Gyorsan szeretnél értesülni a Rangadó.hu híreiről? Csatlakozz hozzánk! Klikk és like a Facebook-on!
Az 1984-es Európa-bajnok magyar ifjúsági válogatott több játékosával együtt egy monstre nosztalgia-összejövetellel búcsúztatta 2014-et Szeiler József. A remekül sikerült eseménytől indultunk és kanyarodtunk el a rég- és közelmúlt, majd a jelen dolgai felé az egykori kapussal, a FTC Labdarúgó és Sport Kft. egykori ügyvezető igazgatójával, aki régóta kívülállóként, sikeres üzletemberként figyeli a sportágat.
– Krizán Sándor évek óta szervez programokat az egykori Európa-bajnok csapatnak, idén egy komplett háromnapos program jött össze Kelet-Magyarországon. Nem tudtunk valamennyien ott lenni az egykori csapatból, de fantasztikus élmény volt. Egyrészt mert Sanyi nagyon pörgős menetrendet állított össze, pálinkaüzem-megtekintéssel, állatkerti sétával, vadászház-látogatással, disznóvágással és persze egy nagy focimeccsel. Majdnem kétszer egy órát játszottunk a helyiekkel, sajnos volt, aki nem tudott pályára lépni sérülés, illetve a kelleténél sajnos molettebb alkat miatt, de így is fantasztikus volt látni, mekkora szeretet és tisztelet övezi még mindig ezt a csapatot – mesélte a Rangadó.hu-nak Szeiler József.
– Egy normális futballkultúrában aligha egy harminc évvel ezelőtti ifi-siker jelentené ma is az egyetlen ünnepelni valót. Nálunk miért alakult így – illetve miért nem lett aztán folytatása a felnőttek között?
– Abból a csapatból sokan lettek felnőtt válogatottak, később edzők, vezetők – elmondhatjuk, hogy annak a keretnek nincs szégyellnivalója. Eljutottak külföldre, megállták a helyüket, van, aki edzőként is ért el sikereket. Később viszont valóban az lett a jellemző, hogy aki ifistaként jó volt, nem vitte sokra a felnőttek között. Ennek az oka, hogy elment mellettünk a világ a képzést illetően. Mindig Csank Jánost szavaira szoktam hivatkozni, aki kétezer-egyben, amikor a Fradinál a játékosa voltam, azt mondta: még mindig a pályán van a legkisebb különbség a magyar és a nyugati klubok között. Ez akkor, tizenhárom éve hűen tükrözte a valóságot. Játszottunk a Stuttgarttal, kiestünk kettő-nullás összesítéssel, de ez szinte jelentéktelen különbség volt ahhoz képest, amilyen körülmények itt és ott voltak. Az elmúlt években viszont ez szinte megfordult: a körülmények javulnak, ám ma már a pályán van a legnagyobb különbség.
– De miért? Vannak stadionok, akadémiák, dézsaszámra öntik a pénzt a futballba, mégis hatalmas a lemaradásunk. Mit rontunk el?
– Egyértelműen az utánpótlásképzésünk és a versenyeztetésünk működik nagyon rosszul. Elképedtem azon a kimutatáson, amit a szaklapban olvastam a minap, hogy melyik csapatban játszottak ősszel a legkevesebb időt magyar játékosok. A Ferencvárosban… Amelyik klub mindig is a neveléseiről volt híres, a „nép csapata”, a legkevesebb időt adta a magyar játékosainak. Ez jól mutatja a problémákat. Egyrészt nem is nagyon kerülnek ki megfelelő játékosok az utánpótlásból, másrészt ha véletlenül mégis akadnának ilyenek, különböző okokból nem kapják meg a lehetőséget. Elképzelhető, hogy adminisztratív eszközökkel kellene segíteni, hogy minél több hazai fiatal léphessen pályára. A feltételek tényleg adottak, azt szoktam mondani a feleségemnek, ha annak idején én is ilyen körülmények között edzhettem volna, világbajnok lennék. De a kiválasztás gyerekcipőben jár. Biztos, hogy sokkal több tehetséges gyerek van Magyarországon, mint amennyi eljut az akadémiákig. A profi futballból kellene átcsoportosítani a pénzeket az utánpótlásba, hogy már a hat-nyolc éves gyerekeket tudatosabban lehessen felmérni, kiválasztani, menedzselni.
– Ön egy üzletközpontot vezet hét éve, a konkurencia ellenére prosperál a cég – a futballunkból miért hiányzik ez a vezetői magatartás, a keménykezű üzleti szabályozás?
– Amikor én voltam a Fradinál az ügyvezető, már akkor sem érvényesült a piaci szellem. Amikor jött a Fotex, a Ferencvárosnak óriási lehetősége volt, hogy kiemelkedjen a hazai mezőnyből és nemzetközileg is olyan eredményt érjen el, amit félő, hogy sokáig nem fog hazai klub. A feltételek adottak voltak: volt egy nagyon jó közönség, egy nagyon stabil, szakmailag is hozzáértő tulajdonos – viszont adminisztratív eszközökkel megfosztottak minket a bevételtől. A televíziós jogok közvetítési díját nem a piaci szabályok szerint osztották el. Harminc meccset közvetített a televízió, mindegyik Fradi-meccs volt, ehhez képest a bevétel tíz-tizenegy százalékát kaptuk meg, annyit is csak azért, mert bajnokok lettünk. Központosították a reklámjogokat, így egy gazdasági szervezettől gyakorlatilag adminisztratívan vontak el anyagi forrásokat. Ilyen az üzleti életben nem létezik. Ami előnyöket én az üzletközpontunkban ki tudok használni – például, hogy Budapest egyik legforgalmasabb csomópontján van –, azt nem tudják elvenni. Ha ezekkel tud élni az ember, akkor normális, piaci szellemben tudja vezetni a céget.
– A magyar foci viszont egyáltalán nem piaci alapon működik.
– Ez az egyik legnagyobb problémája. Mesterségesen tartunk fenn csapatokat, ott is, ahol nincs rá kereslet. A magyar futballba rengeteg pénz áramlik, de jó része nem megfelelő helyre vagy módon, jó példa erre a raktárban tönkrement beléptetőrendszer is.
– Amikor annak idején a Fraditól elvonták a közvetítési bevétel egy részét, felülről belenyúltak a piacba. Most fordítva történik, felülről nem elvesznek, hanem beletolnak pénzt, de ugyanúgy nem a piaci szempontok szerint.
– Minden magyar futballbarát hálás lehet, hogy ennyi pénz van a sportágban és ilyen komoly fejlődésen ment át az infrastruktúra, én nem ebben látom a problémát. Hanem amiről az előbb beszéltem: a szakmai lemaradásunkban. A stadion nem tud futballozni, a pénz nem tud futballozni. Ha így lenne, évek óta a Chelsea vagy a PSG nyerné a Bajnokok Ligáját. A piaci folyamatokat nem szabad figyelmen kívül hagyni: jó, ha van pénz, de meg kell nézni, hogyan tudom szakmailag hatékonyan felhasználni.
– Ha most ön lenne a Fradi elnöke, máshogy csinálna valamit, mint a jelenlegi vezetőség?
– Én annak idején meg akartam csinálni azt, amiből a Ferencváros szerintem máig élhetne. Kétezer-háromban előszerződésünk volt egy céggel, amelyik az utánpótlás-költségvetés ötven százalékát finanszírozta volna. Ekkor átkerült volna a klubtól a labdarúgó részvénytársasághoz az egész utánpótlás, és kialakítottunk volna egy modellt, ami ma is működőképes lenne, javasoltam is nemrég Orosz Pálnak és Kubatov Gábornak. Az egyik része az volt a koncepciónak, hogy minden korosztály öt-hat legtehetségesebb gyerekét elhoztuk volna az országból, teljesen mindegy, mennyibe kerül. Még mindig olcsóbb lenne, mint egy-egy sztárjátékost igazolni. Megerősítettük volna a korosztályokat. A másik része a dolognak, hogy a Fradinak a mai napig nincs akadémiája – mi annak idején a Szent István Közgazdasági Szakközépiskolában képzeltük el az utánpótlásunk központját, aminek két óriási előnye lett volna a mai akadémiákhoz képest: egyrészt koedukált lett volna, ami a gyerekek szocializációja szempontjából sokkal előnyösebb – egy normális iskolai tanmenet szerint tanultak volna a gyerekek az edzések mellett. A másik pedig, hogy a tanulást is komolyan vettük volna, és azoknak a gyerekeknek, akikről érettségi után kiderült, hogy nem fognak tudni a futballból megélni, biztosítunk egy további képzést, amely során különböző szakmák közül választhatnak. Szerintem nagyon népszerű lehetett volna ez a modell, sajnos az emlékezetes, Debrecen elleni balhé miatt végül nem valósult meg, mert a támogató cég és maga a Fotex is visszakozott. Ma is biztos vagyok benne, hogy a Ferencváros utánpótlása ezzel a modellel sokkal több és stabilabb játékost adott volna a nagy csapatnak, mint amennyit végül az elmúlt tíz évben adott.
