Gyorsan szeretnél értesülni a Rangadó.hu híreiről? Csatlakozz hozzánk! Klikk és like a Facebookon!
Ismét interjút közölt a Puskás Akadémia honlapja Orbán Viktor miniszterelnökkel, a felcsúti intézmény alapítójával, aki a magyar labdarúgás helyzetéről, az üres lelátókról, a PAFC tavaszi nyitányáról és Tóth Balázs cipőjéről is beszélt. Próbáltunk kiragadni néhány gyöngyszemet a cikkből, de végül jobbnak láttuk, ha az egészet olvasóink elé tárjuk…
– 2013 nyarán nyilatkozott utoljára, miért nem szólalt meg az elmúlt másfél évben a honlapunknak?
– Bár én szerelmese vagyok a sportágnak, lássuk be, a munka és a kötelesség előbbre való. 2014-ben három választás is volt, és örültem, hogy egyáltalán levegőhöz jutottam. Nem volt annyi időm, hogy a magyar labdarúgást szeretők és értők, a honlapot olvasók által megkívánt átgondoltsággal leüljünk beszélgetni, de most van egy fél délutánom – mondta Orbán Viktor.
– Élünk vele. Már azt hittük, eltűnt, hogy a háttérben mindent megváltoztasson.
– Az akadémiának van egy erős önkormányzata. Ez egy közalapítvány, ami függetlenül működik, még jómagam – mint alapító – sem avatkozom bele. Ez már Mezey György idején is így volt. Ráadásul azóta nagyot fordult velünk a világ, hiszen mindenkit meglepve lett egy NB I-es csapatunk, összesen 23 NB I-es játékosunk, 77 utánpótlás-válogatottunk, 13 olyan egykori akadémistánk, akik a PAFC-ban lépnek pályára tavasszal. Ehhez jön még, hogy a csapat a második – az NB I-es újonc csapatoknál kritikus – évben a 8. helyen telelt; ez jobb, mint amit vártunk. Az alapítvány céljai világosak: nem akarunk élcsapat lenni, mi nevelőegyesület akarunk maradni, ahol persze Öcsi bácsi szellemiségében minden meccset meg kell nyerni. Ám minket elsősorban az minősít, hogy hány olyan gyereket neveltünk fel, akik a hosszú évek munkáját követően be tudnak mutatkozni az NB I-ben vagy az NB II-ben. Ezért kellett átalakítani az akadémiát és élére – Takács Mihály személyében – olyan főigazgatót kinevezni, aki összefogja az utánpótlás szakmai munkáját, az NB I munkáját, a kollégiumi életet, az iskolai életet. Azt követjük, amit Öcsi bácsi mondott: „tanítsátok a gyerekeket futballozni!”
– Mostohagyerek lenne akkor a PAFC?
– Kiesni nyilvánvalóan nem szeretnénk, mert az nem méltó Puskás Ferenc örökségéhez. Viszont az akadémia célja nem lehet más, minthogy minél több tehetséges gyereket neveljen. Jó döntést hoztunk akkor, amikor az akadémiánk élén egy NB I-es csapatot támogattunk. Ők az úgynevezett öregek, a húzóerők, a példaképek, ami felelősséggel jár. Felelősségük van, ezt a felelősséget át is érzik, és güriznek is érte. A bent maradáshoz is le kell hozni a csillagokat az égről, ám sem helyezésben, sem pontokban nem érdemes komolyan gondolkodni, csakis becsületes hozzáállásban. Gondoljunk bele: egy 1800 fős falunak aligha lenne érve arra, hogy élcsapata legyen. Minket csak az jogosít fel, hogy van egy nagyszerű akadémiánk, amely mára megközelítette Európa legjobb akadémiáit. Az első osztály eredményességét így nem is keverjük össze az utánpótlás nevelésével.
–Akkor minek ide Fiola, Polonkai és a többiek?
– Aki foglalkozott már labdarúgással és utánpótlással, tudja – mint ahogy mi is megtapasztaltuk a saját bőrünkön –, hogy élvonalbeli csapatoknál kevés a fiatalok tehetsége és lelkesedése. Oda kellenek az öregek is. Mi is csúfos vereségekből tanultuk meg ezt. Ha nem akarod, hogy minden hétvégén bucira verjenek, néhány rutinosabb játékost is frontvonalba kell állítani. Polonkai Attilának a szerelését vinni is kitüntető megtiszteltetés, Tóth Balázsnak megpucolni a cipőjét – ami gyanítom, már kiment a divatból – pedig jutalom. Ők mind nagyszerű harcosok, akik még tudják a régi szabályt, hogy első a csapat, és csak második a futballista. És kellenek a külföldi labdarúgók is, hogy akadémistáink megérezzék a nemzetközi mezőny légkörét, hogy külföldiekkel kelljen kommunikálniuk, és szokják az iramot, hogy megtanulják, milyen idegenlégiósként játszani. A belterjes magyar közeget így kell oldani. Fiola pedig olyan férfias karakter, aki ha az ellenfél csapatában játszik is, kivívja magának az elismerést. Olyan ellenfél, akit legyőzni dicsőség, és akitől kikapni nem szégyen.
– Stimmt, de sem Zsótér, sem Kleinheisler nem játszott nagy szezont?
– Arra törekszünk, hogy egykori akadémistáink a pályán legyenek. Mezey Györgytől azt tanultam, hogy a jó futballistának mindig pályán kell lennie, akármilyen poszton, de játszania kell. Így a játékosainkat el kell helyeznünk a megfelelő helyekre, ahol rendszeresen pályára léphetnek. Tehetséget heti meccsterhelés nélkül padon ültetni – még ha az egy élcsapat is – szakmai hiba. Egykori akadémistáinkat pedig figyeljük, és ha lehetőség van rá, akkor visszahívjuk őket. Örülünk nekik, szeretjük őket, ők a mi gyerekeink. Ráadásul a mi akadémiánk egy utánpótlás-nevelő intézmény, így nem a klubhűség és a szurkolói elköteleződések jellemzik. Mostanra kialakult az a szakmai és nevelési struktúra, amellyel európai szinten is helytálló játékosokat nevelhetünk. Nevelőegyesület vagyunk, mi mindenről másként gondolkodunk. Nincs eredmény- és nincs pénzkényszer. Van viszont kemény szakmai munka, hogy ne csak pofozózsákok legyenek fiataljaink, mert csak kudarcból nem nevelhetők jó labdarúgók. A magyar labdarúgásnak is ez a legnagyobb baja; kudarcokból nem lehet építkezni, sikerélmények kellenek.
– Csak nem elégedett az élvonallal?
– Mostanra mindenki láthatja, hogy – ha nem is olyan mértékben, mint szeretnénk, és ami méltó lenne a magyar futball múltjához – a magyar első osztály, ha tyúklépésekben is, de araszolgat előre. Az NB I.-et szokás kutyázni, tegyék. De jobb lenne, ha inkább érte tennének, és itt köszönet az MLSZ-nek és azoknak, akik nem másokon kérik számon a saját elmaradt tetteiket. Miránk, a Puskás Akadémiára lehet számítani a magyar labdarúgás megújításában.
– Az üres stadionok miatt is bizakodó? A Puskás Akadémia FC meccsein a megnyitót követően nem volt telt ház.
– Nem tekinthetjük a munkánk fokmérőjének, hogy hány nézőnk van. Mi mindenkinek örülünk, aki eljön, aki kíváncsi a mérkőzéseinkre, de nekünk nem szurkolóhadunk van, hanem akadémiánk. Egy nevelőegyesület pedig másként épül fel, mint egy komoly, nagy hagyományokkal rendelkező, élvonalbeli klub. Ott a legfőbb mérce a nézőszám. Egy akadémia esetében ez másodlagos, miközben persze senki sem szeret üres lelátók előtt játszani. Itt növendékek vannak, és a munkát az minősíti, hogy hogyan neveltük a gyermekeinket, akadémistáinkat, hány válogatottat és NB I.-est adtunk. Persze különleges a stadionunk, jó hangulata van egy-egy meccsnek, ami köszönhető az Európában is egyedülálló építészeti megoldásoknak, fantasztikus névadónk van, aki a magyar futball jövőjét is szimbolizálja, és akihez a munkánkkal méltónak kell lennünk. Így nyugodtan mondhatom, ha valaki a magyar futball jövőjét akarja látni, akkor jöjjön ki a meccseinkre. Egy barátságos, nyitott, befogadó akadémia vagyunk, ahol mindenkit szívesen látunk, és ha kell, tíz ember előtt is becsülettel játszunk, ha kell, kiköpjük a tüdőnket is.
– Talán nem is a szakmai szempontok miatt maradnak el sokan a meccseinkről – nem gondolja?
– Az akadémiát időnként érő méltatlan támadások mögött valójában az én személyem áll, valójában engem támadnak. Vannak, akik nem tudják leválasztani a politikát a sportról. A méltatlan támadásokat pedig játékosként elviselni sokszor igen nehéz, ezért minden tiszteletem az itt futballozóké. De aki fél, az ne menjen az erdőbe, mondják. A magam részéről azt szorgalmazom, hogy minden felelős pozíciót betöltő ember, ha van ideje és ereje, vállaljon szerepet a magyar futballban képességei és lehetőségei szerint. Ezért is vagyok elkötelezett támogatója Csányi elnök úrnak, aki a súlytalansággal küzdő magyar labdarúgásnak a saját személyes tekintélyét és súlyát adta kölcsön azért, hogy komolyan lehessen venni a Magyar Labdarúgó-szövetséget, amíg ismét ki nem jutunk a nemzetközi porondra klub- és válogatott szinten. Én pedig szeretnék az a miniszterelnök lenni Európában, aki a legtöbbet tette a hazája labdarúgásáért. De még nem vagyok az. Donald Tusk még előttem jár. Tusk úrnak, korábbi lengyel kollégámnak, aki most az Európai Tanács elnöke, előnye van, hiszen „grundprogramot” vitt véghez, ezer lakótelepi kispályát építtetett, nem is szólva az EB-ről és a hozzá kapcsolódó stadionépítésekről. De hát egy szezonvégi hajrá sokat segíthet még rajtam… Szóval ezt a kérdést, „mit tehetek én?” kellene föltenniük a milliárdosoknak, a bankároknak, az üzletembereknek is. Mindenkinek, még az edzőknek és az újságíróknak is. Mindenki rengeteg okosat mond a magyar futballról, leginkább persze arról, hogy a másiknak mit kellene csinálnia. Holott inkább az a kérdés, hogy személy szerint ki és mit tud többet és jobbat tenni a magyar futballért. Most egyébként a munkám után még megmaradó energiáimat Budapest labdarúgására fordítom. Nyilvánvalónak látszik, hogy Budapest nélkül nincs, nem is lesz sikeres magyar labdarúgás. A Fradi-város még csak félig kész, a Vasassal most tárgyalok az új létesítményeikről, és az sem tántorít el, hogy minden Vasas elleni meccsünkön ordenáré módon elküldenek valami melegebb éghajlatra. A Honvéd ügye célegyenesben, az Újpest új utánpótlásközpontja papíron már megvan, és Deutsch Tamásnak is nagy ívű tervei vannak az MTK-val. Csepelt is fel kellene támasztani, szóval meló, az van.
– Ez lenne a Puskás-örökség?
– Öcsi bácsinak két örökségét is gondozzuk. Egyrészt itt van egy szakmai és szellemi örökség, egy játéktudás és filozófia, sőt futballkultúra, amit a Puskás Akadémián igyekszünk a jövő generációinak bemutatni. Amit ha jól adunk át, akkor ismét sikeresek leszünk. Másrészt van egy tárgyi hagyaték is, amit a felépülő Puskás Intézetben mutatunk majd be, és amihez minden jogot és felhatalmazást Erzsike nénitől megkaptunk. Most Szöllősi György barátunk gondozza. Gyűjtünk mindent, ami az Aranycsapathoz kapcsolódik. Célunk itt sem kevesebb, minthogy a ritka filmeken, tárgyi emlékeken keresztül egy olyan szellemi központot építsünk fel, ahol konferenciákat rendeznek, ahol a tanórák keretein belül iskolás gyerekek megérthetik, miért olyan fontos a magyaroknak a labdarúgás. Ahol megérthetik, mit jelentett az Aranycsapat és az arra épülő többi nagy nemzedék. Ahol megérthetik azt is, miért nem vicc, hogy Albert Flórián nevét csak felállva szabad kimondani. Vagyis még legalább annyi munka van előttünk, mint mögöttünk.
