Úgy gondolom, mindenki készen áll arra, hogy a megbeszéléseket a következő szintre emeljük: megérdemeljük, hogy ugyanolyan fizetésünk legyen, mint a férfiaknak? A szurkolók tudják a választ. Mi, játékosok szintén. Úgy gondolom hellyel-közzel a szponzorok is. Szóval, mi a következő lépés? Ki kell találni, hogyan támogassuk a női futballt szerte a világban
– harsogta a női világbajnokság döntőjének (USA-Hollandia 2-0) lefújása után az amerikai csapat legjobbja, Megan Rapinoe.
Rapinoe a világbajnokság – és ezzel együtt a női futball – legfontosabb arcává vált a torna alatt. A világsajtó szereplői egymásra licitálva számoltak be arról, hogy
- beszólt Trump elnöknek („Nem megyek a kibaszott Fehér Házba”),
- a Pride hónapjában arra (is) használta a vb-t, hogy kiálljon a meleg sportolók jogaiért („Ebben a sportágban melegek nélkül nem győzhetsz!”),
- síkra szállt a női futballisták egyenlő bérezéséért („Fizessenek ugyanannyit a női focistáknak, mint a férfiaknak!”).
Rapinoe mindemellett a pályán is bizonyított: ő lett a világbajnokság legjobb játékosa, a gólkirály, és a döntő MVP-je is. Amit, és ahogyan mond, annak súlya van – márpedig ő nagyon komoly dolgokat mond, hatalmas elhivatottsággal.
Több pénzt termelnek, mint a férfiak, de csak a harmadát keresik
Az Egyesült Államok válogatottja a női futball történelmének egyik meghatározó csapata. Mindjárt az első hivatalos női világbajnokságot megnyerték (1991, Kína), hogy azóta is minden alkalommal eljussanak legalább az elődöntőig. Zsinórban két tornát ugyan most nyertek meg először, de ez egyben azt is jelenti, hogy 2011 óta nem veszítettek el meccset a női futball legfontosabb eseményén.
Ehhez képest az USA férficsapata emberemlékezet óta (1950, Brazília) nem járt a világ négy legjobb válogatottja között, sőt a negyeddöntőbe is csak egyetlen alkalommal (2002, Japán és Dél-Korea) jutott el a vb-ken. Legutóbb még az a csúfság is megesett velük, hogy már a selejtezőkön elbuktak Panamával szemben, így az oroszországi világbajnokságot ki kellett hagyniuk. Vasárnap egyébként ők is döntőt játszottak, csakúgy, mint a nők: a férficsapat azonban elbukta a CONCACAF-zóna kontinensviadalának fináléját az egyetlen értékelhető ellenfélnek számító Mexikóval szemben.
Amikor az idén március 8-án az amerikai női válogatott keretének 28 tagja nyújtott be keresetet a szövetséggel szemben a bérek közötti egyenlőtlenségre hivatkozva, a mellékelt érvanyagban szerepelt egy megdöbbentő adat. Eszerint, ha mindkét válogatott 20 barátságos meccset játszik egy naptári év során, és mindegyiket megnyeri, a férfiak 263 ezer dollár prémiumot kapnak – a nők ellenben mindössze 99 ezret.
Mielőtt valaki azzal támadna vissza, hogy „naná, hiszen a férfifutball jövedelemből is többet termel, mint a női”, hadd hivatkozzunk villámgyorsan a viszonylag tekintélyes Wall Street Journal számításaira:
Angliában egykor kitiltották a nőket a pályákról, ma nézettségi csúcsokat dönt a válogatott
Bár ennek a jövedelemnek a nagy része a meccsek jegybevételéből származik, egyre kevésbé elhanyagolható a televíziós közvetítések jelentősége. A most befejeződött világbajnokság eseményeit a FIFA becslései alapján az összes platformon együttvéve mintegy 1 milliárd ember követte – ez kirobbanó növekedésnek számít a 2015-ös torna 750 milliós nézőszámához képest. Összehasonlításképp: a tavalyi oroszországi vb történéseinek a FIFA szerint 3,5 milliárd nézője volt világszerte.
Az, hogy a világ egyik legnagyobb piacán, az Egyesült Államokban ennyire népszerű a női futball, az előzmények alapján nem meglepő. Sokkal többet mond el viszont a sportágban rejlő potenciálról mindaz, ami Angliában történik a női focival.
Az országban a hőskor idején a női szakág nagyjából a férfival párhuzamosan fejlődött: 1892-ben lejátszották az első, női csapatok közötti hivatalos mérkőzést Glasgow-ban, majd két évre rá Angliában is megalakult az első női csapat. 1916-ban már Franciaországban is létezett női klub, a békekötést követően pedig elképesztő tömegnek számító 25 ezer néző előtt játszottak nemzetközi meccset. Amikor azonban 1921-ben az egyik leghíresebb és legjobb angol női csapat (a prestoni Dick, Kerr’s Ladies) 53 ezer szurkoló előtt verte a skót válogatottat, az FA irigy – és férfi – korifeusai elképesztő döntést hoztak:
Innentől kezdve a női futball ötven éven át lényegében illegalitásban működött a szigetországban.
Ehhez képest egészen megdöbbentő adat, hogy a természetes fejlődés lehetőségétől évtizedeken át megfosztott női futball Angliában ma nézettségi csúcsokat produkál: az angol válogatott USA elleni vb-elődöntője az év legnézettebb televíziós műsora lett, mintegy 12 milliós közönséggel. Hogy ez mennyire nem elszigetelt eset, jól mutatja, hogy az amerikaiak egy körrel korábban, a franciákkal játszott meccsét 10,7 millió ember nézte Franciaországban – ez szintén országos rekordot jelent éves szinten.
Már csak a FIFA-ra vár a női futball
Mindez kiválóan megmutatja, hogy a női futball a világ egyik legdinamikusabban növekvő sportja, amelyben a sportszakmai potenciál mellett az üzleti lehetőségek volumene is hatalmas. A férfiszakággal ellentétben a női futball ugyanis még tele van érintetlen piacokkal – a növekedési potenciál hatalmas, ezt pedig egyre jobb érzékkel használják ki a reklámozók.
A FIFA ezzel együtt mintha habozna abban, hogy a tendenciák élére álljon. A New York Times cikke szerint a nemzetközi szövetség mintegy 30 millió dollárnyi pénzdíjat oszt ki a világbajnokságon résztvevő válogatottak között – ugyanez az összeg a tavalyi férfi tornán 400 millió dollárra rúgott.
A Forbes.com elemzése ugyanakkor rámutatott arra, hogy a FIFA arányaiban jóval több pénzt oszt vissza a női mezőny tagjainak, mint a férfiaknál: a tavalyi oroszországi vb bevétele nagyjából 6 milliárd dollár volt, ennek tehát hét százaléka vándorolt vissza a válogatottakhoz. A nők esetében a 30 millió dollárnyi pénzdíj 131 milliós összbevételhez aránylik, ami csaknem a teljes bevételi oldal negyede (23 százalék). Igaz, mivel a két szakág teljesen más életciklusban jár, talán felesleges is volna azt várni, hogy a nők is csupán olyan alacsony arányban részesedjenek a bevételekből, mint a szponzori pénzekben szinte fuldokló férfi futball.
Nincs szükség az összes pénzünkre, amit svájci bankokban tartunk
– jegyezte meg nevetgélve Gianni Infantino, a FIFA elnöke egy újságírói kérdésre, ami arra vonatkozott, tervezik-e a női futball még erősebb támogatását a szövetségnél. A sportvezető arra célzott, hogy a jövőben emelkedhet a csapatoknak juttatott díjazás mértéke, sőt, a résztvevő válogatottak létszáma is – 24-ről 32-re, csakúgy, mint a férfiaknál. Az érem túloldalán viszont a női futball támogatói közül többen – köztük Rapinoe is – felrója a világ labdarúgását vezető férfiaknak, hogy a női világbajnokság döntőjét két férfi kontinensbajnoksággal (a dél-amerikai bajnokság, a Copa America, és az észak-, és közé-amerikai térség bajnoksága, az Arany-kupa) egy napon rendezték, ezzel akarva-akaratlanul is elvonva róluk az osztatlan közfigyelem lehetőségét.
Apropó közfigyelem: vajon mekkora botrányt és figyelmet generálna, ha a világ legjobb játékosa nem lenne hajlandó részt venni a világbajnokság meccsein, mert úgy érzi, sportága nem kapja meg a kellő tiszteletet a szövetségétől? A női Aranylabdás, a norvég Ada Hegerberg pontosan így tett, mondván, a női futball Norvégiában nincs megfelelő komolysággal kezelve – mindezt úgy, hogy az ország egyébként tradicionális nagyhatalom a szakágban, többek között vb-címe is van, 1995-ből. Ellenpéldának ott az ausztrál szövetség, amely jó előre kommunikálta, hogy a női válogatott tagjai ugyanakkora prémiumért játszanak a világbajnokságon, mint egy éve a férficsapat.
Hasonló figyelemfelkeltő akciót mutatott be Marta, a világ legjobbjának hatszor megválasztott brazil támadó (nem mellesleg a vb-k történetének nemektől függetlenül legeredményesebb játékosa), aki a torna során márkajelzés nélküli cipőt viselt. Hogy miért? Elmondása szerint így tiltakozik az ellen, hogy amikor neves sportszergyártók megkeresték, minden esetben a férfisztárokénál lényegesen szerényebb ajánlatokat kapott. Ő viszont egyenlőséget kér.
A kapitalizmus logikája alapján Martának természetesen nincsen igaza, és az emlegetett sportszergyártók is arra hivatkoznak, hogy a brazil játékos éppen annyival kapott volna kevesebb pénzt a szolgálataival, mint amennyivel kisebb a márkaértéke a férfiszupersztárokhoz viszonyítva. Ki-ki vérmérséklete szerint dönthet arról, elfogadja-e az érvelést igaznak, vagy sem.
Egy valamit azonban érdemes mérlegre tenni:
A női futballra látványosan és egyértelműen jut egyre több figyelem az utóbbi években. És ahogyan egyre több figyelem fordul felé, úgy lesz egyre fontosabb, hogy aztán a fontossággal párhuzamosan növekedjen a kereskedelmi és a marketing-tortájának értéke is. Jelenleg ott tartunk, hogy a világ hét legjobb női bajnokságában szereplő összes játékos (1693 hölgy) teljes éves fizetése kigazdálkodható 41,6 millió dollárból – nagyjából ennyit keres a PSG-ben egy szezonra vetítve a brazil klasszis, Neymar. Egyedül.
Kérdés viszont: kinek dolgozik az idő? Sokan úgy tartják, a férfifutballban már nem maradt igazán növekedési potenciál, az átigazolási piacon és a televíziós közvetítési jogok kapcsán a lufi túl nagyra nőtt, és előbb-utóbb pukkanni fog. Ehhez képest a női szakág szinte exponenciálisan növekszik: 2013 és 2017 között a profi és a félprofi női játékosok száma Európában megduplázódott. 2017-ben az UEFA döntést hozott arról, hogy szétválasztja a női és a férfifutball szponzorációs piacát – ezzel lehetőséget teremtett a cégeknek, hogy belépjenek egy vadonatúj, gyorsan növekvő piacra. A Deloitte kimutatásai szerint jelenleg a fontosabb női csapatok hatvan százalékának eltérő mezszponzora van, mint ugyanazon klub férfiszakágában. A cél az, hogy az arány a következő világbajnokságig (2023) száz százalékra emelkedjen.
„Pénzre van szükség a FIFA-tól, a szövetségektől. A hirdetőktől, a szponzoroktól, a jogtulajdonos TV-társaságoktól. És természetesen nem csak vakon bedobálva egy kalapba, hanem okosan befektetve: az infrastruktúrába, szakmai programokba, edzésmódszerek fejlesztésébe, női akadémiákba, edzőképzésekbe.” Megan Rapinoe kimondja az igazat. A franciaországi világbajnokság után pedig szinte lehetetlen lesz lesöpörni az érveit.
Kiemelt kép: Franck Fife / AFP
