A Barcelona drámai körülmények között szenvedett vereséget az Atletico Madridtól a spanyol Szuperkupa elődöntőjében, így utóbbi csapat lesz a Real Madrid ellenfele a vasárnapi döntőben. Egy pár hónapot tehát még várni kell a szezon második klasszikusára, de emlékezve arra, hogy milyen meccset játszottak a csapatok a bajnokságban, ez talán nem is akkora probléma. A rangadót az októberi barcelonai tüntetések miatt decemberre halasztották, ekkor gól nélküli döntetlenre végeztek egymással.
Sokak szerint ez volt az utóbbi évek legalacsonyabb színvonalú rangadója, ami mind játékban, mind érzelmi tónusában messze elmaradt azoktól a meccsektől, amelyekhez hozzászoktunk az elmúlt tíz évben. Abban mindenképp igaza van a kritikusoknak, hogy a két csapat rivalizálása közel sem olyan öldöklő, mint volt például Pep Guardiola és José Mourinho idejében. A Barcelona akkor a világ legjobb csapata volt, a Madrid pedig görcsösen igyekezett felnőni a nagy riválishoz – többnyire sikertelenül –, így a magas színvonalú mérkőzések mellett rendszeresek voltak a balhék és a durva szabálytalanságok a Clasicókon.
Az más kérdés, hogy mennyire van igaza azoknak, akik visszasírják ezeket az időket. Annál is inkább, mert a Barcelona és a Real Madrid rivalizálása jóval túlmutat a sportbeli vetélkedésen, ahol sokszor az eredmény csak másodlagos tényező volt.
Az elnök halála
A huszadik század első felében a Barcelona volt Spanyolország egyik legjobb csapata. A katalán együttes ha nem is rohamtempóban, de folyamatosan gyűjtögette a kupagyőzelmeket, és az 1929-ben első ízben kiírt bajnokságot is rögtön megnyerte. A másik két topcsapat abban az időben a baszk Athletic Bilbao és az akkor még nem királyi gárda, a Madrid FC volt.
A század első felében ingatag volt a helyzet a spanyol belpolitikában. Az ekkor fennálló első köztársaság a konzervatív vonalat követte, a politikája pedig elsősorban a szűken vett elitet szolgálta ki, ami kiváltotta az alacsonyabb társadalmi osztályok elégedetlenségét. Ekkoriban Baszkföld és Katalónia számított az ipar központjának, itt élt a legtöbb munkás, akiknek nem igazán nyerte el a tetszését, hogy az általuk megtermelt javakból elsősorban a fővárosban húznak hasznot. Az országot 1921 óta Miguel Primo de Rivera diktátor vezette, aki mindenek előtt egységes államot akart létrehozni, ezért betiltotta a katalán nyelv használatát és a katalánok zászlaját, a senyerát is.
Rivera rendszere a világgazdasági válság következtében összeomlott, ezt követően baloldali kormány alakult Spanyolországban, de a hangulat továbbra is puskaporos maradt, olyannyira, hogy öt évvel később kitört a II. világháború főpróbájának is tartott spanyol polgárháború. Az egyik oldalon a Madridban gyülekező nacionalista erők álltak, hátuk mögött Európa fasiszta nagyhatalmaival, Németországgal és Olaszországgal, velük szemben vonultak fel a köztársaságiak, akiket a Szovjetunió támogatott.
Utóbbiak egyik fontos figurája volt Josep Sunyol. A barcelonai születésű ügyvédet a Katalán Republikánus Baloldal nevű párt tagjaként háromszor is parlamenti képviselőnek választották, La Rambla címmel napilapot indított, elnöke volt a Katalán Labdarúgó Szövetségnek, valamint az FC Barcelonának is. A polgárháborút megelőző időszakban szoros kapcsolat alakult ki a köztársaságiak és a klub között, aminek már ekkor szimbolikus jelentősége volt mindenki számára az országban. Sunyolnak vékony jégen kellett lavíroznia, mivel a pénzügyi válság a Barcát is megrázta, emellett amennyire csak tudta, az elnök próbálta különválasztani a futballt és a politikát, ám ezzel együtt sem kerülhette el, hogy a szélsőjobboldaliak célpontja legyen. A háború kitörése után Sunyol a nacionalisták fogságába esett, akik nem sokkal később kivégezték az FC Barcelona elnökét. Az eset után a játékosok többsége elmenekült, a csapatnak mindössze négy tagja maradt.
Sunyol halálhíre sokáig nem ért el a köztársaságiakhoz, és a harcok zűrzavarának következtében később sem tudtak rá érdemben reagálni, vagy megtorolni azt. 1939 áprilisában pedig, mikor a Francisco Franco vezette szélsőjobboldali erők elfoglalták a katalán fővárost – véget vetve ezzel a háborúnak – , ennek elvi lehetősége is elveszett.
Kubala helyett Puskás
A Barcelona ettől kezdve – a hasonló sorsa jutó Athletic Bilbaóval együtt – a spanyol futball mostohagyereke lett. A klub címerét úgy alakították át, hogy abban a senyera helyett a spanyol zászló jelenjen meg, a klub nevét a spanyol nyelvnek megfelelően Club de Fútbol Barcelonára változtatták, és bár nem lehetetlenítették el teljesen a működését, a rezsim ideje alatt a kritikus pillanatokban a csapat szinte mindig, minden helyzetben alulmaradt – legtöbbször a Real Madriddal szemben.
A korábbi Madrid FC közben hivatalosan is felvette a királyi jelzőt, és szépen lassan az első számú spanyol futballklubbá vált, ezzel párhuzamosan pedig a diktatúra nem hivatalos csapata lett. A Real Madrid bírta az uralkodó elit szimpátiáját, melynek fontos volt, hogy az ország legsikeresebb csapatát a főváros adja, és még véletlenül se a lázadó területekről kerüljön ki. A negyvenes években nyert pár kupát a csapat, de az igazi áttörés az ötvenes években jött, mikor a többek között a Puskás Ferenccel és Alfredo Di Stefanóval felálló Madrid zsinórban ötször nyerte meg a Bajnokok Ligája elődjét, a BEK-et, ezzel a kontinens legjobb csapata lett. A rezsim vezetői és maga Franco is felismerte a Realban rejlő politikai lehetőségeket, a sikereiket egyúttal Spanyolország sikereinek is tulajdonították. Ezt a legvilágosabban Fernando Maria Castiella, az ország külügyminisztere fogalmazta meg, aki azt mondta:
A Real Madridnál jobb nagykövetünk soha nem volt.
És ha már így adódott, a fővárosi csapat ki is használta a rezsim támogatásában rejlő lehetőségeket – például akkor, mikor Alfredo Di Stefano megszerzésére adódott esély.
A Madrid és a Barcelona történetének egyik sarkalatos pontja volt, mikor az argentin szupersztár 1953-ban Európába igazolt. Di Stefanót sokan a Real Madrid történetének legnagyobb játékosaként tartják számon, de azt már viszonylag kevesen tudják, hogy az argentin nagyon közel járt ahhoz, hogy Puskás helyett egy másik magyar, Kubala László csapattársa legyen, éppen Barcelonában. A katalán klub az elnyomás ellenére is a kontinens legjobbjai közé tartozott, így reális esélye volt arra, hogy Kubala mellé megszerezze a csatársorába Di Stefanót is. Az argentin a FIFA által el nem ismert kolumbiai Millionarios játékosa volt, és először a Barcával kezdett tárgyalni. Az ügymenetet nehezítette, hogy a futballista három évvel korábban igen furcsa körülmények között távozott a River Plate-től, hivatalosan ők birtokolták a futballista játékjogát, de nem volt egyértelmű, kivel kell tárgyalni. Mindezek ellenére a Barcelona megegyezett a játékossal és a River Plate-tel is, az üzletre a FIFA is áldását adta, Di Stefano pedig pályára lépett a katalán csapatban pár felkészülési mérkőzésen – a spanyol szövetség azonban nem engedélyezte a transzfert. Közben a Real szintén megegyezett a játékossal, valamint a Millionariosszal is, a spanyol szövetség pedig azt a döntést hozta, hogy Di Stefano felváltva futballozzon a két klubban, évente cserélgetve őket.
Di Stefano és Puskás is Barca-mezt öltött Kubala búcsúmérkőzésén:
Partido de despedida de Kubala. Di Stéfano y Puskas (estrellas del #RealMadrid) posan con la elástica del #FCBarcelona. Algo así sería impensable hoy en día. pic.twitter.com/ZhbMWNuXuE
— futbolretro.es (@futbolretroes) June 14, 2019
Bár hivatalosan soha nem erősítette meg senki, sokan biztosra veszik, hogy Franco nyomására vétózta meg a szövetség Di Stefano Barcelonába igazolását, hiszen ki másnak lett volna ehhez hatalma, aki ráadásul szimpatizált az egyik csapattal, a másikat pedig gyűlölte. Mások azt veszik biztosra, hogy a tábornok megengedhetetlennek tartotta, hogy a korszak egyik legjobb játékosa Katalóniában futballozzon. Mégsem ez a legsötétebb folt a két csapat közös történelmében, hanem egy tíz évvel korábban vívott kupaküzdelem, ahol senki nem vonhatta kétségbe Franco érintettségét.
1943-ban a Barcelona és a Real Madrid találkozott a Spanyol Kupa elődöntőjében, a két meccses párharc odavágóján a katalánok hazai pályán 3-0-ra nyertek. A visszavágó előtt Franco megbízásából a rezsim magas rangú tisztviselői látogattak el a Barcelona játékosaihoz, emlékeztetve őket arra, hogy
csak a rendszer nagylelkűségének köszönhetik, hogy egyáltalán futballozhatnak.
Ha ez még nem lenne elég, több játékos is arról számolt be, hogy a visszavágó előtt a rendőrség tagjai is fenyegették őket, bár ezt később senki nem tudta bebizonyítani. A rezsim számításai bejöttek: a Madrid a visszavágón élt a helyzeti előnnyel, és megsemmisítő, 11-1-es vereséget mért a legnagyobb riválisára. Bármennyire is nehezményezik ezt Barcelonában, hivatalosan is mai napig ez a legnagyobb különbség a két csapat mérkőzéseinek történetében.
Több mint egy klub
Ezzel együtt az a feltételezés, hogy a Real Madrid kizárólag Francónak köszönheti a sikereit, nyilvánvalóan túlzó. A kapcsolat inkább tekinthető egy kiváló érdekházasságnak, amelyből mindkét fél a lehető legtöbbet profitált. Franco számára a Real Madrid egy tökéletes PR-eszköz lett, ami megtestesítette azt, amilyennek Spanyolországot láttatni akarta: egy gazdag, sikeres, mindenek felett álló tökéletes szervezet. Eközben pedig a Madrid – bár hivatalosan sosem állt ki a diktátor mellett, nem is határolódott el tőle – a futballra koncentrálva építette saját márkáját, és olykor elfogadta a segítő kezet, melyet a rezsim nyújtott neki.
Közben a Barcelona, ha lehet, még inkább a katalán identitás megtestesítőjévé vált. Az emberek nem mertek belépni olyan politikai szerveződésekbe vagy pártokba, amelyek szembe mentek a rendszerrel, sokkal biztonságosabb volt, ha a futballcsapat klubtagjai lettek és így lázadtak. A Franco-rezsim kezdete óta a Barcelona a katalán függetlenségi törekvések szimbóluma, a csapatnak szurkolni egyet jelentett a rendszerrel szembeni ellenállással. Ekkoriban született meg a klub hivatalos mottója, a „Több mint egy klub”. Ez mára sokat vesztett jelentőségéből, a diktatúra idején azonban mind sportszakmai, mind kulturális és politikai értelemben nagyon fontos volt.
Franco 1975-ben bekövetkezett halála után Spanyolország igyekezett maga mögött hagyni a diktatúrát, és a demokrácia felé fordult. Ezzel együttjárt az is, hogy az országban élő kisebbségeknek, így a katalánoknak és a baszkoknak is elkezdték kibővíteni a jogköreit, véget ért az elnyomás. Az a politikai megosztottság viszont, amit Franco kreált, a mai napig jelen van az országban, és ezt továbbra is a két csapat szimbolizálja. A főleg fővárosi, spanyol egység mellett állók a Real zászlaja alatt gyülekeznek és szívből gyűlölik a Barcelonát, melyet az ország egységét veszélyeztető katalán függetlenségi törekvésekkel és azok képviselőivel azonosítanak. A megvetés pedig természetesen kölcsönös.
A 2017-es katalóniai függetlenségi népszavazás óta újra forrnak az indulatok Spanyolországban, legutóbb októberben voltak zavargások Barcelonában, mert a spanyol legfőbb ügyészség kilenc katalán függetlenségi vezetőt ítélt börtönbüntetésre. Azokban a napokban rendezték volna a városban az El Clasicót, de biztonsági okokból decemberre halasztották a mérkőzést, sokan viszont így is aggódtak, hogy vajon biztonságban lesznek-e a játékosok – kiváltképp a madridiak – a katalán fővárosban.
Ennek fényében a lehető legjobb fejlemény, hogy már senki nem is emlékszik a decemberi meccsre.
Kiemelt kép: Oh My Goal /Youtube
