötti különbség

Marco Rossi utolsó őszi meccseinek egyik leginkább kellemes meglepetése az volt, hogy a magyar csapat bátran, sőt, helyenként vakmerően támadta le ellenfeleit azok saját kapujának előterében. Ezzel egyrészt kikényszerített egy csomó ívelést – hiszen sem a finn, sem az észt csapat nem volt képes passzjátékkal átjátszani a magyar „gulyáspresszinget” -, amit aztán a fejpárbajokat remek arányban megnyerő védelmünk nevetve hatástalanított, másrészt a kapuhoz relatíve közel megszerzett labdákból egy-két húzás alatt helyzetekig juthatott.

Ha nincs Leekens, fél lábbal az Eb-n lehetne a magyar válogatott
Hónapokat vesztegetett el a magyar futball a kifutó szériás belga szakemberrel, most ennek fizetjük az árát. Jó hír: jött Rossi, és nincs minden veszve.

Szlovákiában – már csak az ellenfél középpályáján észlelhető játékminőség miatt is – ilyesféle kalandokba veszélyes lett volna bocsátkozni. Rossi nem is tette meg: bár Szalai és Kovács is végzett időnként „zavarórepüléseket” a hazai védelem előtt, a magyar csapat jellemzően a saját térfelére közepesen mélyen (mid block) visszahúzódva, csak az oda már belépő szlovák labdás játékosokat támadta le – igaz, akkor viszonylag intenzíven.

Magyar védekezés: Szalai és Kovács letámad, a középpálya nem követi őket, túl nagy a csapatrészek közötti távolság, hosszú lesz a csapat, a szlovákok pedig játszi könnyedséggel hozzák át a labdát a középső harmadon, hogy azonnal a szélek felé tereljék a játékot.

Mindez viszont azt eredményezte, hogy az ellenfélnek volt ideje átgondolni, mihez kezdjen a labdával – a meccs tempóját, irányát, alakulását lényegében a szlovákok szabták meg, már az elejétől fogva. Hapal terve az volt, hogy a két felállás közötti strukturális különbségekre rájátszva (a három/öt védős rendszer könnyen belátható módon igencsak sebezhető a széleken) a vonalak mellé tereli a játékot, és ott kettő az egy elleni szituációkat kialakítva jut be a magyar védelem mögé.

Hogy ez mennyire könnyedén sikerült, azt megmutatja az első gólt megelőző jelenetsor is (korábban Hamsíknak már volt lövése kísértetiesen hasonló támadásépítés végén):

A magyar csapat mélyen a saját térfelén várja a szlovákokat, tankönyvi pontosságú 5-3-2-es felállásban. A szlovák szélső védők (Hancko, Pekarik) magasra feltolva, Mak és Rusnák a félterületben, összjátékra alkalmas testhelyzetben (háttal a kapunak). A hamis kilences Duda visszamozog a középpályára, Hamsík pedig egy mélységi befutással próbálkozik Lang mellett, Kucka igazság szerint akár már most adhatná neki a labdát – helyzetbe.

Kilenc másodperccel később: a szlovákok a saját jobboldalukra viszik ki a támadást, miközben a magyar védekezés leghátsó vonala kevés híján az öt és felesig hátrál. Nyolc emberrel (!) töltjük túl a büntetőterületet, de így sem tudjuk megakadályozni, hogy

  1. Hamsík üresen legyen a tizenhatoson belül,
  2. Korhuton kettő az egy elleni helyzetet izoláljon Rusnák és Pekarik.

Újabb három másodperces ugrás: Rusnákhoz képest méteres távolságban a védők (pedig a tizenhatoson belül jár…), a szélsőnek így rengeteg ideje van kiszúrni, hogy középen kettő a kettő ellen maradt a mélységből bemozgó – azaz a kapuval szemben, lendületből érkező – Duda-Hamsík duó. Nyolc emberünk van a kapu 14 méteres körzetében, de nem tudunk létszámfölényt kieszközölni sem ott, ahonnan a labda érkezik, sem ott, ahová érkezni fog. Szalai közben már érzi a bajt, kevés híján idegrohamot kap a tizenhatosunk előtt.

Dadogott a passzjáték is

Amellett, hogy a szlovákok labdával szétszedtek minket (pedig csak időszakosan pörgették fel a tempót, egyébként viszonylag türelmesen járatták a labdát, és húzták le az emberfölényüket a szélekre), a letámadásukkal is sikerült megzavarniuk bennünket. Főleg a második félidő elején vált látványossá, ahogyan a kapu elé préselték a válogatottat, de az egész meccsen dadogott a magyar passzjáték: a Rossi-korszakban csak egyszer, a görögök elleni idegenbeli meccsen (77 százalék) volt rosszabb a passzhatékonyságunk, mint Nagyszombatban (78 százalék). Ugyanakkor fontos különbség, hogy míg Athénban alig volt nálunk a labda (40 százalék), addig most jóval többet (45 százalék) próbálkoztunk átadásokkal.

Rossi először Kleinheislert kapta le a pályáról – állítólag egy húzódás miatt –, de posztra cserélt: a helyére beálló Szoboszlai ugyanabban a konzervatív szerepkörben játszott, mint az Eszék légiósa. Szűk tíz perccel később a nagyon gyengén játszó Kalmár lecserélésével sem nyúlt bele a meccsbe a kapitány, mert bár a helyére beálló Dzsudzsák feltolódott Szalai mögé, Kovács visszahúzódásával a formációnk nem változott.

Rossi egészen a 81. percig nem merte elengedni az ötvédős rendszert, pedig ekkor már jó ideje látszott, hogy kockáztatnunk kellene a pontszerzés érdekében.

Feltűnő volt az is, hogy folyamatosan túl széles és túl hosszú volt a válogatott: a csapatrészek közötti távolság túlságosan nagyra nőtt. Ha két játékosunk letámadott, akkor a középpálya szinte biztosan nem követte őket, ha pedig Kalmár és Kleinheisler is csatlakozott a presszinghez, akkor a védelem és a fedezetsor között maradtak tátongó lyukak. Nagy Ádámot a szlovákok mintaszerűen szigetelték el, Hamsík, Kucka és Duda is rutinból mondta fel a leckét, az alapjátékunk ízekre lett szedve, szinte csak és kizárólag a széleken volt esélyünk kihozni a labdát (néhány ritka kivételtől eltekintve).

A meccs egyoldalúságára remek példa, hogy Hapal kapitány mind a három cseréjét megtarthatta az utolsó tíz percre, korábban egyáltalán nem szorult rá, hogy belenyúljon a meccsbe. Amikor Holender becserélésével Rossi átállt 4-3-1-2-re (Dzsudzsák vette fel a csatárok mögötti tízes pozíciót), a szlovák játékosok pillanatok alatt olvasták a változtatást, és csere nélkül reagálták le a dolgot a pályán.

Ne legyenek illúzióink, ennyit tudunk

Fotó: 24.hu/Mohos Márton

Nem azt kell nézni, hogy ki az értékesebb, hanem egyszerűen a taktikai felkészültség a két csapat között, az… maximálisan megmutatkozott

– magyarázta a meccs után kissé felindultan Szalai, aki – lévén van némi tapasztalata a nemzetközi színtéren – tökéletesen olvasta a meccs képét. Nem a Rossi által kitalált taktikával volt baj, hanem a megvalósítással, és azokkal a képességbeli különbségekkel, amelyek a pályán, ha nem is azonnal, de a félidők végi fáradtabb állapotban egyértelműen kiütköztek.

A gond persze nem az, hogy a magyar játékosok zöme ennyit tud.  Akik követik a világ futballját és a taktikai trendeket, akik néznek nemzetközi meccseket, ismerik a mezőnyt, azok pontosan tudták előre is, hogy mi a realitás. Az viszont már sokkal nehezebben fér az ember fejébe (és szemmel láthatóan ez a pont zavarja Szalait is), hogy ebben az esetben a közvélemény alakításában különösen nagy felelősséget viselő szereplők miért nem képesek reálisan értékelni? Miért van az, hogy a csapatkapitánynak kell kijavítania a meccsre kiküldött riportert, és felhívnia a figyelmét arra, hogy felesleges a három napos összetartással takaróznia, mert az ellenfélnek is éppen ugyanennyi ideje volt felkészülni? Inkább azon kellene elgondolkodni, hogy nekik miért elég ez a három nap sokkal többre, mint nekünk.

Hogy egy vesztes mérkőzés után a realitásokra, a meccsképre, a futballunk általános helyzetére és a játékosaink valós képzettségére is a csapatkapitánynak kell felhívnia a figyelmet, nonszensz.  Mint ahogyan nonszensz az is, amikor a megkérdezett televíziós szakértők között egyetlen olyan sem akad, aki a horvátok és a szlovákok ellen vívott meccsek előtt feltenné a kezét, és azt mondaná: emberek, itt két vereség a realitás, egy pont már ajándék, hatalmas, szinte emberfeletti bravúr. Ehelyett jönnek zsinórban a betippelt ikszek és győzelmek – Simek Péter szakértő úrnál mindjárt kettő –, hátha. Mintha csak hinni kellene, és nem a tudás számítana, az, ki mire képes a pályán, ki, mire van felkészítve. Mintha csak és kizárólag akarni kellene, mintha pontokat lehetne szerezni a stúdiókban és az újságok hasábjain.

Szalai kimondta a lényeget: felkészültünk, megpróbáltuk, de jelenleg ennyit tudunk, kész, passz. Hogy utóbbi kinek a felelőssége, azt is elmondta már egyszer öt és fél évvel ezelőtt. Vajon meghalljuk végre, és felteszi valaki a megfelelő kérdéseket, a megfelelő időben?

Ne legyenek illúzióink.

Eredmény – Eb-selejtező, E csoport

Nagyszombat, Anton Malatinsky Stadion, 14 235 néző, v.: Vlagyiszlav Bezborodov (orosz)

Szlovákia-Magyarország 2-0 (1-0)


Szlovákia: Martin Dubravka – Peter Pekarik, Denis Vavro, Milan Skriniar, David Hancko – Juraj Kucka, Stanislav Lobotka – Marek Hamsik, Ondrej Duda (Pavol Safranko, 87.), Albert Rusnák (Jaroslav Mihalik, 93.) – Robert Mak (Miroslav Stoch, 79.)

Magyarország: Gulácsi Péter – Lang Ádám (Holender Filip, 81.), Willi Orbán, Kádár Tamás – Lovrencsics Gergő, Kleinheisler László (Szoboszlai Dominik, 54.), Nagy Ádám, Kalmár Zsolt (Dzsudzsák Balázs, 61.), Korhut Mihály – Kovács István – Szalai Ádám

gólszerzők: Duda (42.), Rusnák (85.)

sárga lap: Vavro (21.), Kucka (50.), Hamsik (77.), Skriniar (90.), illetve Kalmár (10.), Korhut (59.), Nagy (88.)

Nyitókép: MTI/Illyés Tibor

Ahol a futball esze és szíve találkozik!

Válogatott írások a legjobbaktól.

Minden hónapban legalább 24 kiemelkedő színvonalú tartalom havi 990 forintért. Próbáld ki 490 forintért az első hónapban!

Ahogyan szerzőgárdánk összetétele ígéri, a legkülönfélébb műfajokban, témákban jelennek majd meg szövegek: lesznek elemzések, interjúk, kisprózák, riportok, lesznek hazai és nemzetközi témák, adat- és véleményalapú cikkek egyaránt.

Tartsatok velünk minél többen, hogy együtt alakíthassuk, építhessük az új magyar futballújságot, amely leginkább az írások nívójával és egyediségével akar kitűnni! Fizessetek elő, olvassatok, kövessetek minket, vitatkozzatok velünk, adjatok ötleteket! Várjuk ebbe a közösségbe mindazokat, akiknek a futball csak egy játék, s mindazokat, akiknek a futball több mint egy játék.

KIPRÓBÁLOM!

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a Rangado.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.