Gyorsan szeretnél értesülni a Rangadó.hu híreiről? Csatlakozz hozzánk! Klikk és like a Facebook-on!
Nem portrékönyv, hanem szépirodalmi mű Egressy Zoltán könyve Törőcsik Andrásról. A Lila csík, fehér csík című kötetben a dráma- és prózaíróként egyaránt sikeres Egressy saját bevallása szerint gyerekkorának is emléket állít. Kevés fiktív elemmel fűszerezett életrajzi ihletettségű mű – aminek első számú szervezőeleme a szerző fiatalkori rajongása a Dózsa legendás játékosa iránt. És természetesen a korszak csalódásaiból és Törőcsik félrecsúszott pályafutásának okairól is szó van benne – ahogyan azt egy bevallottan kívülálló („csak” rajongó) látja.
„Kisgyerekként a csapatát, az Újpestet szerettem meg alapvetően, de a teljességhez ő is kellett. Törőcsik nem a legjobb focista volt, ő egyszerűen mást csinált, mint a többiek. Ha például a pálya közepén passzoltak neki, és látta, amit te is látsz ilyenkor a tévé elől, itt indul egy ember, ott mozog be egy másik, esetleg kicselezheted a szemben álló védőt, vagy visszapasszolhatsz, ő majdnem biztosan egy ötödik megoldást választott. Mondjuk alányúlt a labdának, és beívelte valaki elé, aki nem is értette, hogy kerül oda. Kicsit Iniesta ilyen mostanában. Nem csak az szép, hogy megcsinálja, hanem az, hogy egyáltalán eszébe jut. Törőcsiknek kevés igazán nagy meccse volt, pillanata annál több” – mondja könyve hőséről a Könyves Blognaknyilatkozva Egressy Zoltán.
A mű témája legalább annyira a kamaszkori rajongás (és élet), mint maga a rajongás tárgya – hiszen nem életrajzról, hanem irodalomról van szó:
„Törőcsik a központi figurája a könyvnek, de bizonyos szempontból behelyettesíthető bárkinek, aki elolvassa, hiszen hát mindenkinek volt vagy van Törőcsikje, egy énekesnő, egy színész, egy zenekar. Nekem ő nem példakép volt, hanem egy csoda. Aztán ez az egész gyönyörűen el is múlt, az ilyesminek el kell. És ez érdekesebb, mint a rajongásos időszak. Az elmúlás.” Törőcsik persze akaratlanul is szimbólum lett, az egész félrecsúszott magyar futball, sőt egy félrecsúszott korszak szimbolikus alakja. Aki talán nem is tehetett a bukásairól, mondja Egressy.
„Mindig jött egy törés, egy baleset, egy sérülés, egy botrány. Igazságtalanságnak éreztem, az pedig nagyon tud dühíteni, akkor is tudott, gyerekként. Vele ilyesmi gyakran történt, én úgy éltem meg legalábbis. A megítélésével kapcsolatban például. Milyen az, hogy magasztalják, fellövik az egekbe, aztán hagyják lezuhanni? És mennyire szimbolikus, hogy épít, játszik, megy, aztán lesöprik, hol az ellenfelek, hol a saját döntései. Nem akartam semmiféle ciki tanulságot, nem akartam semmire jutni a könyv végére, de az megfogalmazódott azért, hogy mi van, ha egyszerűen csak szeretett focizni?”
Egressy Zoltán sosem beszélt Törőcsikkel, ezért sem írt róla hagyományos portrét – pedig, mint mondja, talán lenne néhány kérdés, amit szívesen feltett volna neki.
„Szerepel a szövegben egy rész, néhány kérdés: megismerné-e azt a zalacsányi fát, amelyiknek nekiütköztek a balesetkor? Tudja-e, kitalálta ki, hogy Táncolj, Törő? Milyen volt először meghallani? Meg belépni 74-ben az újpesti öltözőbe? De ezeket sem kérdeztem meg tőle, amikor leült mellém néhány éve egy presszóban. Nem is fontos. Bennem ő él valahogy, ehhez nem tud hozzátenni, vagy elvenni, bármit mond, bármi történik vele. És bármit válaszolt volna.”
