Gyorsan szeretnél értesülni a Rangadó.hu híreiről? Csatlakozz hozzánk! Klikk és like a Facebook-on!
Az Ulpius Ház kiadó mostanság előszeretettel jelentet meg sporttémájú életrajzokat. A Détári-könyv után hamarosan napvilágot lát Dombi Tibor és Torghelle Sándor története is, amelyeknek az ajánlója már megszületett.
Dombi Tibor – Na, ennyi volt!
Egyszerű falusi srácnak tartom magam, aki olyan szerencsés, hogy negyvenen túl is gyereknek érezheti magát, mert nap mint nap futballozhat. Nem vagyok az a tipikus mesehős, de eldöntöttem: amikor szögre akasztom a focicsukát, összefoglalom mindazt, ami az elmúlt évtizedekben történt velem. Sosem szerettem osztani az észt, de sok mindenről megvan a véleményem, többek között a magyar labdarúgásról is. Úgy vélem, érdemes beszélni arról, amit a karrierem során tapasztaltam. Régi „bútordarab” vagyok már, de máig jól emlékszem, miként lopkodtam össze a pénzt apámtól a buszjegyre, hogy bejussak Sárrétudvariból az első debreceni edzésemre – onnan aztán egészen az atlantai olimpiáig vezetett az utam.
Rengeteg jópofa sztorim van, de speciel az nem volt vicces, amikor 2003-ban menekülnünk kellett az Üllői úti pokolból. Két évvel a borzasztó eset után viszont pályafutásom legcsodálatosabb élménye következett: ötvenezer drukker társaságában ünnepelhettük a Loki első bajnoki címét! Ezt még öt aranyérem követte, és bár alighanem aranylemez nem kerül a falamra, a foci mellett a másik szenvedélyemről, a zenéről is bőven van mondanivalóm: ízelítőnek legyen elég annyi, hogy a Sandokan című film főcímdala mentette meg az életemet.
Hogy mikor jelenik meg az önéletrajzom? Amint visszavonulok. A Trollfoci szerint ennek sosem jön el a napja…
Torghelle Sándor – A levegő ura
Bunkó vagyok. Egy sötét tapló, egy nagyképű majom. Édes istenem, hányszor hallottam ezt vissza magamról! Tinédzserkoromban talán zavart volna, ha vadidegenek bírálnak, ma már hidegen hagy, pedig a neten aztán ömlik a mocsok. Nem csak rám, nem csak a futballunkra – mindenki célponttá vált.
Nem azért írok könyvet, hogy megváltoztassam a rólam kialakult képet. Holott az ismerősök mindig mondják: Sanyi, te egyáltalán nem olyan vagy, mint azt gondolják az emberek! Még Betty, életem párja sem akart velem szóba állni, amikor elkezdtem nyomulni rá, mondván, sok rosszat hallott rólam. Őt sikerült meggyőznöm, és immár egy tündéri kislányt nevelünk együtt.
Még csak 32 vagyok, de rengeteg minden van mögöttem: a Facebook-generációnak pusztán egy troll vagyok, akin nevetnek, ugyanakkor én büszkén tekintek a karrieremre. Nehezen tettem túl magam apám elvesztésén, de boldog lehetek, hogy megélte, amikor az egész stadion a nevemet skandálja a válogatott meccsén. Sokaknak nem a németeknek, az argentinoknak vagy a braziloknak lőtt góljaim ugranak be, hanem az, hogy ügyetlenkedem, vagy hogy kiállít a bíró. Azt viszont senki sem vitatja: szívvel-lélekkel játszom, küzdök, hajtok, mindig mindenhol.
Jól élek a futballból, de tudom, hol a helyem, sosem felejtem el, hogy egy hétköznapi lőrinci fiú voltam. Vagyok. Szerinted nem így van? Hát, azt is leszarom!
