A norvég-magyar Eb-pótselejtező első mérkőzését majdnem napra pontosan három évvel azután játsszák, hogy a két válogatott utoljára találkozott egymással barátságos mérkőzésen, Budapesten. Egervári Sándor ült a magyar kispadon, Egil Olsen vezette a vendégeket. Semmi emlékezetes nem történt a mérkőzésen, a két – az abban az évben rendezett Európa-bajnokságról egyaránt lemaradó – csapat találkozóját simán, 2-0-ra nyerte Norvégia.
Mi már természetesen a vb-selejtezőkre építettük a csapatunkat, ahogy harminc éve mindig a következő sorozatra készülünk. De ez nem jelentett gyakorlatilag semmi újdonságot: a magyar válogatott kulcsemberei ugyanazok voltak, akik előtte és azóta is. A 2012. november 14-én játszott meccsen a kezdőcsapatunkban szerepelt Király Gábor, Juhász Roland, Kádár Tamás, Vanczák Vilmos, Pintér Ádám, Dzsudzsák Balázs és Szalai Ádám – vagyis heten azok közül, akik most is ott vannak Bernd Storck szűkített keretében. Németh Krisztiánnal és Guzmics Richárddal együtt, akik akkor csereként álltak be, majdnem egy komplett kezdőcsapat maradt meg az akkori vesztesekből.
A német szakember sem tud csodát tenni, ahogyan Dárdai Pál sem bűvészkedhetett elő új jokereket a pakliból. A magyar válogatottba az eltelt három évben, ahogyan előtte évekig szintén, senki nem tudott stabil alapemberré válni, meghatározó, kihagyhatatlan játékossá. Dzsudzsák Balázs volt az utolsó magyar labdarúgó, aki az NB I-ből kinőve évekre alapember lett (és ma is az) a magyar válogatottban.
Norvégia csapata sem újult meg nagyon azóta a három évvel ezelőtti meccs óta, mindazonáltal náluk picit kevesebb az átfedés: hatan vannak a mostani bő keretben az akkor pályára lépők közül. A két gólszerző, Havard Nielsen és Mohamed Abdellaoue nincs ott. A norvégoknál szintén nem kerültek elő nagy klasszisok az elmúlt időben, igaz, Martin Ödegaard személyében van egy csodagyerekként felkapott nagy nevük. De azok játékosaik, akik a válogatottban még nem találkoztak a mieinkkel, nem fognak megijedni a magyaroktól, ebben biztosak lehetünk, hiszen a Rosenborggal vagy épp a Stomrsgödsettel már győztek le elég simán magyar klubcspatokat.
Még szomorúbb (és árulkodóbb) a tény a két keret fluktuációja közti különbségről a legutolsó egymás elleni tétmeccseink jegyzőkönyve. 2006-ban és 2007-ben Eb-selejtezőn találkoztunk az északiakkal, a két csoportmeccsen összesen nyolc gólt kaptunk tőlük, egy Gera-tizenegyesért cserébe. Amikor azzal biztatjuk magunkat, hogy abból a norvég válogatottból a legnagyobb nevek, mint például az egyaránt kétszer betaláló Solskjaer vagy Carew már rég nincs a válogatott, sőt, az aktív futball közelében, gondolkodjunk el azon, hogy például az utóbbinál pár hónappal idősebb Gera Zoltánt még mindig képtelen nélkülözni a magyar nemzeti csapat.
A Megyeri úton elszenvedett 1-4 alkalmával Gerán kívül Király, Juhász, Vanczák és Priskin is a kezdőcsapatban lépett pályára. Nem az ő hibájuk, hogy majdnem egy évtized elteltével még mindig nem jött el az idő a generációváltásra a válogatottnál… Most Nagy Ádámban bízunk, mint hosszú távú megoldásban és kapusposzton szintén biztosított lehet a jövő, illetve a jelen, de minden más poszton, Dzsudzsákot leszámítva csak töltelékemberek, az egyik kapitánynál bekerülő, a másiknál kikerülő arcok tűntek fel a csapatban – és persze az eredmények sem jöttek.
Norvégia Carew- vagy Solksjaer-szintű klasszist nem mutatott fel azóta, de tényleg ez az egyetlen, amivel a kereteket nézve biztathatjuk magunkat. És persze reménykedhetünk, hogy a mi kulcsembereink rutinja ezúttal többre lesz elég két sima vereségnél. Kicsit krakéler megfogalmazásban: abban kell bíznunk, hogy a tíz, vagy három évvel ezelőtti helyzethez képest a norvég válogatott hozzánk gyengült…
