Gyorsan szeretnél értesülni a Rangadó.hu híreiről? Csatlakozz hozzánk! Klikk és like a Facebook-on!
Huszonegy éves volt mindössze, és addig csak Debrecenben ismerték a nevét. A „kis-Sallai”, ahogy később is mindig nevezték, egy utánpótlás-válogatott mérkőzésen hívta fel magáraMészöly Kálmán figyelmét, a szövetségi kapitány pedig nem vacakolt sokat, mély vízbe dobta a srácot. Pedig akkoriban vidéki csapatból, pláne ilyen fiatalon nem nagyon került senki oda a nagyok közé.
Sallai Sándorral, a később a Honvéddal többszörös magyar bajnok, két világbajnokságot megjárt válogatott jobbhátvéddel elevenítettük fel a 81-es történetet.
„Azon az utánpótlás-válogatott meccsen Balatonalmádiban az angolok ellen engem kiállítottak – soha nem állítottak ki egyébként – mert az egyik angol játékossal összerúgtunk – idézi fel a kezdetet a Rangadó.hu érdeklődésére Sallai. – Páros kiállítás volt, de nagyon el voltam keseredve. Apám telefonon vigasztalt, hogy ne búsulj, biztosan meghívnak a nagy válogatottba. Nem sokkal rá kiderült, remek jós az öreg, mert megjött a meghívó.
Akkor még NB I-es meccs se volt túl sok a hátam mögött és rögtön egy sorsdöntő mérkőzésre hívtak meg. Nem gondoltam, hogy játszani is fogok. Hatalmas öröm és megtiszteltetés volt. Amikor megtudtam, hogy benne leszek a kezdőben, volt bennem félsz – de aztán ez hamar átváltott örömbe: végre bizonyíthatok, megmutathatom magam! Nem bénított, sokkal inkább feldobott a lehetőség.”
Bukarestben, hetvenötezer román szurkoló előtt kellett megoldania a feladatát, neki, aki addig a debreceni Nagyerdőben futott „pár kört” a magyar bajnokságban. Igaz, tapasztalatot az akkor még létező követő emberfogásból ott is szerezhetett.
„Életem első bajnoki meccsét Debrecenben Törőcsik András ellen játszottam. Kovács Feri bácsi volt az edző, megmondta, Törőcsiket kell lefognom. Elég jól sikerült, hiszen nyertünk, én nagyon jó osztályzatot kaptam a Népsporttól, Törő pedig labdához se nagyon ért. Hasonlított tehát a debütálásom a válogatottbelihez, ahol Iordanescut bízta rám Mészöly Kálmán, azt is sikerült megoldanom” – emlékszik vissza Sallai a sikeres bemutatkozásra, hozzátéve: az eséllyel élni kell, ha adódik.
„A nehézségekkel mindenki úgy van, hogy ha megkapja a lehetőséget és kellően felkészült, akkor nem szabad, hogy megbénítsák. Bizonyítani akartam, hogy jó volt a kapitány választása, aztán, hogy ez pont egy vébéselejtező és pont a románok ellen, az már szinte mellékes volt. Persze tudtuk, hogy nagyon kellene legalább a döntetlen, a sorozat közepén voltunk, ráadásul akkor még csak két pont járt a győzelemért, tehát nagyobb jelentősége volt egy pontnak is.
A meccsből a felvezetésre emlékszem a legjobban. Amíg felértünk rendőri kísérettel a stadionba, számos atrocitás ért minket, kővel dobálták a buszt, hihetetlenül ellenséges hangulat volt. Arra is emlékszem, hogy nagyon meleg volt, láttam sok mezbe öltözött szurkolót, ami akkor szintén új volt még nekem. De abban a pillanatban, ahogyan kimentünk a pályára, már semmi sem érdekelt a körülményekből. Abban a pillanatban, ahogy elkezdődik a meccs, a játékosnak tudnia kell kikapcsolnia minden külső körülményt. Ez egyébként a maiakra is igaz, olyannyira, hogy nem is értettem, amikor olvastam, hogy az utánpótlás-válogatottunk a sok néző miatt kapott ki az osztrákoktól. Örülniük kellene, hogy kíváncsiak rájuk.”
Sallai pályafutása később kiteljesedett, bár a 82-es vébén még igen rutintalan játékosként nem bírt Maradonával az argentin-magyaron, később a Budapesti Honvédban évekig magas szinten játszott, ötvenötször szerepelt a nemzeti csapatban – és alapembere volt a Mezey-féle, mexikói vébére kijutott együttesnek is. Csak a vég, csak azt tudná feledni…
„Két világbajnokságon szerepeltem, de én hármat szoktam mondani, mert U21-es vébén is játszhattam, ott találkoztam először Maradonával. Ezt se sokan mondhatták el itthon magukról. Sajnos aztán a pályafutásom aktív részének végét a nyolcvanas évek végén kirobbant bundabotrány jelentette. Ami sokkal inkább a botrányról, mint a bundáról szólt, én voltam még az itthon játszó épkézláb játékosok egyike, rajtam verték el a port… Érvényes, aláírt szerződésem volt már a spanyol élvonalba a Real Oviedóhoz. Az volt az álmom, hogy a Real Madrid és Barcelona ellen játszhassak, de a bundabotrány ezt meghiúsította.”
Ahogy minden további lehetőséget, hogy a magyar futballban maradhasson. Jelenleg szurkolói státuszban figyeli a focinkat, családi kötelékekkel azért így is kapcsolódik hozzá.
„Ma már csak kívülállóként mondok véleményt, ha kérdezik, bár elég ritkán kérdeznek minket – és persze az unokaöcsémnek szurkolok. Ő a Felcsúton futballozó Sallai Roland, aki mellesleg szerintem egy zseni, az első meccsén gólt rúgott a Fradi ellen, aztán a következő meccsén, amikor becserélték, megint – úgy látszik, szerencsére ő is ezt a „vérvonalat” képviseli, akit feldob a lehetőség. Szerintem egyszer még nagyon büszke leszek rá, egy igazi érték, olyan játékos, aki miatt kimennek az emberek a stadionba.”
