Nemzetközi foci

A csapat, amit csak a halál tudott legyőzni

70 éve, 1949. május 4-én a korszak legnagyobb futballcsapata, a sorozatban öt bajnoki címet szerző Torino egy gálameccsről hazafelé tartva végzetes repülőgép-balesetet szenvedett. A supergai dombon álló bazilikába csapódó gép mind a 31 utasa meghalt, köztük az olasz futball klasszisai, és az itthon méltatlanul elfeledett Egri-Erbstein Ernő, aki összerakta a csapatot.

Pedig csak egy baráti invitálásnak indult.

1949 februárjában az olasz és a portugál válogatott Genovában játszott egymással, és Francisco Ferreira, a portugálok csapatkapitánya megkérdezte az olaszok sztárját, Valentino Mazzolát, nem jönne-e el csapatával, a korszakot uraló Torinóval Lisszabonba, ahol a búcsúját tervezgető Ferreira tiszteletére rendeznek meccset májusban.

Mazzola igent mondott, és a Torino az olasz szövetségnél közbenjárva április 30-ra előrehozta az Inter elleni bajnokiját, amely 0-0-ra végződött Milánóban. A döntetlen azt jelentette, hogy a Torino négy körrel a vége előtt öt ponttal vezetett az Inter előtt, ami a kétpontos rendszerben meglehetősen komoly előnynek számított, így Feruccio Novo elnök beváltott az ígéretét, korábban ugyanis azt mondta, ha Mazzoláék nem kapnak ki a milánóiak ellen, akkor elengedi őket Ferreira búcsúmeccsére.

Vajon később hányszor fordult meg az elnök fejében, hogy bár ne lett volna ennyire engedékeny?

A május harmadikai lisszaboni gálameccs remekül sikerült, a kilátogató 40 ezer nézőt alaposan kiszolgálta a két csapat, a Benfica 4-3-ra győzött, a Torino pedig részesült a bevétel egy részéből, vagyis mindenki jól járt.

Másnap a Torino játékosok hazaindultak, felszálltak a hárommotoros Fiat G.212 típusú gépre, és a pilóta, Pierluigi Meroni helyzetét nehezítette, hogy Észak-Olaszország felett pocsék volt az idő, zuhogott az eső, a felhők pedig nagyon alacsonyan szálltak.

Misur Tamás a Nagy olasz futballkönyv első kötetében azt írta, az is felmerült, hogy gép Torino helyett Milánóban száll le, de végül elvetették ezt a lehetőséget. A vihar miatt meglehetősen rosszak voltak a látási viszonyok, ráadásul a rádióadás is akadozott, a pilóta utoljára 17.00-kor tudott kommunikálni az irányítótoronnyal.

A későbbi vizsgálatok azt igazolták, hogy a magasságmérő is elromolhatott, beragadt 2000 méternél, ez is megzavarhatta a pilótát, aki már megkezdte a süllyedést a leszálláshoz, és túl későn észlelte a bajt.

A csapatot szállító gép a Torino honlapja szerint 17.05-kor, más források szerint 17.03-kor nekicsapódott a tengerszint felett 669 méterre magasodó Superga-dombon álló bazilika hátsó támaszfalába.

Az irányítótorony 17.05-kor megpróbálta felvenni a kapcsolatot a géppel, de már nem jött a válasz. A katasztrófában a gépen utazó mind a 31 ember életét vesztette:

  • a 18 játékos, köztük a budapesti születésű, de a csehszlovák válogatottban szereplő Schubert Gyula,
  • a klubvezetők, köztük a korszak egyik legnagyobb formátumú edzője, az akkor már technikai igazgatóként dolgozó Egri-Erbstein Ernő és a csapatot irányító, korában a második világháborúban két, majd a Torino ifjúsági csapatával egy harmadik repülőgép-balesetet túlélő Leslie Lievesley,
  • három újságíró, valamint a repülőgép négyfős személyzete.

A baleset áldozatai

A játékosok: Valerio Bacigalupo, Aldo Ballarin, Dino Ballarin, Emilio Bongiorni, Eusebio Castigliano, Rubens Fadini, Guglielmo Gabetto, Ruggero Grava, Giuseppe Grezar, Ezio Loik, Virgilio Maroso, Danilo Martelli, Valentino Mazzola, Romeo Menti Piero Operto, Franco Ossola, Mario Rigamonti, Schubert Gyula.

Az edző: Leslie Lievesley.
A technikai igazgató: Egri-Erbstein Ernő.
A masszőr: Ottavio Cortina.
A klubvezetés tagjai: Arnaldo Agnisetta, Andrea Bonaiuti, Ippolito Civalleri
Az újságírók: Renato Casalbore (a Tuttosport nevű lap alapítója), Renato Tosatti (Gazzetta del Popolo) and Luigi Cavallero (La Stampa)
A repülőgép személyzete: Pierluigi Meroni, Celeste D’Inca, Celeste Biancardi, Antonio Pangrazi

Az akkori szövetségi kapitánynak, Vittorio Pozzónak és Novónak jutott az a kegyetlen feladat, hogy a helyszínen azonosítsa az áldozatok holttestét. A szerencsétlenséget néhányan megúszták, a második számú kapus, Renato Gandolfi, a térdsérüléssel bajlódó Sauro Tomà, valamint a fiatal, az útlevéligénylést későn benyújtó Luigi Giuliano nem tartott a csapattal, ahogy Novo elnök sem, aki tüdőgyulladás miatt dőlt ágynak.

A túlélésre kárhoztatva éltem le az élem, miközben a testvéreim odavesztek

– mondta egyszer Tomà, aki tavaly áprilisban, 92 évesen halt meg, és könyvet is írt a legendás csapatról, amelynek tagja volt.

Május hatodikán, a temetés napján Torinóban megállt az élet, félmillió ember búcsúztatta és siratta minden idők egyik legnagyobb olasz csapat. Nemcsak a többi olasz klubtól, hanem számos külföldi csapattól érkeztek küldöttségek, az olasz kormányt a minisztertanács vezetője, a későbbi miniszterelnök Giulio Andreotti képviselte.

A szövetség a temetés napján úgy döntött, a hátralévő négy fordulótól függetlenül bajnoknak nyilvánítja a Torinót.

„Valentino kapitány, íme az ötödik bajnoki címet jelképező kupa, a Torino kupája, nézd milyen nagy: az egész világ szíve benne van” – idézi a könyvében Misur Ottavio Barassit, a szövetség elnökét, aki ezekkel a szavakkal búcsúzott a Grande Torinótól.

A klub az utolsó négy bajnokira az ificsapattal állt ki, az ellenfelek pedig sportszerű gesztust gyakorolva ugyanígy tettek.A kicsik megnyerték az utolsó négy meccset, így megőrizték a Mazzoláék által összeszedett előnyt, de nagyon nem lövünk mellé, ha megállapítjuk, a futballtörténelem legszomorúbb bajnoki címét szerezte a Torino.

Az egyhuzamban nyert öt aranyérem már önmagában korszakos csapattá teszi a Torinót – ilyen szintű dominanciára még háromszor volt példa Olaszországban, kétszer a Juventus (1931-35, 2012-2019), egyszer az Inter (2006-2010) volt képes hasonlóra – és supergai tragédia nemcsak a klubot küldte padlóra, hanem az olasz futballt is.

A repülő egyik kerekét ma egy Torino közelében lévő múzeumban őrzik. Fotó: MARCO BERTORELLO / AFP

Egy példa, hogy akkoriban mennyire meghatározó volt a Toro: 1947 május 11-én az olasz válogatott 3-2-re győzött a magyarok ellen, és a kezdőben 10 Torino-játékossal álltak fel az olaszok, egyedül a kapus, Lucidio Sentimenti érkezett másik klubból – a piemonti város másik csapatából, a Juventusból. De az sem mindennapi statisztika, hogy a tragédia előtt hat éven keresztül nem vesztett bajnokit hazai pályán a csapat.

A klub felemelkedésének két főszereplője Novo és a nagyváradi születésű Egri-Erbstein volt.

Novo korábban játszott is a klubban, de focistaként saját magát szimplán ügyetlennek titulálta, úgyhogy inkább beszállt testvére cégébe, és 1939-ben már sikeres üzletemberként vette meg a Torinót. Novo szenvedélyesen rajongott a futballért, a szívügye volt a Torino, és a csapathoz egy évvel korábban érkező Egri-Erbsteinnel együtt mindketten nyitottak volt az új dolgokra.

Egri-Erbstein első évében a Torino a második helyen végzett a Bologna mögött, az országos bajnokság 1929-es elindulása óta ez volt a legjobb eredménye a csapatnak. A magyar edzőt az Arsenalnál dolgozó Herbert Chapman inspirálta, aki a WM-rendszerrel hozott komoly újítást a futballba: az addig megszokott 2-3-5-ös felállást rajzolta át azzal, hogy a középfedezetet visszahúzta a hátvédsorba, és megjelent a 3-2-2-3-as formáció.

Egri-Erbstein a WM-rendszer stabilitását ötvözte a Duna-menti iskolára jellemző passzjátékkal és a taktikai fegyelmezettségre épülő olasz stílussal, így jött létre az Il Sistema, vagyis a rendszer néven ismert játékfelfogás.

Egri-Erbsteint, akinek az emlékére júniusban tornát rendez a Budapesti Atlétikai Klub, a mai szóval leginkább menedzserként lehetne leírni, hiszen nem csak a modern edzésmódszerekkel és taktikai innovációkkal hagyta ott a keze nyomát a csapaton, de játékosmegfigyelői szerepet is betöltött, kiszúrta a tehetségeket, és aztán vitte a névsort Novóhoz, hogy kiket kellene megszerezni.

“Egri-Erbstein egy pompás tanítómester volt. Az a fajta ember, aki rád mosolyog és ezzel egyből meg is hódít, mellé pedig kiemelkedő kommunikációs készséggel rendelkezik. Kivételes képessége volt a tehetségek felkutatására, bajnokokat keresett és rendre ki is szúrta őket” – emlékezett a magyar szakemberre a Bolognával két bajnoki és két gólkirályi címet besöprő Ettore Puricelli.

Benito Mussolini antiszemita törvényei miatt azonban a zsidó származású edzőnek 1938 decemberében el kellett hagynia Olaszországot. Egri-Erbstein és családja egy hónapot vesztegelt a holland-német határon, érvényes vízumuk ellenére ugyanis a hollandok nem engedték be őket.

Mint később kiderült, az életben maradásuk múlt azon, hogy nem maradhattak Hollandiában, mivel a németek később rengeteg zsidót hurcoltak a koncentrációs táborokba, köztük egy másik, Olaszországban nagyon sikeres magyar edzőt, Weisz Árpádot.

Az Egri-Erbstein család végül Budapestre került, a családfő magát feladva munkatáborban dolgozott, ahonnan aztán megszökött, kapcsolatai révén pedig sikerült elérnie, hogy felesége és lányai kiszabaduljanak a nyilasok fogságából, mesélte az apjáról szóló könyv bemutatása alkalmával Susana Egri. Egri-Erbstein kálváriája ezzel még nem ért véget, folyamatosan bujkálnia kellett, a szovjet felszabadítás előtti napokban Raoul Wallenberg svéd diplomata közbenjárásával kapott menedéket a Vöröskereszt Duna-parti épületében.

Távolléte alatt Novo az anyagi áldozatokat nem sajnálva tette egyre izmosabbá a Torinót, az első nagy fogás Franco Ossola volt, a Varese szélsője, akiért 55 ezer lírát fizetett. Aztán szépen sorban jöttek a többiek: Romeo Menti a Fiorentinától, Pietro Ferraris az Interből, Felice Borel, Alfredo Bodoira és Guglielmo Gabetto a Juventustól, a velük felturbózott Toro az 1941-1942-es szezonban második lett az első bajnoki címét szerző, a magyar Schaffer Alfréd által irányított Roma mögött.

A Torino-kirakós végül akkor lett teljes, amikor a Veneziától 1,2 millió líráért és két játékosért cserébe sikerült leigazolni Mazzolát és Ezio Loikot, akiket a legenda szerint egy meccs szünetében győzött meg, hogy csatlakozzanak a klubhoz. Előbbi igazi vezér volt a pályán az átlag fölötti játékintelligenciával és gólérzékenységgel (Mazzola annyira tisztelte Novót, hogy egyik fiát miatta neveztek el Ferruciónak), Loik pedig valóságos energiabomba volt, aki fáradhatatlanul robotolt fel-le egész meccsen.

Bár az 1942-1943-as idényt két vereséggel kezdte a Toro, amely aztán belelendült a Juventus elleni 5-2-es győzelemtől és az utolsó fordulóban a Bari ellen Mazzola góljával megszerezte története második bajnoki címét.

A szezon elején még a Kutik testvérek, András és Sándor által vezetett csapat a kupát is megnyerte, így első olasz klubként duplázott!

A Toro a háború utáni első idényt, az 1945-1946-ost is elsőként zárta, egy évvel később, az időközben visszatérő Egri-Erbstein a stábban tíz pontot vert a második Juventusra, a 104 szerzett gólból 29-et Mazzola jegyzett, aki ezzel gólkirály lett.

„Az Egri-Erbstein-féle Torino már az 1940-es években olyan taktikai finomságokat gyakorolt be, amik csak az elmúlt években váltak elterjedtté. Abban a csapatban nem volt jelentősége, hogy valaki fedezet, védő vagy támadó. A pályán megelőzték a korukat, azzal, hogy tökéletes szimbiózisban voltak egymással a csapatrészek. Ráadásul nemcsak a játékrendszerük emelte őket a mezőny fölé, hanem az is, hogy a csapat minden tagja tökéletes technikai tudással bírt” – méltatta a Torinót a Roma legendája, Amedeo Amadei.

Torino hősei. A felső sorban balról az első Egri-Erbstein Ernő. Fotó: MARCO BERTORELLO / AFP

A Grande Torino utolsó teljes idényében még ezt is sikerült überelni, a 40 meccsen 125 szerzett gól valószínűleg még sokáig megdönthetetlen rekord lesz, a dobogóra felférő Milan, Juve páros pedig 16 ponttal maradt el a bajnoktól, amely 20 hazai meccséből 19-et is megnyert, és 1948 májusában 10-0-ra ütötte ki az Alessandriát, ami szintén mai napig fennálló csúcs.

A supergai tragédia után az olasz futball, ha nem is könnyen, de talpra állt, a Torino azonban elvesztette nagycsapat státuszát, azóta egyetlen egyszer, 1976-ban tudott bajnok lenni, a kupát háromszor (1968, 1971, 1993) hódította el, a nemzetközi porondon pedig egy Ajax elleni, elvesztett UEFA-kupa-döntőt tud felmutatni 1992-ből.

Az 1940-es éveket uraló csapat tragédiája a mai napig része a torinói identitásnak, az emlékét folyamatosan ápolják, a supergai bazilikai 70 éve a szurkolók zarándokhelyének számít.

Ahogy az író-történész Indro Montanelli találóan megjegyezte:

A hősök mindig halhatatlanok azok szemében, akik hisznek bennük. És így a gyerekek azt hiszik, hogy a Torino nem halt meg: csak távol van.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a Rangado.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.