Bár az első, uruguayi vébére való elutazást nem vállalta az olasz labdarúgó-válogatott, azután 1934-ben és 1938-ban egyaránt világbajnok lett (emellett begyűjtött az 1936-os olimpiai aranyat is), Vittorio Pozzo szövetségi kapitány, illetve Giuseppe Meazza pedig a sportág halhatatlanjai közé emelkedett. Ki tudja, ez a diadalmenet hol ért volna véget, ha nem jön a második világháború, majd 1949. május 4-én a súlyos légi katasztrófa, amelyben a torinói futballcsapatot szállító repülőgép nekiütközött a Superga bazilika hátsó támfalának, és 31-en meghaltak, köztük a válogatott szinte teljes kezdőcsapata.
A meggyengült nemzeti csapat az 1950-es és az 1954-es vébén már a csoportkörben kiesett, 1958-ban pedig ki sem jutott a tornára.
1962-re azonban kvalifikálta magát egy elég zűrzavaros csoportból, amelyben rajta kívül még két európai csapat szerepelt volna, Ciprus és Románia, de utóbbi visszalépett. Idekerült Izrael, amely ellen négy évvel korábban senki sem állt ki az afrikai-ázsiai selejtezőben, illetve Etiópia (!), amely úgy gondolta, itt nagyobb esélye lehet, mint az afrikai hét válogatott egyikeként az egyetlen kvótára. Rosszul gondolta, az első fordulóban Izrael 7-2-es összesítéssel kiverte Ciprust, majd 4-2-vel Etiópiát, az utolsó körben pedig kikapott kétszer (4-2, 6-0) az addig egy meccset sem játszó olaszoktól…
Felfelé ívelő olasz válogatott
Az olaszok kerete nem tűnt gyengének, a friss bajnok AC Milan hét játékost (köztük a gólkirály José Altafini) adott, az ezüstérmes Intert egy, a bronzérmes Fiorentinát kettő, míg a negyedik helyen zárt Bolognát négyen képviselték.
És ismét előkerült a régi jól bevált módszer, a csapatba bekerült néhány olasz felmenőkkel rendelkező, honosított latin-amerikai labdarúgó is. Ilyen volt a már említett brazil Altafini, az olasz góllövőlista harmadik helyén zárt mantovai honfitárs, Angelo Sormani, illetve két argentin válogatott csatár, Humberto Maschio (Atalanta) és Omar Sívori (Juventus).
De a keretben olyan általunk is jól ismert labdarúgók is helyet kaptak, mint a későbbi világklasszis edző Cesare Maldini és Giovanni Trapattoni.
A legnagyobb földrengés sem lehetett akadály
Hogy a csoportkörben történteket megértsük, térjünk ki egy kicsit a rendező országra. Miután Európa két egymást követő világbajnokságnak adott otthont, az amerikai szövetségek jelezték, amennyiben az 1962-es versenyt nem Dél-Amerikában rendezik, bojkottálják a tornát. A FIFA kérésére így az NSZK visszalépett, maradt Argentína, illetve Chile.
Az 1956-os lisszaboni kongresszuson az argentinok jelezték, akár másnap képesek elkezdeni a vébét, olyan jól állnak, míg Chile négy érvet sorakoztatott fel pályázata mellé: az ország folyamatos részvétele a FIFA által szervezett eseményeken, megfelelő klíma, faji és vallási tolerancia, valamint az ország politikai stabilitása. Ezenkívül Carlos Dittborn a szervezőbizottság vezetője hivatkozott a FIFA alapszabályának egyik cikkelyére, amely szerint fő cél a sportág népszerűsítése a fejletlenebb országokban. Ez megtette hatását: Chile 31, Argentína 12 szavazatot kapott.
1960. május 22-én súlyos természeti katasztrófa rázta meg Chilét, Valdivia városában minden idők legerősebb, 9,5-ös földrengése tombolt, amely a szökőárral együtt 5600 ember halálát követelte (csak azért ennyit, mert a terület viszonylag gyéren lakott volt). Becslések szerint Valdiviában a házak mintegy 40 százaléka megsemmisült, és 20 ezer ember maradt hajléktalan.
Az eredetileg tervezett nyolc helyszín közül négy (Talca, Concepción, Talcahuano, Valdívia) súlyosan megrongálódott, Antofagasta és Valparaíso nem volt hajlandó meccset rendezni, Vina del Marban és Aricában sikerült újjáépíteni a stadionokat, és a főváros, Santiago mellett még Rancagua szállt be a versenybe.
A FIFA ugyan gondolkodott, hogy új helyszínt jelöl ki, de a szervezők könyörögtek, hogy hadd maradhasson Chilében a torna, hiszen ez az egyetlen cél, amely új reményt ad a helyieknek.
A labdarúgó-válogatott ennek a nemzeti érzésnek a nagyköveteként a világbajnokság előtt 18 hónapon keresztül járta az országot, és külföldi fellépésekkel is próbálta elnyerni a házigazdának járó szimpátiát.
Miután az ország infrastruktúrája, közlekedése és ipara nagyrészt megsemmisült, a nulláról kellett újrakezdeni, és ennek az emberfeletti küzdelemnek maradtak látható nyomai. És akadtak olyan újságírók, akik a történteket nem vették figyelembe, és túl őszintén írtak tapasztalataikról.
Prostitúció, írástudatlanság, mocsok
Olaszországból mindössze két újságíró érkezett a dél-amerikai országba, Corrado Pizzinelli (La Nazione) és Antonio Ghirelli (Corriere della Sera). Ők pedig kendőzetlenül leírták tapasztalataikat.
Ghirelli szerint tiszta őrület volt már maga az ötlet is, hogy ott rendezzenek világbajnokságot. Szerinte
Santiago metropolisa egy csúnya mocsár, a telefonok nem működnek, a taxik pedig olyan ritkák, mint a hűséges férjek.
De a La Nazione is szörnyű helyként jellemezte a fővárost, hol egész városrészekre jellemző a prostitúció. A chilei emberek rossz táplálkozástól és szegénységtől szenvednek, írástudatlanok és alkoholisták.
Pizzinelli szerint „Chilét az elmaradottság tekintetében egy szintre kell helyezni Ázsia és Afrika számos országával. Fájdalmas látni, hogy Santiagóban a szabadban gyakorolják a prostitúciót.”
Ezek a sértések azonnal visszakerültek Chilébe, és hadüzenetként hatottak a helyiekre. Az írások felháborodást váltottak ki a lakosságban, olyannyira, hogy a két újságíró kiutasítását követelték. Az El Mercurio kinyomtatta a cikkek teljes szövegét, és Santiago utcáin szórólapként terjesztette, a helyi Clarín a világbajnokság helyett a világháború szót használta.
Futballisták helyett gerillaharcosok
A csoport első fordulójában Chile 3-1-re verte Svájcot, míg az olaszok egy gyenge mérkőzésen gól nélküli döntetlenre végeztek a nyugatnémetekkel. Így következett az 1962. június 2-i meccs, amelyre eredetileg a spanyol Ortiz de Mendibilt jelölték játékvezetőnek, de az olaszok tiltakoztak, mondván nem fogadnak el olyan bírót, akinek ugyanaz az anyanyelve, mint az ellenfélnek.
A beugró a korszak egyik legjobb játékvezetője, az angol Ken Aston lett, aki botrányosan gyengén fújt – mondjuk a háborús hangulatban, meglehet, az életét is féltette.
Öt perc telt el, amikor Astonnak már minden fizikai erejét be kellett vetnie, hogy szétválassza a dulakodókat. A chilei Honorino Landa többször is büntetlenül szabálytalankodott az olasz Giorgio Ferrinivel, aki egyszerűen hasba rúgta ellenfelét. Aston kiállította az olaszt (ez volt az egyetlen fegyvere, hiszen sárga és piros lapokat még nem osztottak – de később talán nem véletlenül találta ki éppen ő), mire Ferrini teátrális jelenetekkel áldozatnak mutatta be magát, nyolc percig nem volt hajlandó elhagyni a pályát, végül a rendőrök kísérték le.
Az emberhátrányban játszó olaszok továbbfogyatkoztak a félidő végén. Közvetlenül a szünet előtt Mario David szabálytalankodott Leonel Sánchezzel, aki – profi bokszoló édesapjához méltón – klasszikus balhoroggal válaszolt. A játékvezető mindkét esetet nagyvonalúan figyelmen kívül hagyta, ám miután David röviddel ezután fejbe rúgta Sánchezt, az olaszt már kiállította.
A 73. percig nem esett gól, akkor Jaime Ramírez fejessel vezetést szerzett Chilének, a 2-0-s végeredményt a 87. percben Jorge Toro állította be.
Aston később úgy emlékezett vissza a mérkőzésre, hogy egy katonai akcióban érezte magát, miután a rendőrök többször is behatoltak a pályára, és szétválasztották a gerillaharcosokat. De elismerte, normális esetben félbe kellett volna szakítani a mérkőzést, de félt a népfelkeléstől és lincseléstől.
Legborzasztóbb és legundorítóbb meccs
Mivel a világ másik tájáról a közvetlen közvetítés technikailag még nem volt lehetséges, a chilei mérkőzések fekete-fehér képkockái egy-két nap késéssel érkeztek meg az európai televíziók képernyőjére.
A szakemberek egyetértenek abban, hogy a futballtörténelem legrondább, leggonoszabb és legszégyenletesebb meccse volt. Ha úgy gondolja, hogy ez túlzás, akkor nézze meg a tévében. De a horrorjelenetek miatt előbb a gyerekeket dugják ágyba!
– írta Frank McGhee a Mirrorban.
De legendásra sikerült David Coleman bevezetője is a BBC adása előtt.
„Amit látni fognak, az a futball történetének legostobább, legborzasztóbb, legundorítóbb és legszégyenletesebb mérkőzése. Ez az első alkalom, hogy ezek az országok találkoztak egymással, reméljük, hogy az utolsó is. Ha a világbajnokság a jelenlegi formájában fennmarad, valamit tenni kell az így játszó csapatokkal. Valójában a meccs megtekintése után otthon mindenki azt gondolhatja, hogy az így játszó csapatokat azonnal ki kell zárni a versenyből.”
A nemzetek közötti gyűlölet a tetőfokára hágott, Chilében kitiltották az olaszokat a bárokból, éttermekből, sőt boltokból is, a csapat edzőtáborát pedig fegyveres őrség védte. A chilei szövetség egyik vezetője, Jorge Pica további vitát gerjesztett, amikor azzal vádolta az ellenfelet, hogy tiltott szerek hatása alatt volt.
Úgy tűnt, csak az volt szándékuk, hogy sérülést okozzanak. Őszintén szólva, azt hiszem, doppingoltak. Egyértelmű, hogy a mérkőzések után laboratóriumi vizsgálatokat kell végezni a játékosokon
– nyilatkozta.
Eközben az olaszok hivatalos panaszt nyújtottak be az elfogult játékvezető miatt, a chileieket kannibáloknak nevezték, Rómában pedig a hadsereget küldték ki a chilei konzulátus védelmére. Az olasz újságok ugyancsak fokozták az amúgy is feszült légkört, a saját játékosaik szabálytalanságairól egy szót sem ejtettek, csak az ellenfél erőszakos magatartását és az egyoldalú bíráskodást emelték ki.
Brutális lábtörés
De ez csupán a kegyetlen vébé egy kis mellékzöngéje volt. A torna első két napján lejátszott nyolc meccsen négy kiállítás, három láb-, egy bokatörés és néhány megrepedt borda volt a mérleg.
Az Argentína–Bulgária mérkőzést a dél-amerikaiak 1-0-ra nyerték meg, de Juan Gardeazabal spanyol játékvezető 69 szabadrúgást ítélt, azaz átlagban 78 másodpercenként történt szabálytalanság. A bolgár Todor Diev a sérült orrát és a rúgásokkal teli lábait mutatta, és azt mondta, az argentin játékosok olyanok voltak, mint a bokszolók.
A szovjetek Jugoszlávia elleni nyitómérkőzésén Eduard Dubinski lába eltört Muhamed Mujic kegyetlen belépője nyomán. A jugoszláv játékost nem állították ki, de saját szövetségét kellőképpen megdöbbentette a szabálytalanság, ezért egy évre eltiltották.
„Sajnálatos, hogy a FIFA nem volt következetes figyelmen kívül hagyta saját szabályait. És mivel nem lépett fel a durvaságok ellen, ezzel szabad utat adott neki és hagyta elterjedni” – írta az Express.
Mint egy Agatha Christie-regény
A FIFA kifejezetten gyengekezűnek bizonyult, a durvaságokat nem torolta meg.
„A világbajnokság a pusztulás felé halad, hacsak Sir Stanley Rous nem lép gyorsan és kíméletlenül” – írta a Mirror. A FIFA-elnök Rous meghallotta a játékvezetők követelését, biztosította őket, hogy a bűnösök bűnhődni fognak, végül semmi sem történt. Csupán annyi, hogy a 16 csapat képviselőjét a santiagói Carrera Hotelbe hívták, ahol Rous annyit mondott: „Mit fognak gondolni a gyerekek, amikor látják, hogy a legjobb játékosok milyen utálatos módon viselkednek? Meg kell mentenünk a világbajnokság hírnevét!”
De semmi javulás nem történt. Sőt! A Csehszlovákia–Jugoszlávia (3-1) elődöntőt félbe kellett szakítani, hogy a svájci játékvezető, Gottfried Dienst magához rendelje a két csapatkapitányt és figyelmeztesse őket a tiszta játékra. A Chile–Brazília (4-2) elődöntőn két játékost is kiállítottak, köztük a kétgólos Garrinchát, aki a meccs után elsírta magát az öltözőben.
Rendben, kiállítottak, de egész délután rugdostak. Van egy határ, amikor férfinak kell lenni. Visszarúgtam, és bár lehet, hogy tévedtem, készen állok szembenézni a következményekkel
– mondta.
A vége az lett, hogy nem tiltották el, noha a FIFA fegyelmi vizsgálatot rendelt el. Azonban a perui Arturo Yamazaki játékvezetőt arra utasította hazája elnöke, hogy mérsékelje a vallomásában elmondottakat, míg uruguayi asszisztense, Esteban Marino, akinek bizonyítékai döntő jelentőségűek voltak, meg sem jelent a bizottság előtt.
„Olyan volt, mint valami Agatha Christie-karakter. Egyszerűen eltűnt” – írta Argeu Affonso brazil újságíró. Később kiderült, hogy a brazil szövetség a vébén is közreműködő játékvezető, John Etzel segítségével 10 ezer dollárt küldött Marinónak, aki ezért szívesen meglépett Chiléből és nem mondhatta el, mit látott.
Garrincha így a pályán ünnepelhette a csehszlovákok elleni 3-1-es sikert a döntőben, Etzel pedig évekkel később azzal büszkélkedett, hogy ő segítette aranyéremhez a válogatottat. Aztán persze az is kiderült, hogy Marinónak csak a tízezer dollár felét adta oda, a többit pedig megtartotta magának.
Amit tudni kell a vébéről:
- Összesen 57 csapat nevezett, ám az elutasított nevezések és visszalépések miatt végül 52 csapat vett részt a selejtezőben, ahol az 1958-as ezüstérmes Svédország, illetve a bronzérmes Franciaország elvérzett. Chile a rendező, Brazília a címvédő jogán automatikusan indulhatott, Kolumbia és Bulgária itt debütált. Ez a torna volt az utolsó, amelyre csak európai vagy amerikai válogatottak kvalifikálták magukat.
- Ez volt az első világbajnokság is, amelyen a meccsenkénti gólok átlaga háromnál kevesebb volt (2,78). Ez azóta torna bővítése ellenére minden világbajnokságon megismétlődött.
- Attilio Demaría és Luis Monti után – akik 1930-ban Argentínát és 1934-ben Olaszországot képviselték – Puskás Ferenc (1954-ben Magyarország, majd Spanyolország), José Santamaría (1954-ben Uruguay, majd Spanyolország) és José Altafini (1958-ban Brazília, majd Olaszország) lett a harmadik, negyedik és ötödik játékos, aki két válogatottban is szerepeltek a világbajnokságon. A FIFA ezt követően döntött úgy, hogy ha egy játékos egy nemzet színeiben már játszott a vébén (vagy selejtezőben), másik nemzeti csapatban már nem léphet pályára.
- Puskás Ferenc mindhárom csoportmérkőzésen pályára lépett, de gólt nem szerzett. Miután a spanyolok a brazilokkal kerültek egy négyesben, nagyon várták a sztárok találkozását, azonban előbbinél Alfredo di Stéfano még a vb előtt kidőlt, a címvédőnél pedig Pelé már a második mérkőzésen súlyosan megsérült és számára véget is ért a torna.
- A Baróti Lajos vezette magyar csapattól nem vártak sokat, ennek ellenére veretlenül, csoportelsőként jutott tovább: Angliát 2-1-re, Bulgáriát 6-1-re verte, Argentínával pedig gól nélküli döntetlent játszott. A negyeddöntőben Csehszlovákia jelentette a végállomást, igaz, a közvélemény ezt egyértelműen Nyikolaj Latisev játékvezető nyakába varrta.„A 28. percben Tichy labdája a kapufát találta el, a labda a gólvonalon túlra pattant, a játékvezető azonban továbbot intett” – írta a Népsport 1962. június 11-én. A végeredmény 1-0 lett a csehszlovákok javára.
