A szovjet labdarúgó-válogatott a hatvanas években megkerülhetetlen tényezőnek számított: 1960-ban megnyerte az első Európa-bajnokságot, 1964-ben és 1972-ben ezüstérmes volt, míg 1968-ban (csakúgy, mint az 1966-os világbajnokságon) a negyedik helyen zárt.
Ezt egy komoly visszaesés követte, hiszen a csapat kihagyta az 1974-es és az 1978-as vébét, nem kvalifikálta magát 1976 és 1984 között az Eb-re – miközben klubszinten azért akadtak sikerek. A Dinamo Moszkva 1972-ben KEK-döntőt játszott, a Dinamo Tbiliszi (1981) és a Dinamo Kijev (1975 – éppen a Ferencváros ellen) KEK-et nyert, de a kijeviek 1977-ben eljutottak a BEK elődöntőjéig is.
Az 1939. január 6-án született sportember játékosként egy szovjet bajnoki aranyat (1961) és egy Szovjet Kupát (1964) nyert a Dinamo Kijevvel, edzőként pedig minden addigi honfitárs szakembert felülmúlt.
A kijevieket három etapban (1973-82, 1984-90, 1997-2002) irányította, nyolc szovjet és öt ukrán aranyérem mellett hat, illetve három kupasikert is behúzott, nyert két KEK-et (1975, 1986), és háromszor is a BEK elődöntőjéig vezette tanítványait (1977, 1987, 1999).
Közben több időszakban (1975–1976, 1982–1983, 1986–1990) dolgozott a szovjet válogatott szövetségi kapitányaként. Ő irányította azt a csapatot, amely 6-0-ra elgázolta a Mezey György-féle magyar csapatot 1986-ban, Irapuatóban, de 1988-ban is ő segítette Európa-bajnoki ezüsthöz a válogatottat.
A modern futball elfeledett úttörője
„Európa két távoli szegletében Rinus Michels és Valerij Lobanovszkij is szinte egyszerre döbbentek rá, hogyan kell játszani a futball nevű játékot. A labdarúgás, ahogyan ők látták, az üres területekről és azok kontrollálásáról szólt: növeld a játéktér méretét óriásira, ha nálad van a labda, és máris könnyebb lesz megjátszanod, ellenben ha elveszíted, csökkentsd a lehető legkisebbre a teret, és az ellenfelednek máris gondot okoz a labda megtartása” – írta Futballforradalmak című könyvében Jonathan Wilson, utalva a totális futball kialakulására.
Szerinte olyan korszak volt ez a futball evolúciójában, amelynek gyökereit a fizikai állóképesség sikeres fejlesztésében és a labdarúgás taktikai fejlődésében kereshetjük.
Pedig a totális futballra épülő Dinamo Kijev valóban félelmetes csapattá nőtte ki magát, ebben Lobanovszkij komoly tudós segítőre talált Anatolij Zelencov személyében. A civilben bioenergetikai szakértőként dolgozó asszisztens ugyanis matematikai alapokra helyezte az ellenfél játékának, illetve a saját csapat stratégiájának elemzését, ráadásul számítógépes módszereket is igénybe vett, ami valljuk be, elképesztő előrelépés volt a nyolcvanas években.
Zelencov számtalan statisztikai adatot gyűjtött össze játékosaikról és ellenfeleikről, hogy matematikai modelleket hozzanak létre, amelyekből kiderült, hogyan edzettek és játszottak. Tehát amikor Lobanovszkij azt mondta, hogy „az a csapat, amelyik legfeljebb 15-18 százalékban követ el hibát, az verhetetlen”, akkor nem vaktában lövöldözött.
A hibaszázalék minimalizálása érdekében játékosai hihetetlenül keményen dolgoztak az edzéseken. A matematikai modelleket a szigorú edzések összeállítására használták fel annak érdekében, hogy a Dinamo játékosai a lehető legjobb formába kerüljenek.
Zelencov arra is hajlandó volt, hogy egy-egy mérkőzés felvételét elemezve statisztikát gyűjtött az egyes játékosok teljesítményéről a pálya különböző szekcióiban. Ezeket aztán Lobanovszkijjal együtt elemezték, és a futballisták között rangsort állítottak fel intenzitás, aktivitás, hibaarány, eredményesség, abszolút és relatív megvalósítás alapján.
Tökéletességre törekedve
Egészen elképesztő belegondolni abba, hogy miközben manapság egy edzői stábnál mennyire alapnak számít az xG-k és a statisztikák rendszere, addig – ha nem is ennyire kifinomultan –, de évtizedekkel korábban a szovjet sporttudomány már használta.
És amíg a szovjetek így, addig a hollandok teljesen másképp álltak hozzá a futballhoz. Johan Cruyff például nem is tagadta, mennyire nyugtalanította a számítógépek és a statisztikák hatása a futballban.
„Azt akarom, hogy az egyének maguk gondolkodjanak el, és a helyzetnek leginkább megfelelő módon a pályán döntsenek arról, mi a helyes.
Nincs semmi kifogásom a számítógépek ellen, de jobb, ha egy futballista intuitívan, a szívére hallgatva dönt…
Lobanovszkij azonban a tökéletességre törekedett, és éppen a Zelencovval történt találkozása ébresztette rá arra, hogy egy csapat, amely egy meghatározott terv szerint dolgozik együtt, sokkal többet érhet el, mintha csak az egyéni tehetségre támaszkodik. Számára ez lehetőséget biztosított, hogy megtalálja a módját, hogyan hozza ki a legjobbat a különböző játékoskombinációkból.
„A futball, magyarázta Lobanovszkij, egy huszonkét elemből – két tizenegy fős alrendszerből – álló rendszerré vált számára, amely egy meghatározott területen (a pályán) működik, és folyamatait bizonyos korlátozások szabályozzák (a labdarúgás szabályai). Amennyiben a két alrendszer egyensúlyba került, a mérkőzés végeredménye döntetlen lett. Ha az egyik a másik fölé kerekedett, győzedelmeskedett” – írta róla Wilson.
Védekező csatárok, támadó védők
Így utólag olvasgatva az elképzeléseit, félelmetes koponyának és stratégának tűnik, aki már a hetvenes években arra a következtetésre jutott, hogy a győzelmek felé vezető úton legalább olyan fontos a pályán kívüli munka, a fizikai felkészítés és legfőképpen a regeneráció, mint a pályán mutatott játék.
Így aztán olyan teamet állított össze maga körül, amelyben ő modellezte a csapat játékrendszerét, Zelencov felelt a játékosok egyéni felkészítéséért, a Sahtartól átcsábított Oleg Bazilevics feladata volt a csapat edzése, Mihajlo Oszemkov pedig a meccsek alatt összegyűjtött adatok elemzéséért volt felelős.
„Amikor a futball taktikai evolúciójáról beszélünk, az első dolog, ami eszünkbe jut, hogy mindig újabb és újabb akcióterveket kell készítenünk, hogy az ellenfelek ne tudjanak alkalmazkodni a játékunkhoz. Ha egy ellenfél sikeresen száll szembe a játékunkkal, sőt megtalálja a módját, hogy megkontrázza azt, akkor új stratégiát kell készítenünk. Ez a futball dialektikája. Olyan módon, az offenzív játék olyan széles skáláján kell támadásokat vezetni, hogy az ellenfél egy idő után hibázni kényszerüljön.
Másként megfogalmazva ez azt jelenti, hogy a játékunkkal olyan helyzetbe kell hozni az ellenfelet, ami már nekünk kedvez. Ennek legfontosabb eszköze a rendelkezésre álló játéktér területének variálása
– olvasható Az edzéselmélet fejlődésének módszertani alapjai című, Lobanovszkij és Zelencov által közösen jegyzett könyvben.
A zseniális stratéga úgy vélte, a védekezést és a támadást nem a pályán elfoglalt pozíciók határozzák meg, hanem a labdabirtoklás, így aztán miért lenne merész elgondolás, hogy a csatárai védekezzenek, a védői pedig támadjanak.
„Ahhoz, hogy támadni tudj, először meg kell szerezned a labdát az ellenfeledtől. Hogyan egyszerűbb ezt megoldani: öt játékossal vagy tizeneggyel? A futballban nem az a legfontosabb, hogy mit csinál a labdát birtokló játékos, hanem hogy mit csinál az, akinél nincs labda. Szóval, amikor mi azt mondjuk, hogy van egy nagyszerű játékosunk, akkor abból az alapvetésből indulunk ki, hogy a jó játékost egy százalék tehetség és kilencvenkilenc százalék kemény munka teszi.”
A sikereire jellemző, hogy összességében 33 trófeát nyert edzőként, amivel sokáig minden idők második legsikeresebb menedzsere volt Sir Alex Ferguson mögött – de az utóbbi években már Pep Guardiola és Mircea Lucescu is megelőzte.
Mindig mosolyogna, ha…
A spártai szigor egyébként is jellemző volt a szovjet edzőkre, de Lobanovszkij szigorú fegyelmezési módszeriről rémtörténeteket mesélnek. Állítólag amikor egyszer meglátta egyik játékosát részegen, öt hónapra fizikai munkára ítélte, majd eladta egy kisebb klubnak.
Persze az embertelen, csak az eredményekre koncentráló zsarnok bélyege könnyebben ráragadt egy olyan emberre, aki kerülte a túlzott érzelmeket, és szinte sohasem mosolygott.
„Pedig nagyon szerettük, amikor mosolygott. Olyankor kivillantotta az aranyfogait. Kár, hogy ez nagyon ritkán fordult elő” – ismerte el Vlagyiszlav Vascsuk, a Dinamo Kijev védője.
Az 1988-as Európa-bajnokságon ez a sablonos faarc felkeltette az újságírók érdeklődését is, és miután a szovjetek a csoportkör utolsó fordulójában 3-1-re verték Angliát, a német televízió munkatársa megkérdezte tőle, miért nem mosolyog soha?
A kérdés hallatán Lobanovszkij megengedett magának egy halvány mosolyt, és annyit mondott:
Ha a csapat teljesítménye az edző mosolyán múlna, én mindig mosolyognék…
Világszintű játék, parádés gólok
Ami a ’88-as Eb-t illeti, azt a válogatottat a szovjetek a történetük legjobbjának nevezik. Az viszont szerencsének is mondható, hogy Lobanovszkij volt a kapitány. Az 1982-es vébére a csapat veretlenül jutott ki, de a sportvezetés attól tartott, hogy Konsztantyin Beszkov nem bírja majd a feszültséget. Így kapott két segítőt Nodar Ahalkaci és Lobanovszkij személyében, ám a három stratéga úgy összezavarta önmagát és a játékosokat, hogy a titkos éremesélyesnek tartott együttes a négy közé sem jutott.
Beszkovot és Ahalkacit kirúgták, Lobanovszkij maradt, ám vele nem jött össze az 1984-es Eb-kvalifikáció, így őt is menesztették. Jött Eduard Malofejev, akivel sikerült kijutni a mexikói világbajnokságra, ám az 1986-os évet négy vereséggel (Spanyolország 0-2, Mexikó 0-1, Anglia 0-1, Románia 1-2) kezdte a csapat, majd a finnek elleni 0-0 után már repült is a kapitány.
Ekkor érkezett harmadszorra is Lobanovszkij, aki első meccsén letarolta a magyarokat (6-0), ám a válogatott végül csupán a 10. helyen zárt.
A világbajnokság után a World Soccer magazin a Szovjetuniót a világ második legerősebb csapatának nevezte, Lobanovszkijt pedig a belga Guy Thys után a második legjobb edzőnek. Igor Belanov nyerte az Aranylabdát, a Dinamo Kijev a KEK-et. Ilyen sajtóvisszhang és ilyen eredmények után bűn lett volna az újabb kapitányváltás.
Butaság is lett volna, hiszen a ’88-as Eb-csapat is a kijeviekre épült, a húszas keretből 11-en képviselték a Dinamót, a kezdőcsapatba csupán a kapus Rinat Daszajev, a védő Vagiz Higyijatullin (mindkettő Szpartak Moszkva), illetve két középpályás, Szergej Alejnyikov és Szergej Gocmanov (Dinamo Minszk) tudott bekerülni.
Kifogástalan kollektivizmus, megsokszorozva az egyéni képességekkel, világszintű játék és parádés gólok
– írta a válogatottról a francia sajtó, miután a selejtezőben alapos oktatásban részesültek hazai pályán.
Csalódást keltő Eb-ezüst
Az Eb-n aztán fokozatosan lendült játékba a csapat, Rácz László góljával 1-0-ra verte Hollandiát, kiszenvedett egy 1-1-es döntetlent Írország ellen, és még a szovjet sajtó is elismerte, hogy a biztos továbbjutást jelentő Anglia elleni 3-1-hez az is kellett, hogy az ellenfél két vereség után már nem juthatott tovább.
Mondjuk a hazai lapok kritikája már-már arcpirító volt, így csak a fináléba jutás menthette meg a szégyentől a játékosokat. Az olaszok elleni elődöntő előtt megtörtént a lehetetlen: Lobanovszkij ugyanis hirtelen kikérte a játékosok véleményét, azt akarta tudni, hogy kibírják-e a rájuk nehezedő nyomást. Kibírták és 2-0-ra nyertek, ráadásul olyan magabiztos játékkal, hogy az olaszok egykori edzője, az 1982-es világbajnok Enzo Bearzot nem bírta ki, és bement a szovjet öltözőbe:
Remek csapat vagytok, őrült tempóban futballoztok. Amit ma láttam, az a legjobb futballtudás
– lelkendezett.
Ilyen hangulatban Hollandia ellen végre esélyesnek érezték magukat, és talán túlságosan is hittek magukban. Arra nem számítottak, hogy ez már egy teljesen másik holland csapat lesz, nem az, amelyet pár nappal korábban legyőztek.
Hiába játszott jól a Szovjetunió, Ruud Gullit fejesével az ellenfél szerzett vezetést az első félidő közepén, majd az 54. percben Marco van Basten csodálatos gólt ragasztott a léc alá. 2-0 után Belanov még visszahozhatta volna a meccset, de tizenegyesét Hans van Breukelen kivédte, így Hollandia lett az Európa-bajnok.
