A Szuperliga ötlete ugyan a felszínen elbukott – kínosan, csúnyán és egyértelműen –, de azok az alapvető ellentmondások, amelyek cselekvésre késztették az elitklubok többségét, nem oldódtak fel. Azért, mert nem is oldhatók fel egyszerűen: ezekre az ellentmondásokra épült ugyanis a futballipar elmúlt három évtizedes, majdhogynem exponenciális növekedési üteme.
Hogy a folyamatokat mélyebben megértsük, messzebbről kell induljunk. Mondjuk onnan, hogy miért lett kiemelkedően népszerű projekt az európai futball versenyrendszeréből, és hogyan márkázódott át a játék termékké a kilencvenes évek elején. Ez ugyanis az alapja annak, hogy a futball ma az európai gazdasági- és kultúrdominancia nagyjából utolsó globális bástyája tud lenni. A kérdés csak az: meddig?
Ebben a dominanciában a legnagyobb szerepe az 1955 és 1995 közötti időszaknak van. Ekkor alakult ki és szilárdult meg az az üzleti- és sportszakmai versenyrendszer, amely nagyjából önszabályozó módon tudta fenntartani egyfelől a kiegyensúlyozottság látszatát, másfelől az üzleti racionalitás illúzióját. Nyilván nem véletlen, hogy ennek a kegyelmi érának a kezdete egybeesett a nyugat-európai gazdasági boommal, és az sem, hogy a tradicionális futballfellegvárak szinte mindegyike valamelyik nagy ipari-kereskedelmi centrumban vert gyökeret, kezdve Manchesterrel és Liverpoollal, folytatva Amszterdammal és Rotterdammal, eljutva egészen Münchenig, Milanóig és Torinóig (érintve persze közben Madridot, Barcelonát, Birminghamet, Hamburgot és Lisszabont is).
Az önszabályozás peremfeltételeit ebben a modellben két úgynevezett alapvető szűkösség teremtette meg. Az egyik, hogy a klubok/egyesületek jövedelemtermelő képessége felülről korlátos volt, hiszen a bevételek legfontosabb lábát a meccsnapi értékesítés jelentette, ami viszont attól függött, ki mekkora stadiont tudott építeni (és megtölteni hetente 1-2 alkalommal). Ebben persze akadtak különbségek az egyes csapatok között, de mivel senki nem húzhatott fel, teszem azt, egy 500 ezer nézőt befogadni képes arénát, a realizált jövedelemkülönbségek nem veszélyeztették alapvetően a rendszer egyensúlyát.
A másik peremfeltétel a munkaerő (értsd: tudás, tehetség) szabad áramlásának korlátja volt. Ha többet is keresett egy-egy klub, mint a riválisai, ezt a különbözetet nem költhette (azaz: inflálhatta) el szabadon és azonnal több, vagy jobb játékosra. Egyrészt azért nem, mert a vasfüggöny kettészelte a kontinenst, másrészt pedig azért nem, mert ekkor még az EGK-n belül sem volt biztosított a munkaerő korlátozásmentes, szabad áramlása. A gyakorlatban ez az úgynevezett három légiós szabályát jelentette, és a kontinentális versenyegyensúly egyik legfontosabb biztosítéka volt: a jobb munkaerő nem volt képes korlátlanul a több tőke irányába áramlani. Ha jó csapatot akartál csinálni, legalább 8 embert vagy magadnak kellett kinevelned, vagy legalább az országon belülről magadhoz csábítani.
1990-ben megnyíltak a kelet-európai piacok, és jó minőségű, de döbbenetesen olcsó játékosok jelentek meg a rendszer kínálati oldalán. Két évre rá elindult a TV-s forradalom – előbb a Premier League, majd UEFA eszmélt rá arra, hogy a klubok jövedelemtermelési korlátja lebontható azzal, ha televíziós termékként kezdik értékesíteni a futballt. 1995-ben aztán jött a Bosman-szabály, ami két szempontból is korszakhatárt jelentett: egyfelől intézményesítette, hogy a tudás szabadon áramolhat a tőke felé (legalábbis az EU-ban), másrészt a lejáró szerződésű játékosok számára szabad eligazolást biztosított, ezzel jelentősen javítva az alkupozíciójukat a transzferpiacon.
A friss pénz (TV-s szerződések), a szabad munkaerő-áramlás és a játékosok alkupozíciójának javulása tehát kvázi egyszerre jelent meg a rendszerben, ami bődületes sokkhatást eredményezett. Az egyik oldalon a keresleti boom (TV-s szerződések) felverte az árakat, a másikon viszont a Bosman-szabály miatt az így realizált plusz jövedelmek nagy része elinflálódott (játékosfizetésekre, gigantikus átigazolási összegekre ment el). Akinek nem volt hozzáférése a bődületes TV-s pénzekhez (mint például vásárlóerő híján a kelet-európai kluboknak), azok behozhatatlan hátrányba kerültek a nyugati riválisokhoz képest. Emiatt legjobbjaikat folyamatosan értékesíteniük kellett az átigazolási piacon – kialakult az európai futball munkamegosztása, vagyis a „nevelők” és a „vásárlók” hierarchiája. Alig néhány éven belül a tőke körül kezdett koncentrálódni minden tudás (értsd: a legjobb játékosok, a legfelkészültebb edzők, és így tovább), ez pedig felborította a korábban évtizedeken át intakt versenyegyensúlyt. Létrejött az európai topfutball kasztrendszere.
És most tessék kapaszkodni: ez a kasztrendszer úgy fialta a pénzt az elmúlt két és fél évtizedben, mintha nem lenne holnap. Kiderült, hogy ha lebontjuk a korlátokat, az a hierarchia csúcsain elképesztő tempóban pörgeti fel a minőséget. Soha korábban olyan gyorsan és látványosan nem nőtt a futball tempója, színvonala és minősége, mint a mögöttünk hagyott húsz évben. Ez a magasabb minőség vonzott be aztán minden korábbinál több nézőt, és ez a minden korábbinál több néző volt képes arra, hogy folyamatosan növelje az iparág kereskedelmi, tévés és egyéb bevételeit.
És távolról sem kizárólag a piramis tetején. Az elmúlt húsz évben egy átlagos (!) európai (ebben tehát nem csak a nyugati magországok csapatai vannak benne) klub bevételei 450 százalékkal emelkedtek. Ez brutális adat, egyetlen másik ágazat sem volt képes ennyire nagy időtávon ekkora mértékű folyamatos növekedést realizálni. Ez a pénzmennyiség ráadásul – minden ellenkező vélekedés ellenére – igenis lecsorgott a piramis alsóbb szintjeire: jól élt belőle az UEFA, az úgynevezett nevelő klubok, a Premier League alsóháza, de még az amatőr, vagy utánpótlásnevelő klubok is.
Ez a ki nem mondott, de mindenki számára nyilvánvaló érdekközösség volt az oka annak is, hogy az UEFA érdemben évtizedeken át nem élt szabályozói jogköreivel. Naivitás lenne azt gondolni, hogy az európai szövetségben nem vették észre a jövedelmi különbségek brutális növekedését, vagy azt, hogy a nemzetközi sikerekre esélyesek köre végletesen beszűkült. Ugyan. Sokkal inkább arról volt szó, hogy a futballpiac oligopol átalakulása túl sok pénzt hozott a konyhára ahhoz, hogy megbolygassák. Mindenki keresett azon, hogy felborult a korábbi dinamikus versenyegyensúly.
2003-ban az UEFA 450 millió eurót kasszírozott TV-s közvetítési jogdíjak eladásából – 2019-ben már majdnem 2,5 milliárdot. Ez 5,5-szeres piacnövekedés, alig másfél évtized leforgása alatt. Csoda, hogy egy ilyen növekedést garantálni látszó piacon megjelentek a járadékvadászok és az oligarchák?
Volt közöttük, aki befolyást szeretett volna venni, más a pénzét mosta át a rendszerén, de akadt, aki egyenesen védelmet remélt attól, hogy szerez magának egy nyugat-európai klubot. A lényeg: megérkeztek a modellbe azok a pénzemberek, akiket vagy nem kötött semmilyen gazdasági racionalitás, vagy nem úgy kötötte őket, ahogyan azt egy sportvállalkozásokat tömörítő, versenyegyensúlyra törekvő rendszerben elképzeli az ember.
Ezeknek az új befektetőknek a nagyzási hóbortja adódott hozzá az amúgy is magas inflációt pörgető, elképesztő növekedési spirálban lévő fociüzlethez, és már kész is volt a baj: a piac minden egyes szereplője arra kezdett fogadni, hogy a lufi a végtelenségig fújható. Hitelből vett játékosok, kölcsönből épített stadionok hajtották a rendszert, amelyben mindenki előre menekült, mert mindenki azt hitte, hogy akkor cselekszik racionálisan, ha erőn felül próbál nőni, hiszen a ma beruházása holnap kétszer akkora bevételt fial. Ezt a gondolkodást csak tovább ösztönözte, amikor a 2008/2009-es válságban állami hitelekkel mentettek ki a csődből szuperklubokat, de az is, hogy az UEFA eközben csupán olyan teljesen erőtlen és első pillantásra is komolyan vehetetlen szabályozói eszközökkel tudott előállni, mint a Financial Fair Play.
Ebbe a könnyen beláthatóan toxikus helyzetbe csapott bele a járvány. Ez a topklubokat elsősorban azért rázta meg, mert meccsnapi bevételek nélkül azonnal nagyon durva cashflow-problémákkal kellett szembesülniük, de stratégiai szempontból is akadt galiba: tovatűnt a piac permanens növekedésébe vetett hit. Az átigazolási összegek visszaestek, az elit egy része nem mert, egy másik része pedig nem tudott eleget költeni ahhoz, hogy fenntartsa a piramis működését.
Mivel a gigaklubok vezetői eközben azt is látták, hogy a csúcsterméknek pozicionált Bajnokok Ligája európai nézettsége két éve folyamatosan esik, megszólalt a fejükben a vészcsengő. Első körben az UEFA-ra néztek, de az európai szövetség megint csak a régi nótát tudta felmondani: több csapat, több meccs, több pénz. Ez a topkluboknak csak úgy lett volna elfogadható, ha a plusz terhelésért cserébe irányítási jogokat is kapnak a sorozat fölött, ám az UEFA ezt nem tudta/akarta megígérni, emiatt aztán a csapatok kenyértörésig vitték a konfliktust.
A koronavírus miatt megtorpanó növekedési ütem okozta egyensúlyvesztés ráadásul csak az érem egyik oldala. A másikon ott van az a veszély, hogy a futball, mint a lineáris televíziózás utóbbi három évtizedének egyik sikerterméke esetleg életciklusának végén jár. Mondom érthetőbben: a Bajnokok Ligája csúcsmeccseit, azaz az egyenes kieséses szakasz legfontosabb mérkőzéseit 2018/2019-ben mintegy 35%-kal kevesebb néző követte, mint három évvel korábban. A legkülönfélébb piackutatások mutatták ki, hogy a Z-generáció tagjai már képtelenek végignézni egy teljes meccset, és sokkal inkább mikroblogokról, videómegosztó platformokról fogyasztják a kulcsfontosságú jeleneteket. A klubtulajdonosok fejében megszólalt a vészcsengő: ha kevesebb a néző, többé nem lehet a korábbinál drágábban eladni a közvetítési jogokat, vagyis a piac permanens növekedésének annyi. Aki abba fektette a pénzét, hogy tartós növekedésre fogadott (például azzal, hogy bevételeinek 75-80 százalékát költötte játékosok fizetésére évente), rajta fog veszíteni.
Gyorsan egyértelművé vált, hogy a fundamentális kihívásokra kétféle válasz adható. Az egyik, hogy új piacokat kell keresni: vagy ott, ahol az emberek már sok futballt néznek, de a vásárlóerejükben még van puffer (ergo tudnak a jelenleginél többet fizetni a tartalomért, mint például Észak-Amerikában, vagy Ausztráliában), vagy ott, ahol a fizetőképes kereslet volumene is növelhető (mint például Kínában), amellett, hogy fokozatosan lehet majd egyre több pénzt legombolni a fogyasztókról.
A másik, hogy át kell címkézni és márkázni a terméket – mondjuk úgy, hogy 2×45 perc helyett más struktúrában játsszák majd a meccseket. Hosszabb lesz a félidő, több a csere, elviszik a meccseket Thaiföldre és Mexikóba, a TV-nézőknek pedig lehetőségük lesz flexibilisen fizetni a termékért, azaz mondjuk csak egy-egy meccset, vagy annak bizonyos részletét veszik meg maguknak, hogy megnézzék. Könnyű belátni, hogy ezeket az istenkáromlással egyenértékű reformokat az UEFA-n évekig tartott volna áttolni, egy saját irányítású Szuperligában azonban a klubok képzeletének ilyen értelemben maximum a jó ízlés szabhat határt (de leginkább az sem).
A csupasz valóság az, hogy az európai focistruktúra jelenlegi formájában fenntarthatatlan, mert nem képes az önszabályozásra. Az UEFA három évtizeden át nézte ölbe tett kézzel, hogy a korábban fennálló dinamikus versenyegyensúly összeomlik, de semmit nem tett azon kívül, hogy lefölözte a topklubok által generált BL-bevétel 25 százalékát. Ez a nemtörődömség az elitnek belefért addig, amíg a piac folyamatosan nőtt, ám ahogy megjelentek a jövedelemtermelés természetes korlátai, úgy vesztették el egyre inkább a türelmüket.
Egyfelől, mert borzalmasan kommunikálták. Amikor 1992-ben a Premier League klubjai (vagyis az angol futball elitje) leváltak a ligarendszerről, a közvetítési jogokat megszerző BSkyB azzal a szlogennel hirdette az új bajnokságot, hogy megszületett egy „teljesen új játék”. A Premier League tisztán üzleti érdekekből fogant meg ugyan, de partnerein keresztül képes volt ennél többet és jobbat is mondani magáról. Ideát, víziót, társadalmi küldetést rajzoltak a projekt mögé, ha úgy tetszik: vette a fáradságot, hogy eladja az ötletet a szurkolóknak – annál is inkább, mert alapítói tudták, drukkerek nélkül nincs néző, néző nélkül pedig nincs haszon. Visszatekintve, a Premier League a dzsentrifikáció élményét és érzetét adta a Thatcher-korszakban stigmatizált, lenézett, sőt egyenesen kriminalizált futballközegnek, ez pedig telitalálatnak bizonyult.
Másfelől, mert a Szuperligát kezdeményező klubok – jellemzően – amerikai tulajdonosai alábecsülték a kiszámíthatatlanság illúziójának szerepét az európai sportkultúrában. Holott ebben nincs semmi titok: a Deloitte futballgazdaságról szóló 2020-as jelentésében feketén-fehéren benne áll, hogy a szurkolók nagyobbik része amiatt ellenzi a zárt rendszerű Szuperligát, mert verseny- és teljesítményellenesnek látja. Másképp mondva: az európai versenyrendszereknek kimutatható értéket ad a nyitottság, a verseny, a kiszámíthatatlanság – jobbára persze csupán – illúziója.
Ennek legfőbb oka, hogy mi itt Európában a sportra (és különösképpen a futballra) elsősorban még mindig kulturális termékként tekintünk. Olyan közösségi jószágként, amelynek része a csoda, amiben jogosultak vagyunk a meglepetés élményére, a váratlanra. Egy APOEL-re a BL-negyeddöntőben, egy Leicester Cityre a Premier League élén. Amikor persze bekövetkezik mindez, akkor fanyalgunk azon, hogy miért kell Porto-Sahtar BL-nyolcaddöntőket néznünk a TV-ben, de a csoda bekövetkezésének lehetőségét a futballipar szükségszerű, szerves részének tekintjük. Fontos azonban látni, hogy ez egy sajátosan európai sportnézőpont – ami szükségszerűen elhalványul azzal párhuzamosan, hogy nyilvánvalóvá válik, az európai közösség vásárlóereje nem képes további növekedést biztosítani a futballüzletnek.
A feszítő és feloldhatatlan ellentmondást az adja, hogy miközben a futballipar jelenlegi formájában kulturálisan ízig-vérig európai kreáció (lásd még: nemzetállami alapokon, laza, föderatív ernyőszervezet alá rendeződve, a változtatásokat csak hosszas kompromisszumkeresés után elfogadni képes metódus alapján működik – nem ismerős valahonnan?), addig üzleti alapjait egy az egyben az modell adja, amelyet Amerikában járattak a csúcsra. Ez utóbbiból következik, hogy a futballiparban rejlő teljes potenciált csakis úgy lehetne kiaknázni, ha az összes működési alapelvet importálnánk Amerikából: a zárt rendszerű elitligát, a kemény szabályokkal (például: fizetési plafon) kompetitívvé tett versenyrendszert, és azt is, hogy a termékszabályozásba csak és kizárólag közvetlenül érdekelt felek (tulajdonosok, promóterek, játékosok) szólhatnak bele.
Erre mondja azt az UEFA – és a szurkolók elsöprő többsége is –, hogy disztópia, hiszen az európai sportfelfogás alapjait tagadja meg. És erre mondja azt az elitklubok többsége, hogy rendben, viszont a megváltozott körülmények miatt az elmúlt harminc évben közösen (érdemi ellenállás nélkül) felépített futballpiramis másképp nem tartható fenn. Vagy Florentino Pérez megfogalmazásában: Szuperliga nélkül a Real Madrid nem éri meg 2024-et, úgyhogy kár arról vitatkozni, milyen lesz az UEFA új alapokra helyezett Bajnokok Ligája-rendszere.
Persze, lehet azt mondani, hogy tetszettek volna felelősebben gazdálkodni – mint mondjuk a Bayern München, vagy úgy általában az erős egyesületi kontroll alatt működő német klubok –, és ebben nyilván van is némi igazság: csak épp eső után köpönyeg. Mivel most azok a csapatok fuldoklanak leginkább az adósságban, amelyek a legnagyobb bevételt képesek termelni éves szinten (például a Barcelona) a rendszerben senkinek nem érdeke, hogy a felelőtlen gazdálkodásnak következménye legyen. Az elitklubok a mögöttünk hagyott harminc esztendő vadkapitalista száguldásának köszönhetően akkorára nőttek, hogy ha hagyják őket bedőlni, az a teljes piacot maga alá temeti. Ez visszavezet bennünket a közgazdaságtan egyik tradicionális vitájához, a pro- és anticiklikus szabályozás dilemmájához. Előbbi szerint, amikor egy piacon száguld a kereslet, akkor a szabályozó dolga, hogy elengedje a gyeplőt, és a lehetséges legnagyobb növekedési ütemet realizálja. Utóbbi alapján viszont éppen prosperitás közben kell okosan a holnapra gondolni, és erős szabályokkal korlátokat vetni a természetes növekedés elébe, hogy amikor szűkebb idők jönnek, legyen tartalék, amiből felpörgethető a kereslet, és elkerülhető az összeomlás.
Az európai futball szabályozó testülete az UEFA. Az az UEFA, amelyik harminc éve a lovak közé dobta a gyeplőt, mert azt hitte: a növekedés örök és feltartózhatatlan. Nem lett igaza, most viszont a tévedése árát sem hajlandó megfizetni.
Vajon ki fogja megfizetni helyette?
