1950-ben eljött a nagy pillanat, hogy végre Anglia is megmutassa magát a világnak. A válogatott kissé el volt szállva, hiszen hazai pályán verhetetlennek érezte magát, mégiscsak elmondhatta magáról, hogy a sportág feltalálója, atyja, tanítómestere – kinek, hogy sikerült überelni a jelzőket –, és ha már felszámolta önkéntes száműzetését, elfogadta a világbajnokságon való indulás lehetőségét.
Az angoloknak mindig is lüktető volt a kapcsolata a FIFA-val. 1905-ben ugyan csatlakoztak, de az első világháború után úgy döntöttek, hogy kilépnek, mert a nemzetközi szövetség nem zárta ki a vesztes központi hatalmakat. 1924-ben újra csatlakoztak, de négy évvel később újra kenyértörés következett, az amatőrizmus vagy profizmus kérdésében ugyanis nem voltak egy véleményen. És az angolokkal mindig együtt mozogtak a skótok, az írek és a walesiek, akik szintén távoztak.
Akadtak olyan nézetek is, miszerint Anglia nem a távolság, a pénzügyek vagy az ellenfelek miatt nem vett részt egyetlen versenyen sem 1950 előtt.
De az is tény, hogy amíg a FIFA szabályokat akart elfogadtatni, ahogy egy szervezet esetében ez szükségszerű is, az angolok nem akarták magukévá tenni az 1925-ös prágai kongresszus által elfogadott határozatot, miszerint a FIFA a legfelsőbb hatóság minden futballügyben. Maradt a békés egymás mellett élés, melyben a szigetország legfőbb törekvése az lehetett, hogy megőrizze tekintélyét és függetlenségét.
A kapcsolat azonban élő volt, a rendszeres információcsere mellett a FIFA rendszeresen képviseltette magát a Nagy-Britanniában lejátszott nemzetközi mérkőzéseken, míg a brit szövetségek képviselői részt vettek 1937 júniusában az amszterdami Közép-Európa–Nyugat-Európa mérkőzésén, valamint az 1938-as párizsi világbajnokságon.
De a közös munkára való hajlandóságot jelezte az is, amikor az FA fennállásának 75. évfordulója alkalmából Anglia–Európa mérkőzést rendeztek. Az európai válogatottat öt olasz, két német és egy-egy belga, francia, norvég és a magyar Zsengellér Gyula alkotta, de ez a csapat sima 3-0-s vereséget szenvedett. Ez pedig megerősítette a hagyományos brit futballfölény érzését.
Három az egyhez adták a vb-sikert
A FIFA számára létkérdés volt, hogy mihamarabb ismét világbajnokságot rendezzen. Várható volt, hogy a világháború után nem lehet teljes a mezőny, ám az presztízskérdés volt, hogy a briteket is meggyőzze a visszatérésről. Mivel Anglia sem akart kikerülni a sportág vérkeringéséből, igent mondott, de feltételekkel.
Egyrészt elérte, hogy a németek és a japánok ne lehessenek ott a vébén, másrészt nem volt hajlandó selejtezőt játszani, csakis a szigetországon belül. Az úgynevezett brit házibajnokságot (British Home Championship) 1883-84-től minden szezonban megrendezték, így egyszerűnek tűnt a helyzet.
A vb-selejtező előtt azonban George Graham, a Skót Labdarúgó Szövetség jelezte, csak akkor utazik el Brazíliába, ha megnyeri a házibajnokságot. Anglia ezzel szemben elkötelezte magát a részvétel mellett, még akkor is, ha a második helyen végez. A mindent eldöntő meccset aztán az angolok Roy Bentley góljával 1-0-ra megnyerték, a nyakas skótok pedig tényleg bojkottálták a vébét.
Anglia innentől kezdve úgy készült a brazíliai tornára, hogy ott csakis formaság lehet az a pár meccs. Ezt egyrészt a fogadóirodák is megerősítették, mert három az egyhez adták a válogatott végső sikerét, másrészt az eredmények is ezt jelezték.
Lenézték az amatőröket
Walter Winterbottom szövetségi kapitány a legnagyobb sztárokat válogatta be: ott volt a már 35 éves legenda, a későbbi aranylabdás Stanley Matthews, a Preston csatára, Tom Finney, a londoni 6-3-ról is ismert csapatkapitány, Billy Wright és a Tottenham védője, az angolokat 1966-ban világbajnoki címig vezető Alf Ramsey.
A B csoport nem is tűnt kegyetlennek, hiszen Spanyolország, Chile és a sehol sem jegyzett Egyesült Államok volt az ellenfél. A dél-amerikaiakat, ha nem is meggyőző játékkal, de könnyedén, 2-0-ra verte Anglia Stan Mortensen és Wilf Mannion találataival, és jöhetett az amerikaiak elleni csata.
Bár az amerikaiak ott voltak az 1930-as és az 1934-es vébén is (előbbin elődöntőt vívhattak!), nem számítottak esélyesnek. Teljesen amatőr kerettel érkeztek, a 18 labdarúgó közül egy sem akadt, aki legalább tíz meccsen játszott volna a nemzeti csapatban, nyolcan pedig teljesen újoncnak számítottak.
Így utólag csak nevetünk azon, hogy akadt köztük postás, malomgyári munkás, halottaskocsi-sofőr, szövőszékszerelő, tejesember vagy éppen egy részmunkaidős mosogatófiú is – no meg három olyan haiti születésű játékos, akik akkor még amerikai állampolgárságot sem kaptak, csak kinyilvánították, hogy ebben a csapatban szeretnének játszani. A játékosok néhány nappal a torna előtt találkoztak először, egy barátságos meccset játszottak egy turnézó angol csapat ellen New Yorkban, majd két nap alatt három átszállással jutottak el Rióba, ahol a Cukorsüveg-hegy lábánál egy katonai bázison kaptak szállást.
Az angol sajtó fikarcnyit sem törődött a meccsel, annyira biztos volt a komolyabb sikerben, Winterbottom kapitány pedig még azt a luxust is megengedte magának, hogy Matthewst nem játszatta, mondván, pihentetni kell a későbbi meccsekre.
Csoda a füvön
Nincs esélyünk, mi csak levágásra kész birkák vagyunk
– nyilatkozta Bill Jeffrey, az amerikai edzője jellemezve az erőviszonyokat. A mérkőzés az első pillanattól kezdve egyoldalú volt, az amerikai kapus, Frank Borghi tizenkét perc elteltével hat lövést kapott – ebből kettő a kapufán csattant. Borghi az első félidő hátralévő részében néhány extra bravúrt mutatott be.
A 37. percben aztán megtörtént a lehetetlen: Walter Bahr beadását/lövését Joe Gaetjens befejelte – 1-0 az amerikaiaknak. A korabeli jelentések azonban eltérően írták le a történteket, volt, aki szerint Gaetjenst egyszerűen eltalálta a labda, miközben megpróbált félrelépni annak útjából.
„Joe időnként eltűnt a pályán, de aznap jó helyen volt” – ezt már Walter Bahr nyilatkozta 2014-ben a Daily Mailnek.
Az angol válogatott teljesítménye a második félidőre jócskán visszaesett, és végül általános megdöbbenésre, kikapott. Az utolsó csoportmeccsén a spanyolok is legyőzték 1-0-ra, így a tanítómesterek örökre felejthetetlen leckét kaptak.
„1950-ben az American Soccer League elméletileg profi liga volt, de hát senki sem élt meg a futballból. A bajnokság kilenc csapatból állt, mindegyik a keleti part kis szakaszán működött. Ha hetente kétszer el tudtál menni edzésre, szerencséd volt” – emlékezett vissza Bahr.
„Nekünk, játékosoknak fontos volt a világbajnokság, de másnak nem. Egyik játékosunk, Benny McLaughlin el sem tudott utazni velünk, mert a gyárban, ahol dolgozott, a főnökei azt mondták neki, mehet, de mire hazaér, már nem lesz munkája.”
Az angolok elleni győzelem után Finney azt mondta, ha százszor játszottak volna, 99-szer simán nyernek. Ezt Bahr is megerősítette.
Szerencsénk volt aznap, az angoloknak semmi sem jött össze. Amikor később a repülőtéren láttam őket, azt gondoltam: hogy a fenébe fogják ezt megmagyarázni otthon?
A gólszerző tragikus halála
A legenda szerint, amikor Angliába eljutott a végeredmény híre, akadt olyan szerkesztőség, ahol azt feltételezték, hogy gépelési hiba történt, és lemaradt egy nulla, ezért úgy nyomtatták ki az eredményt, hogy Anglia 10-1-re nyert. Eközben az Egyesült Államokban a valószínűtlen győzelem nem okozott extázist, a vébére is csupán egyetlen amerikai újságíró, Dent McSkimming, a St. Louis Dispatch munkatársa utazott el a saját pénzén.
Ő egy hasonlattal élve magyarázta meg az eredményt:
Olyan volt, mintha az Oxford Egyetem egy baseballcsapatot küldene Amerikába és legyőzné a Yankees-t.
Azóta nevet is kapott az 1950. június 29-i csata:
A történelmi gólt szerző Gaetjens, a részmunkaidős mosogatófiú később Franciaországban futballozott, majd hazatért Haitire. Bár a politika nem érdekelte, a családját viszont igen. 1964 júliúsában egy sikertelen katonai puccsot követően elmenekültek az országból, Joe azonban maradt. Ez lett a veszte, a titkosrendőrség letartóztatta és a brutalitásáról híres Fort Dimanche nevű börtönbe vitte. A feltételezések szerint abban a hónapban meggyilkolták, CIA-jelentések szerint Francois „Papa Doc” Duvalier, a szigetország diktátora saját kezűleg végzett vele.
Amit tudni kell a vébéről:
- Miután a második világháború miatt az 1942-es és az 1946-os vb is elmaradt, először is olyan országot kellett találni, amely vállalja a rendezést. A befutó Brazília lett, amely csak úgy bólintott rá, hogy a tervezett 1949 helyett 1950-ben legyen a torna.
- A zűrzavaros helyzet kihatott a mezőnyre is. Olaszország címvédőként végül elindult, de nagy könyörgések árán sikerült csak rávenni az erősen meggyengült csapatot, amelynek kulcsemberei 1949. május 4-én légi katasztrófában (amikor a torinói futballcsapatot szállító repülőgép nekiütközött a Superga bazilika hátsó támfalának) meghaltak.
- Németország és Japán nem tudott részt venni a selejtezőkön, Szovjetunió mellett az 1934-es döntős Csehszlovákia és az 1938-as döntős Magyarország kihagyta a kvalifikációt, Argentína a Brazil Labdarúgó Szövetséggel fennálló vita miatt visszalépett. Aztán azok közül, akik mégis kijutottak, Skócia, Törökország és India is visszalépett. Utóbbi kettő pénzügyi okokra hivatkozott, de az indiaiak esetében állítólag az is szerepet játszott, hogy a FIFA nem engedte, hogy mezítláb játsszanak.
- Az újonnan épült Maracanában megrendezett nyolc meccs nagymértékben hozzájárult a közel 61 ezres átlagnézőszámhoz. De a Maracana-meccseket nem számítva is lenyűgöző, 37 500 fős szám jött ki.
- Ez volt az egyetlen vébé, ahol a végső sorrend körmérkőzések után dőlt el. A győztes Uruguay lett, amely a döntő fontosságú mérkőzésen 2-1-re verte Brazíliát. A hazai kínos vereséget azóta is Maracanazo néven emlegetik
- A vereség után teljes volt a káosz, a szurkolók be akartak törni a pályára, volt, aki a lelátóról vetette a mélybe magát. Az uruguayi játékosok állítólag két napig nem merték elhagyni a szállodájukat, míg Flávio Costa brazil szövetségi kapitányt tíz nappal a döntő után is géppisztolyos, motoros rendőrök kísérték.
- A győztes találatot szerző Alcides Ghiggia 1950 és 1952 között 12 alkalommal szerepelt az uruguayi válogatottban és négy gólt szerzett – mind a négyet ezen a vébén. Később az AS Roma játékosaként öt alkalommal szerepelt az olasz válogatottban is 1957 és 1959 között.
