A 2020-as Eb-selejtezők csütörtöki, szlovákok elleni nyitányán tisztán látszott, válogatottunk játéka még nem állt össze. A Nemzetek Ligájában és gyengébb ellenfelekkel szemben ugyan jobban működött Marco Rossi stratégiája, de a nálunk erősebb Szlovákia ellen kiütköztek a hibapontok.
Alighanem a horvátok ellen sem lesz ez másképp. Holott az olasz kapitány szemmel láthatóan, világos, tudatos játékelképzelés mentén próbálja szervezni a játékot.
- Bonyolult, folyamatos és állandó helyzetértékelést kívánó,
- agresszív, labdát támadó, korszerű védekezést,
- és a labdaszerzésből, lehetőség szerint rendezetlen védelem elleni támadásvezetést szeretne látni a pályán.
Ebben a játékban több a kockázat, sokkal több a hibaforrás, mint az Egervári-, a Pintér-érában, de még a Dárdai Pál féle sikeres korszakban is látott egyszerű, kivárásra játszó, „a lényeg, hogy ne kapjunk gólt, miközben mi majd csak találunk egyet” futballban.
Ha a csapatkapitány, Szalai Ádám kifakadását magyarra fordítjuk, úgy monológjának pozitív üzenete a következő: ehhez a relatív új játékrendszerhez és az egyes ellenfelekkel szemben kialakított taktika maradéktalan végrehajtásához szükséges célmozgásoknak kell három nap alatt, új információként beidegeződnie, készségszintre fejlődnie, ami a topbajnokságokban futballozóknak napi rutin, nálunk viszont legutóbb nem ment minden játékosnak.
Utóbbi oka, hogy a nem készségszintű tudás tét alatti alkalmazása a döntési, értékelési folyamatokat lelassítja, előbb a fáradt agyat, majd a testet hibára készteti.
Ez történt a szlovákok elleni meccsen is, ahol ellenfelünk addig-addig gyűrte, gyömöszölte válogatottunkat, amíg góllá érett a hiba.
Mit kell tudni a horvátokról?
Horvátország, a 2018-as labdarúgó-világbajnokság ezüstérmese ellen már a döntetlen
is csodaszámba menne. A kérdés csak az, hogy ez az alig 4,2 millió lakosú kis ország, minimális, jobbára a jugoszláv háború utáni futballmúlttal, a Zdravko Mamic-féle maffiaszerű akadémiavezetéssel, a magyarhoz képest kifejezetten rossz infrastruktúrával, nulla stratégiai programmal, hogy lehet mégis ilyen sikeres?
Futballtörténelmileg nézve a horvát labdarúgás is a közép-európai térségre, a Duna menti iskolára jellemző stílust követi, ami a második világháború végével, Josip Broz Tito – aki 1946-1980 között vezette a Horvátországot is soraiban tudó kommunista, de el nem kötelezett Második Jugoszláviát – sport- és oktatáskultúrájával vett saját irányt.
A titói puha kommunizmus sport- és testnevelés-kultúra terén merőben más irányvonalat választott, mint a kor többi szocialista országa. Az orosz – és a magyar – minta azokat a többnyire olimpiai sportágakat preferálta, ahol relatív könnyű volt eredményt elérni nemzetközi téren, egy sportágban sok olimpiai érmet lehetett nyerni (úszás, kajak-kenu, ökölvívás, birkózás, vívás, stb.), a csak általunk számon tartott nemzetek közti pontversenyben elől lehetett végezni.
Az ideológia részeként a testnevelő- és edzőképzést is ebbe az irányba terelte, hiszen, ha nincs magas szintű iparági tudás, akkor azt továbbadni sem lehetséges.
Miközben Magyarországon a tornaórákon a négyütemű fekvőtámasz, a mérlegállás és a zsámolyugrás vitte a prímet, Jugoszláviában a futball, a kosárlabda és a röplabda alapjaival ismerkedtek a gyerekek.
Az egységes Jugoszlávia testnevelő- és edzőképzése labdajáték terén a világ egyik legjobbja lett, ennek egyenes következményeként pedig meghatározó tényezővé vált labdarúgásban (hét vb-n vett részt), valamint a közvetlen világelithez tartozott kosárlabdában, kézilabdában, röplabdában, vízilabdában.
A délszláv háború, az ország felbomlása után az utódállamok is örökölték, továbbvitték e tudást. A háború miatt Európa nyugati felébe menekült ex-jugoszláv szakembereket tárt karokkal fogadták a sportklubok, ami kifejezett előnyt jelentett az ezredforduló végén a globalizáció útjára lépő futballbizniszben, ahol épp ekkor zajlott a piaci robbanás, a játékoskereskedelem ekkor kezdett iparággá változni.
Ha csak Horvátországra és a labdarúgásra fókuszálunk, úgy nem árt tudni, alighogy elhallgattak a fegyverek, az immár önálló horvát futball rögtön kijutott az 1996-os Európa-bajnokságra, ahol negyeddöntős volt. Azóta egy-egy kivétellel (vb-2010; Eb-2000) valamennyi világbajnokságra és Eb-re kijutottak. Egy világbajnoki bronzéremmel (1998) és egy ezüstéremmel (2018) büszkélkedhetnek.
Nem véletlenül lett a 2018-as év aranylabdása Luka Modric, akinek a délszláv háború nélkülözései, bombázásai alatt induló futballkarrierje az egyik leginspirálóbb élettörténet.
Miután a horvátok tele vannak jobbnál-jobb játékosokkal, világsztárokkal és Azerbajdzsán ellen is hozták a kötelezőt (2-1), így sok jóra nem számíthatunk. Mert a helyzet az, míg a magyar labdarúgásnak az egyre pazarabb kirakata (stadionfejlesztési) mellett csak dicső múltja van, addig a horvátnak a hátországa, a szakmai tőkéje stabil, amely értékes terméket állít elő, a válogatottjuk jelene ezért fényes.
Ahol a futball esze és szíve találkozik!
Válogatott írások a legjobbaktól.
Minden hónapban legalább 24 kiemelkedő színvonalú tartalom havi 990 forintért. Próbáld ki 490 forintért az első hónapban!
Ahogyan szerzőgárdánk összetétele ígéri, a legkülönfélébb műfajokban, témákban jelennek majd meg szövegek: lesznek elemzések, interjúk, kisprózák, riportok, lesznek hazai és nemzetközi témák, adat- és véleményalapú cikkek egyaránt.
Tartsatok velünk minél többen, hogy együtt alakíthassuk, építhessük az új magyar futballújságot, amely leginkább az írások nívójával és egyediségével akar kitűnni! Fizessetek elő, olvassatok, kövessetek minket, vitatkozzatok velünk, adjatok ötleteket! Várjuk ebbe a közösségbe mindazokat, akiknek a futball csak egy játék, s mindazokat, akiknek a futball több mint egy játék.
