Ez jellemzi a Puskás Aréna környékét. Pedig este kilenc órától nem akármilyen meccset rendeznek. Albániát fogadja a magyar nemzeti tizenegy, ráadásul azzal a tudattal, hogy amelyik csapat veszít, az lényegében le is mondhat a katari világbajnokságról.
Pedig bő egy hónapja, egy hasonló estén már forró volt a hangulat, piros-fehér-zöldbe öltözött tömeg lepte el a Dózsa György út, Thököly út környékét. A magyar-angol vb-selejtezőn (0-4) a kiszolgáló, a rendfenntartó személyzettel és szurkolókkal együtt nagyjából hetvenezren gyűltünk össze a Puskás Arénában.
A nagyobbacska városnyi ember kisebb százaléka aztán a himnuszok alatt kifütyülte letérdelő vendégeket, majd Sterling vezető gólja után a kapu mögötti „Fekete seregből” pár tucatnyian huhogtak, teli és üres söröspoharakkal kínálták meg a csatárt. Ezzel elintézték, hogy a FIFA kollektíve minden magyar szurkolót megbüntessen, két meccs erejéig üres lelátók elé kényszerítse a magyar labdarúgó-válogatottat.
Mindenkinek szar ez a bünti. Játékosnak, kapitánynak, MLSZ-nek, legfőképp a szurkolóknak, hiszen róluk szól, értük van ez a játék. Nekem is, mert bár a kevés kiváltságos médiamunkás egyikeként ballagok az Aréna felé, mindenféle meccshangulat nélkül teszem ezt. Megállok a Stadion sörözőnél. Belépek, hátha itt megcsap a feeling. A kultikus hely egyik falán korabeli, tán még a hetvenes években, egy kettős rangadón készült telt házas Népstadion-nagykaréj fotó, a másikon Puskás Ferenc képe, no és a berendezés jelzi a több évtizednyi állandóságot.
Csak egy kisebb társaság, összesen hat fő sörözik a terem közepén. Hangosak, de láthatóan nem a meccs okán.
A pult mögött csak ketten állnak. Egyikük, az idősebb rutinszerűen tesz-vesz, a másik, a fiatalabb a szemével kérdezi: „Mit parancsol?”
„Kösz semmit nem kérek, inkább kérdeznék, ha lehet” – keserítem el. Mivel ennek ellenére várakozással néz rám, folytatom: „Riportot írnék erről a zárt kapus meccsről, érdekelne a véleménye, hogy élik ezt meg?”
„Ááá” – legyint elkomoruló arccal. „Óriási bevételkiesés nekünk ez. Több százezer forintos. Egy átlagos válogatott meccsnapon kezdés előtt két órával általában már a bolt előtti zebrán áll a sor vége. Hatan sem szoktuk bírni a pult mögött, órákon át akkora a pörgés. Aztán szusszanunk kicsit, de a meccs után ugyanez folytatódik. Ha nyerünk azért, ha kikapunk, azért lep el a tömeg. Ilyenkor nem zárunk be csak hajnali háromkor, négykor, amíg az utolsó vendég el nem megy. Most meg ketten is elegen vagyunk, fél tízkor megyünk haza, a második félidőt már otthonról nézem. Mintha hypóztak volna” – mutat körbe.
Az Istvánmezei úton a stadion felé továbbhaladva békés kutyasétálgató párba ütközöm – alighanem ők sem lennének itt, ha hangolna a tábor, és több tucatnyi torokból szólna a „Ria, ria, Hungária!”
Az utca a szokásostól eltérően nincs lezárva a forgalom elől, a Récsei Center előtti kapunál mégis két rendőr támasztja autóját. Békésen dohányoznak. Megtudom tőlük, ezúttal csak 28 fő vigyáz a rendre a stadion körül, továbbá vész esetén néhány tartalékos vár bevetésre. Körülnézek, mert nem érzem milyen vész lehet itt, maximum az okozhat riadalmat, ha elszalad a pár kutyája. „Sokkal többen voltunk szolgálatban az angolok ellen, pedig nem szokott itt már balhé lenni. Válogatott meccsén végképp nem. Maximum egy-egy a Stadion sörözőből érkező, vagy a sarki közértben alapozó szomjasabb embert kell irányba állítani.
Nincsenek már olyan rendőr attakok, mint régen, a kettős rangadók idejében. Ma már sokkal békésebb a hangulat, úgy látszik, a régi ultrák megöregedtek
– meséli. A végén kérdés nélkül hozzáteszi: „Azt azért nehezményezem, hogy a FIFA-nál ennyire lejt a pálya…”
A Puskás Aréna épp úgy piros-fehér-zöldben pompázik, mint máskor, talán ez az egyetlen, ami változatlan az angol meccs körítéséhez képest. Mielőtt bejutnék, egy hatalmas, két méter körüli biztonsági ember ellenőrzi az elektronikus akkreditációmat.
Megtudom, hiába a kongó stadion, egyike a kirendelt 150 biztonsági őrnek. Míg a bő két tucatnyi rendőr kívül, ők a stadion területén belül vigyáznak a rendre. „A telt házas meccs az más kávéház” – mondja. „Az komoly munka. 67 ezer embert terelni, felügyelni nem egyszerű. Akkor majdnem tízszer ennyien vagyunk, ha jól emlékszem, legutóbb 1250-en voltunk. Eddig a VIP-hez is csak egy autót engedtünk be itt” – int fejével Csányi Sándor MLSZ-elnök Mercedese felé.
Arra a felvetésemre, hogy így legalább tényleg biztonságban érezhetem magam, mert minden egyes stadionba belépő emberre jut egy biztonsági őr, megnyugtat: „Lehet, kettő is”.
Ha stadiontúrán lennék, biztosan lenyűgözne a látvány, ami a legfelső, a harmadik karéjon található médiaszektorból fogad. Tényleg gyönyörű ez a stadion, csak egyvalami hiányzik belőle, de az nagyon, a néző. Miközben nézelődök, és a játékosok bőszen melegítenek, meglepő módon hangos szurkolás kezdődik. Először azt hiszem, az MLSZ hangulatjavítóként rafináltan bekészített egy magyar szurkolói hangfelvételt – mint ahogy a pandémia idején a tévéközvetítéseknél –, de nem. Nagyjából ötven albán szurkoló érkezik meg, teli torokból üvöltenek, a hangjuk tölti meg az arénát.
Nem túl nagy az iram. Azt nem mondom, hogy a tempó olyan, mintha NB III-as meccsen lennék, de valamiben mégiscsak hasonlít a sokadosztályhoz a meccs: légvonalban vagy negyven méterre ülünk a pálya oldalvonalától, mégis végig tisztán hallható a játékosok kommunikációja. Az végképp, amikor Nego a 18. percben aláfekszik Trashinek, aki nagyot nyekken a földön, és fájdalmasan felüvölt. Az albán középpályás a 73. percig vár, hogy a kölcsön kenyeret visszaadja, ekkor Nego sípcsontvédőjén a stopli csattanása hangzik a fülünkig.
Hogy ez a szomorú hangulatú, gyengécske iramú, ötlettelen játékot hozó vb-selejtező magyar szempontból végképp búskomorrá váljon, arról pont úgy, mint Albániában, ezúttal is a csereként beálló Armando Broja gondoskodik. A Southamptonban, avagy a Premier League-ben játszó, 20 éves csatár a 80. percben oda-vissza kicselezi az angol első osztállyal egyelőre még csak hírbe hozott Szalai Attilát, majd jobbról, éles szögből kilövi a jobb alsó sarkot. Utóbb kiderül, ezzel el is dönti a meccset (0-1).
Miközben a magyar válogatott az egyenlítés reményében a középkezdést sürgeti, a pálya hosszanti vonalában rutinszerűen működő LED-reklámtáblán éppen a „Gyűlölet nem pálya” – felirat fut körbe.
Tökéletes végszó azoknak, akik miatt 2021. október 9-én a 12. játékos, a szurkoló segítsége nélkül kellett pályára lépjen a válogatott.
