Gyorsan szeretnél értesülni a Rangadó.hu híreiről? Csatlakozz hozzánk! Klikk és like a Facebook-on!
Alapos vezetőségi elemzést ígért az északírek elleni vereség után az MLSZ elnöke, Csányi Sándor; a mieink rutinos középhátvédje, Juhász Roland nem látja, merre tart a válogatott; Kovács Ferenc, az MLSZ sportigazgatója a fiatalokat és a bátorságot hiányolja; Kovács Zoltán, korábbi újpesti csatár pedig a jó hozzáállást kevesli. A Pintér-csapatban a legutóbbi Eb-selejtezőn kilenc éve nem látott mennyiségű NB I-es futballista lépett pályára. A DigiSport televízió reggeli műsorában az NB III-as Vác FC-t irányító egykori szövetségi kapitány, Csank János beszélt a válogatott és a magyar futball gondjairól-bajairól.
– A sokszoros válogatott védő, Juhász Roland szerint nincs koncepció a magyar fociban. Egyetért vele?
– Sosem voltunk híresek arról, hogy komoly koncepciókkal dolgozunk. Elég sokféle variáció jön, szurkolói szintű megmozdulások is vannak. Az MLSZ nagyon nagy dolgokat csinál, ugyanakkor kijön az is, hogy bizonyos szituációkban nem találja meg a jó megoldást. Talán a súgókkal van a baj, vagy ez előkészítéssel, nem tudom – kezdte Csank János. – Mindig is voltak gondjaink, eredményeket nézünk, érzelmi alapon döntünk, nem pedig hideg fejjel. Mindig példákat hozunk fel külföldről, de mi nem úgy döntünk. Nem is tudom elmondani, hogy amióta a futballban benne vagyok, hányszor szerveztük át a bajnokságot, hogy jobb legyen. Olyan is volt, hogy azonnal visszaálltunk az előző rendszerre, ezzel azonnal elismerték, hogy hibáztak. Többcsoportos NB II-nél például tudtuk, hogy az első öt marad benn. Tizenhat csapatból az első öt marad benn, és akkor kérdezik, hogy miért bundáznak. Miért, mit csináljanak? Olyan magas labdákat adtak, amire nekem is azt kell mondanom, hogy igazi nagy koncepció szerintem sincs. Nem tudjuk, hogy mit csináljunk. Egyik csapat tele van légióssal, a másik azt mondja, hogy csak magyar, aztán mégsem. Ezen kívül melyik külföldi bajnokság kapcsán olvasunk olyat, hogy menet közben kiszáll egy csapat, mert nincs pénz, vagy nem akar indulni egy alsóligás csapat eggyel magasabb osztályban… Ezek ilyen magyar specialitások. Ha a környező országok komolyságát nézzük, akkor nem biztos, hogy ebben a csoportban megérdemelnénk, hogy továbbjussunk. Építünk néhány stadiont, és azt hisszük, hogy rögtön jön az eredmény, ugyanakkor látjuk, az a csapat hogyan játszik, amelyről azt hiszik a szurkolók, hogy vasvillával dobálják a labdát.
– Ha a magyar futball körülményeit nézzük, akkor ennek menetrendszerű lecsapódása, amit az északíren ellen láthattunk?
– Évek óta mondjuk, hogy most vagy soha, és ezt soha nem értettem. Nem áldozunk fel egy Európa- vagy világbajnokságot arra, hogy adott esetben felkészüljünk, és a következőre építsünk csapatot. Rögtön belekapnak a kapitányba, bármit csinál, de egyébként külföldön is ütik-vágják a kapitányok egy részét. Kellene valamilyen következetesség. Kikaptak a németek otthon, de mondták, hogy nem nagy dolog, hiszen edzőmeccs volt. Ha ezt a magyar csapat csinálja, akkor kapnak hideget-meleget egy sima felkészülési mérkőzésen, ami előtt két nap alatt kell összerakni egy csapatot. Klubedzők szokták nyilatkozni, hogy hat hét szükség egy csapat összerakására, ez esetben meg összeszaladnak hétfőn, szerdán már játszani kell, de elvárják, hogy az jól játsszon. Az más kérdés, hogy ez különleges feladat, ezért kell ezeknek a játékosoknak különlegesnek lenniük. NB I-es futballisták kimennek a pályára, de ez nem jelenti azt, hogy ez egy válogatott. Látok olyan tehetségeket, akik a környező országokban nem biztos, hogy játszanának az első ligában, mi meg kikiáltjuk tehetségnek.
– Nem beszélve a mentális összetevőkről, amelyek túlmutatnak azon, hogy ki mennyit tud dekázni…
– Túlkapások is vannak itt. Ha összehoznánk azokat a kritikákat, amelyeket kaptak a nagy elődök, akikre úgy nézünk fel, ahogy kell. Ha csak negyedikek voltunk az Európa-bajnokságon, akkor mindenki kutya volt, és nem értette a dolgát. Ha kiestünk a világbajnokságon, akkor is lehordtak mindenkit. Én fiatalként olvastam ezeket, és ledöbbentem bizonyos szituációkban. Mi nem tudjuk kezelni ezt. Kicsit megáll a nyugat itt az osztrák határnál, tehát mi másképp kezeljük, mint ők. Mi vagy temetünk, vagy egekbe magasztalunk. Mindig azt mondom, hogy a harmadik helyet kell elcsípnünk, nem az elsőt és a másodikat. Most persze más a variáció, mert több csapat juthat ki. Ha reálisan nézzük, hogy mi van a futball hátországában, akkor az alapján mi azért nem vagyunk olyan jók. Nem elsősorban a játékosokról akarok beszélni, hanem az egészről. A piramisunk alapja annyira gyenge, hogy ne akarjunk mi odakerülni, mert nem érdemeljük meg. Most van ez az utánpótlás-mizéria, hogy akadémiák, és a többi. Külföldön harminc-negyven éve akadémiák vannak, és most ettől nem leszünk mi egyből jobbak. Ugyanakkor a pénzt nyomjuk, de nem jut el oda, ahova kéne. NB III-ba, NB II-be például, ahova ezek az akadémisták majd kikerülnek, mert nem mindenki tud az első ligába. Ha ma másodosztályba tud, akkor abból nem biztos, hogy rózsásan megél. A fiatal tizenhét évesek már sorolják, hogy melyik külföldi csapatokban akarnak játszani, pedig először az NB I-ben, vagy másod- harmadosztályban kellene jól, és onnan jönni felfelé. Ha ezeket nem építjük fel, akkor hiába erőlködünk hosszútávon.
– Mi fog következni? El tudja képzelni, hogy ismét szövetségi kapitányt cserélnek? Ez megoldás lenne?
– Bármi előfordulhat ugyanúgy, mint ahogy meglepődtünk, amikor kinevezték Pintér Attilát. Nem a képességei vagy az eredményei miatt, hanem mert végig külföldi kapitányról volt szó. Szerintem most ugyanúgy gondolkodnak valamiben. Mindig megyünk valami után, de nem tudunk logikusan dönteni hosszútávon. Egyébként nagyon nehéz helyzetben van Pintér Attila, mert alig van külföldi húzós csapatban lévő játékosunk, és ezért van ennyi NB I-ben szereplő labdarúgó a válogatottnál. Az egyik játékosnak önbizalomhiánya van, a másiknak meg rohadt nagy egója, tehát ingázunk a szélsőségek között. Most hallottam itt az erőnléti edzőkről is, ha az erőnléti edző futtat, az jól dolgozik, de ha én futtatok, akkor maradi vagyok. Tudni kéne az irányvonalat. A mi időnkben és korábban a hatvan-hetvenedik perctől meg tudtak minket verni, de most nem megvernek, szétfutnak, hanem lefutballoznak minket, és a kettő nem ugyanaz. Nem azt mondom, hogy az erőnléttel nem kell foglalkozni, de itt a futballtudással kezdett probléma lenni. Nem szétfutják a magyar csapatot, hanem nincs nálunk a labda, nem tudjuk elvenni. Ütközéseknél nem vagyunk elég agresszívak, vagy pedig nem jól döntünk, amikor helyzetbe kerülünk, mert idegesek, feszültek vagyunk. Némelyik arcon lehet látni, hogy nincs meg a kellő magabiztosság. Külföldön kőkeményen megkövetelik a munkát, de a gyerekek is akarnak. Ott nem kell üldözni egy fickót, hogy eddzél, szaladjál, meg akarjál jobb lenni, mint a többi. Itt abban a pillanatban, hogy versenyhelyzet van, feladja. Nem harcol, inkább keres egy másik csapatot, mert úgy gondolja, hogy ott egyszerűbb a helyzet. Ha már nevelünk valakit, akkor profit kell nevelni. Kint nem ilyen a mentalitás. Otthon a családban is mást szív magába a gyerek. Anyukák hozzák-viszik, körülcsókolgatják a gyereket, és nem egy harcos srác jön oda ki. Ezek a problémák, de nincs azért annyira nagy vész, mint hisszük. Nem egyszerű a helyzet, de kicsit túllihegjük. Ez a futball.
