A tornaórákig kell leásni a magyar és a horvát foci közti szakadékért

A 2020-as Eb-selejtezők csütörtöki, szlovákok elleni nyitányán tisztán látszott, válogatottunk játéka még nem állt össze. A Nemzetek Ligájában és gyengébb ellenfelekkel szemben ugyan jobban működött Marco Rossi stratégiája, de a nálunk erősebb Szlovákia ellen kiütköztek a hibapontok.

Alighanem a horvátok ellen sem lesz ez másképp. Holott az olasz kapitány szemmel láthatóan, világos, tudatos játékelképzelés mentén próbálja szervezni a játékot.

• Bonyolult, folyamatos és állandó helyzetértékelést kívánó,
• agresszív, labdát támadó, korszerű védekezést,
• és a labdaszerzésből, lehetőség szerint rendezetlen védelem elleni támadásvezetést szeretne látni a pályán.

Ebben a játékban több a kockázat, sokkal több a hibaforrás, mint az Egervári-, a Pintér-érában, de még a Dárdai Pál féle sikeres korszakban is látott egyszerű, kivárásra játszó, „a lényeg, hogy ne kapjunk gólt, miközben mi majd csak találunk egyet” futballban.

Ha a csapatkapitány, Szalai Ádám kifakadását magyarra fordítjuk, úgy monológjának pozitív üzenete a következő: ehhez a relatív új játékrendszerhez és az egyes ellenfelekkel szemben kialakított taktika maradéktalan végrehajtásához szükséges célmozgásoknak kell három nap alatt, új információként beidegeződnie, készségszintre fejlődnie, ami a topbajnokságokban futballozóknak napi rutin, nálunk viszont legutóbb nem ment minden játékosnak.

Utóbbi oka, hogy a nem készségszintű tudás tét alatti alkalmazása a döntési, értékelési folyamatokat lelassítja, előbb a fáradt agyat, majd a testet hibára készteti.

Szalai Ádám nem bírta ki az öltözőig, a kamerák előtt alázta porig csapattársait

A magyar válogatott csatára ismét emlékezeteset alkotott.

Ez történt a szlovákok elleni meccsen is, ahol ellenfelünk addig-addig gyűrte, gyömöszölte válogatottunkat, amíg góllá érett a hiba.

Tény, Marco Rossinak és a magyar labdarúgó-válogatottnak is hiányzik az az elvesztegetett hét hónap és négy tét nélküli találkozó, amit a hályogkovács Georges Leekensre pazarolt el a magyar futball.

Mit kell tudni a horvátokról?

Horvátország, a 2018-as labdarúgó-világbajnokság ezüstérmese ellen már a döntetlen
is csodaszámba menne. A kérdés csak az, hogy ez az alig 4,2 millió lakosú kis ország, minimális, jobbára a jugoszláv háború utáni futballmúlttal, a Zdravko Mamic-féle maffiaszerű akadémiavezetéssel, a magyarhoz képest kifejezetten rossz infrastruktúrával, nulla stratégiai programmal, hogy lehet mégis ilyen sikeres?

Futballtörténelmileg nézve a horvát labdarúgás is a közép-európai térségre, a Duna menti iskolára jellemző stílust követi, ami a második világháború végével, Josip Broz Tito – aki 1946-1980 között vezette a Horvátországot is soraiban tudó kommunista, de el nem kötelezett Második Jugoszláviát – sport- és oktatáskultúrájával vett saját irányt.

A titói puha kommunizmus sport- és testnevelés-kultúra terén merőben más irányvonalat választott, mint a kor többi szocialista országa. Az orosz – és a magyar – minta azokat a többnyire olimpiai sportágakat preferálta, ahol relatív könnyű volt eredményt elérni nemzetközi téren, egy sportágban sok olimpiai érmet lehetett nyerni (úszás, kajak-kenu, ökölvívás, birkózás, vívás, stb.), a csak általunk számon tartott nemzetek közti pontversenyben elől lehetett végezni.

Ezzel szemben Tito a nem csak négy évente sikert hozó, hanem az évente több alkalommal is a nemzeti hovatartozást, büszkeséget növelni képes labdajátékokra helyezte a hangsúlyt.

Az ideológia részeként a testnevelő- és edzőképzést is ebbe az irányba terelte, hiszen, ha nincs magas szintű iparági tudás, akkor azt továbbadni sem lehetséges.

Miközben Magyarországon a tornaórákon a négyütemű fekvőtámasz, a mérlegállás és a zsámolyugrás vitte a prímet, Jugoszláviában a futball, a kosárlabda és a röplabda alapjaival ismerkedtek a gyerekek.

Az egységes Jugoszlávia testnevelő- és edzőképzése labdajáték terén a világ egyik legjobbja lett, ennek egyenes következményeként pedig meghatározó tényezővé vált labdarúgásban (hét vb-n vett részt), valamint a közvetlen világelithez tartozott kosárlabdában, kézilabdában, röplabdában, vízilabdában.

A délszláv háború, az ország felbomlása után az utódállamok is örökölték, továbbvitték e tudást. A háború miatt Európa nyugati felébe menekült ex-jugoszláv szakembereket tárt karokkal fogadták a sportklubok, ami kifejezett előnyt jelentett az ezredforduló végén a globalizáció útjára lépő futballbizniszben, ahol épp ekkor zajlott a piaci robbanás, a játékoskereskedelem ekkor kezdett iparággá változni.

Ma már a horvátok, a szerbek mellett a bosnyákok, a macedónok, a szlovénok, de még a a montenegróiak is exportra termelik a játékost, labdarúgóik elárasztották Európa klubjait, egyik ország válogatottja sem írható le egyetlen kézlegyintéssel – bármely labdajátékról is legyen szó.

Ha csak Horvátországra és a labdarúgásra fókuszálunk, úgy nem árt tudni, alighogy elhallgattak a fegyverek, az immár önálló horvát futball rögtön kijutott az 1996-os Európa-bajnokságra, ahol negyeddöntős volt. Azóta egy-egy kivétellel (vb-2010; Eb-2000) valamennyi világbajnokságra és Eb-re kijutottak. Egy világbajnoki bronzéremmel (1998) és egy ezüstéremmel (2018) büszkélkedhetnek.

Az elmúlt 23 év alatt Horvátország tíz Eb- és vb-részvételt tud felmutatni a mi együnkkel szemben. 

Nem véletlenül lett a 2018-as év aranylabdása Luka Modric, akinek a délszláv háború nélkülözései, bombázásai alatt induló futballkarrierje az egyik leginspirálóbb élettörténet.

A leginspirálóbb élettörténet Luka Modricé

A horvát válogatott életútja a menekült státusztól a világbajnoki döntőig.

Miután a horvátok tele vannak jobbnál-jobb játékosokkal, világsztárokkal és Azerbajdzsán ellen is hozták a kötelezőt (2-1), így sok jóra nem számíthatunk. Mert a helyzet az, míg a magyar labdarúgásnak az egyre pazarabb kirakata (stadionfejlesztési) mellett csak  dicső múltja van, addig a horvátnak a hátországa, a szakmai tőkéje stabil, amely értékes terméket állít elő, a válogatottjuk jelene ezért fényes.