Alessandro Sabattini/Getty Images
Nemzetközi foci

„Nem sporttörténelmet írtam, csak 90 perc önfeledt örömöt akartam adni az embereknek”

A legkevésbé fontos dolgok közül a futball a legfontosabb az életben, vallja Arrigo Sacchi, akinek pályafutása ékes példája annak, hogy komoly játékosmúlt nélkül is lehet valaki edzőként forradalmár.

Sosem az számított, mit tudnak a játékosaim a lábukkal. Mindig fontosabb volt a gondolkodásuk, a szerénységük, az intelligenciájuk és a lelkesedésük.

Sosem akartam olyan futballistákat, akik ugyan nagy tudással bírtak, de közben túlzottan individualisták, irigyek vagy mohók voltak, mert ezek a tulajdonságok összeférhetetlenné tesznek valakit egy csapatban. Úgy érzem, a világ ma épp ebbe az irányba tart. A szurkolók meg tudják ítélni egy-egy győzelem értékét. Ha a csapatuk teljesítménye csalódást keltő volt, akkor az eredmény csak a történelemkönyvekben marad fenn, és nem az emberek szívében, valamint agyában” – nyilatkozta minden idők egyik legnagyobb hatású edzője, Arrigo Sacchi, akinek a filozófiája úgy hangzott, nem elég győzni, szórakoztatni is kell.

Az életben gyakran hatalmas szerepe van egy véletlen találkozásnak, és utólag megállapíthatjuk, a Milan, valamint az egyetemes futballtörténelem szempontjából óriási jelentőséggel bírt, hogy az olasz kupa 1986–1987-es kiírásában a Sacchi által irányított AC Parma a Milannal találkozott.

Összesen háromszor, előbb a csoportkörben, majd a legjobb 16 között oda-vissza vágós párharcban, és a Parma alaposan kibabrált a Milannal, a Sacchi által alkalmazott területvédekezés révén megfojtotta ellenfele támadójátékát, a Milan a három meccsen gólt sem szerzett.

Ami egyrészt feldühítette a Milan tulajdonosát, Silvio Berlusconit, másfelől viszont meggyőzte, hogy az ő csapatának Sacchira van szüksége. A milánói klub akkor éledezett története egyik nagy válsága után: 1980-ban a totóbotrány miatt a másodosztályba száműzték a Milant, amely ugyan egyből visszajutott, de 1982-ban ismét kiesett.

Az újabb feljutás után a csapat kezdte összekapni magát, de 1986-ban a csőd szélére került, amikor megmentőként feltűnt a klubnál a törtető médiamágnás, Berlusconi.

Sacchi elsőre fura választásnak tűnt, hiszen nem volt komoly játékoskarrierje, szülővárosa csapatában, Fusignanóban játszott védőként, és mellette apja cipőgyárának ügynöke volt. Még a Fusignano játékosa volt, amikor 26 évesen elkezdte az edzősködést a Baracca Lugo csapatánál, és az áttörés akkor következett be, amikor 1979-ben a Cesena U19-es garnitúrájához nevezték ki.

„Akkoriban még apám üzletében dolgoztam, úgyhogy ez igazán sorsfordító döntés volt számomra. Nagyjából ötezer fontnak megfelelő összeget kaptam egy évre, ami körülbelül annyi volt, amennyit apám cégének vezetésével egy hónapban kerestem. De bizonyos szempontból felszabadított a döntés. Soha nem a pénzért csináltam, mert szerencsére megengedhettem magamnak, hogy ne érdekeljen a pénz” – idézte Sacchit Jonathan Wilson a Futballforradalmak című könyvében.

Miért csak az lehet jó edző, aki előtte játékosként bizonyított?

A Cesenától a Riminin és a Fiorentinán át vezetett az útja Parmába, amely a harmadosztályban szerepelt, ahol Sacchinak az volt az álma, hogy minden poszton komplett játékosai legyenek, azt akarta elérni, hogy egy védő a hátvédsorban bármilyen pozícióban otthonosan mozogjon. Sacchi nagy tempójú futballt játszatott a Parmával, és azt sulykolta a játékosainak, hogy igyekezzenek villámgyorsan dönteni a pályán.

Az első évében egyből feljutott a csapattal a másodosztályba, a Parma úgy lett az első a Serie C1-ben, hogy 34 bajnokin mindössze 14 gólt kapott. A csapat a Serie B-ben is a legjobb védelemmel rendelkezett (26 kapott gól 30 forduló alatt), de végül három ponttal lemaradt a feljutásról.

Berlusconi döntésének köszönhetően azonban Sacchi így is az élvonalba került, és amikor a sajtó kritikus hangnemben megpendítette, hogy a Milan egy olyan edzőben bízik, aki játékosként nímandnak számított, Sacchi frappánsan reagált:

Attól, hogy nem született lónak, még lehet valaki kiváló zsoké.

Az ötödik helyen záró Milanba 1987 nyarán nem csak Sacchi érkezett, hanem két holland csatár, Ruud Gullit és Marco van Basten, valamint két olasz középpályás, Carlo Ancelotti és Angelo Colombo is. Sacchinál mind a négyen alapemberek lettek, a 4-3-3-as felállásban a Romától érkezett, ekkor 28 éves Ancelotti kulcsszerepet kapott.

Sacchi registaként, vagyis mélységi irányítóként játszatta a viszonylag lassú, de átlag fölötti játékintelligenciával rendelkező Ancelottit, aki úgy vezényelte az átmenetet védekezésből támadásba, hogy az edző úgy tekinthetett rá, mintha a pályán szerepelne egy másodedzője.

Sacchi gyerekként nagy rajongója volt az 1950-es évek Honvédjának, majd később csodálta a Puskás Ferenccel, Alfredo di Stéfanóval felálló Real Madridot, és a brazil válogatottat is ámulva figyelte, de a legnagyobb hatással a Rinus Michels-féle holland csapat volt rá, amely a totális futballjával ezüstérmes lett az 1974-es világbajnokságon.

Kapcsolódó
A holland zseni, aki megváltoztatta a futballt
Sokan nem értik, miért nem Sir Alex Fergusont választották minden idők legjobb edzőjének, de Rinus Michelsnél kevesen voltak nagyobb hatással a játékra. Meglehet, senki sem.

Hogyan roppantsuk meg az ellenfelet?

Sacchi rendszerben gondolkodott, ahol a csapat összehangoltan védekezik és támad. „Ha távol vagy a társadtól, akkor az nem csapat” – hangzott az egyik alapelve, hangsúlyozva az összetartozás fontosságát. Sacchi azt vallotta, hogy a támadók nem lehetnek 25 méternél távolabb a védőktől, és az edzéseken felállította a csapatát, majd labda nélkül temérdek alkalommal lejátszotta a különböző szituációkat, hogy a játékosok számára az együttmozgás automatizmussá váljon.

Egy másik kedvelt edzésgyakorlata pedig arról szólt, hogy az egyik csapatba jóval kevesebb játékost pakolt, és az emberhátrányban lévőknek meg kellett akadályozniuk, hogy az ellenfél kihasználja a létszámfölényét.

„Gullitot és Van Bastent azzal győztem meg, hogy elmondtam nekik, öt szervezetten játszó játékos képes legyőzni tíz szervezetlent. És be is bizonyítottam nekik. Fogtam öt játékost: Giovanni Gallit állítottam a kapuba, Tassotti, Maldini, Costacurta és Baresi volt a másik négy. A tízfős csapatot pedig Gullit, Van Basten, Rijkaard, Virdis, Evani, Ancelotti, Colombo, Donadoni, Lantignotti és Mannari alkották.

Tizenöt percet kaptak, hogy gólt szerezzenek az én ötösöm ellen. Egyetlen szabály volt: ha a védők megszerezték a labdát, vagy ők elveszítették, a félpályától tíz méterre, a saját térfelükről kellett újrakezdeniük. Állandóan ezt játszattam velük, de soha nem sikerült gólt szerezniük. Egyetlenegyszer sem

– idézi Wilson Sacchit.

A Milan két legnagyobb fegyvere a presszing és a csapdázás volt, a labdát birtokló játékos körül Sacchi emberei rendre létszámfölényben voltak, lezárva a passzsávokat, amivel állandóan hibára vagy legalábbis kapkodásra késztették az ellenfeleket. És mivel a csapatrészek között nagyon kis távolság volt, a Baresi által irányított védelem pedig nagyon magasra tolta a védelmi vonalat, az ellenfelek rendre lesre futottak, főleg, hogy akkoriban a passzív lesen álló játékos miatt is lefújta az akciót a bíró.

„Nálunk minden játékosnak megvolt a maga helye. Védekezésben minden játékosunknak négy referenciaponthoz kellett alkalmazkodnia: a labdához, a területhez, az ellenfélhez és a csapattársaihoz. Minden játékos mozgásának ehhez a négy referenciaponthoz kellett viszonyulnia, vagyis mindenkinek azt kellett eldöntenie a pályán, hogy a négy közül az adott játékhelyzetben melyik határozza meg a mozgását. A presszing nem a folyamatos futásról és a kemény befektetett munkáról szól, hanem a területek kontrollálásáról. Azt akartam, hogy az én játékosaim erősnek, az ellenfelek pedig gyengének érezzék magukat.

Ha hagyjuk, hogy az ellenfél úgy játsszon, ahogyan mindig szokott, akkor bátorságot merít a rutinjából. De ha megakadályozzuk ebben, azzal csapást mérünk az önbizalmára is. Ez volt számunkra a kulcs: a mi presszingünk nemcsak fizikai, hanem pszichológiai nyomást is jelentett, és mindig az egész csapat valósította meg egy emberként

– magyarázta az edző.

A harmadik hollanddal lett teljes a kirakós

Sacchi első milanos éve nagyszerűen sikerült, a csapat három pontot vert a címvédő, Diego Maradona-féle Napolira, így kilenc év után lett ismét a Serie A legjobbja. 1988 nyarán a holland kontingens újabb fővel bővült a Milannál, Gullit és Van Basten mellé Frank Rijkaard érkezett, aki honfitársaihoz hasonlóan tagja volt az abban az évben Eb-t nyerő válogatottnak.

Rijkaard érkezésének a csatár, Daniele Massaro lett a vesztese, Sacchi ugyanis végre az általa favorizált 4-4-2-es felállásban játszathatta a csapatát, ahol Ancelotti párja Rijkaard volt a középpálya tengelyében, a két szélen Colombo, valamint Roberto Donadoni robotolt, elöl pedig Van Basten mögött Gullit szabadabb szerepkörben mozoghatott.

Sacchi csapata a két BEK-győzelemmel elkényeztette a Milan-szurkolókat

Rijkaard hihetetlenül sokoldalú volt, védekezésben levette a terhet Ancelottiról, aki ezáltal szabadabban játszhatott, míg a párharcokban nagyon hatékony holland minden hangszeren jól muzsikált: ha kellett, a védelem előtt biztosított, vagy Baresi előretöréseinél visszahúzódott a védelem közepére, de gyakran feltűnt Gullit és Van Basten mögött is amolyan extra támadóként, amivel alaposan összekuszálta az ellenfelek védelmi vonalát.

Rijkaard jelenlétével a Milan a letámadást is feljebb tudta csavarni, és amint sikerült megszerezni a labdát, az oldalpasszok helyett már lőtték is fel a félterületbe bemozgó Colombónak és Donadoninak, vagy a visszalépő Gullitnak.

Bár a bajnokságban a Lothar Matthäusszal, Andreas Brehmével és Jürgen Klinsmannal felálló Inter, valamit a Napoli is megelőzte a Milant, Sacchi csapata Európában a csúcsra ért.

Igaz, a BEK második fordulójában a Milannak nagy mázlija volt, a Crvena Zvezda összesítésben 2-1-re vezetett, vagyis továbbjutásra állt a Pietro Paolo Virdis kiállítása miatt tíz emberrel harcoló olaszok ellen, amikor a német bíró a nagy köd miatt lefújta a belgrádi meccset, majd egy nappal később a Milan tizenegyesekkel kiharcolta a továbbjutást.

És a negyeddöntőben a német Werder Bremen elleni párharc során sem ment minden simán: az első meccsen a brémaiaktól elvett egy gólt a bíró, aki szerint Galli kapust szabálytalanul támadták, de a Milan is reklamált, miután egy gólvonalon áthaladó lövés után nem fújt a sípjába a spori.

A milánói visszavágón Van Basten egy vitatott tizenegyesből szerezte a mindent eldöntő gólt,

de a Real Madrid elleni elődöntőben a Milan tett róla, hogy ne a két nyögvenyelős párharc maradjon meg a szurkolók emlékezetében.

Sacchi védekezésben is a félpályáig felküldte a hátsó négyesét, amelynek tagjai a középpályásokkal összedolgozva rendbe becsapdázták a Real szervezőjét, Bernd Schustert, csírájában elfojtva ezzel a madridi támadásokat. A Milan agresszív letámadására és nagyon intenzív játékára a Realnak nem volt válasza, aminek az eredménye egy megalázó, 5-0-s vereség lett.

A BEK-döntőben a román Steaua volt a Milan ellenfele, ez a meccs pedig hasonlóan egyoldalú volt, mint a Real elleni visszavágó, Gullit és Van Basten is duplázott, az olasz klub pedig 1963 és 1969 után harmadszor lett a kontinens legjobbja.

A románok kapusa, Silviu Lung a döntő után azt nyilatkozta, soha nem volt olyan meccs, ahol ennyi lövést kellett volna védenie, és a végére teljesen kimerült. Sacchi azt mesélte, hogy néhány éve egy konferencia után odament hozzá egy Milan-szurkoló, aki ott volt az 1989-es döntőn a barcelonai Nou Campban. A férfi tudta, hogy Sacchi is ott lesz a rendezvényen, és elvitte azt az újságot, ami a döntő másnapján jelent meg, és ahol a meccsről szóló tudósításnak az volt a címe: Mintha egy másik bolygóról jöttek volna.

Mi ez a furcsa, édes íz?

„Az újságíró azt írta, azt hitte, 1-0 után majd visszaállunk, és olaszosan, a catenaccióra szavazva kibekkeljük a meccset. De nem álltunk le, hanem ugyanolyan intenzíven támadtunk tovább. Az eredménynél mindig fontosabb volt az értékrendem” – így Sacchi, aki elismerte, a döntő másnapján szokatlanul édes ízt érzett a szájában, ami nem volt más szerinte, mint egy élet munkájának dicsőséges jutalma.

Jutalomból a következő idényben sem volt hiány, a Milan a bajnokságban ugyan második lett a Napoli mögött, és elbukta a kupadöntőt a Juventus ellen, de besöpörte az európai Szuperkupát, valamint a Világkupát,

és ami a legfontosabb: megvédte a címét a BEK-ben, amire utána 27 éven keresztül egyetlen klub sem volt képes.

A finn HJK elleni, bemelegítésnek pont megfelelő párharc után a Milan ismét kiejtette a Realt, ezúttal 2-1-es összesítéssel, majd jött két szenvedős párharc, a belga Mechelent az idegenbeli 0-0 után otthon csak hosszabbításban sikerült legyűrni, hogy azután az elődöntőben a Bayern elleni visszavágón Stefano Borgonovo szintén a hosszabbításban szerezze meg azt a gól, amivel a címvédő bejutott a bécsi döntőbe, ahol a Benfica volt az ellenfele.

Bár a Milan nem volt olyan meggyőző, mint a Steaua elleni döntőben, a győztes gól akár a védjegye is lehetne a Sacchi-féle Milannak: a támadásba belépő Costacurta játszotta meg az egészen mélyen visszalépő, ezzel a védőjét magával húzó Van Bastent, aki tökéletes ütemben passzolt az ő helyére bemozgó Rijkaardnak, aki eldöntötte a találkozó sorsát.

A döntő hőse később elárulta, edzéseken rengeteg alkalommal gyakoroltatta velük Sacchi azt a sémát, hogy a két csatár valamelyike visszalép, Rijkaard pedig beindul a társak által megnyitott üres területre.

1:18-nál indul az akció:

Sacchi negyedik, egyben utolsó milanos idényében újabb európai Szuperkupát és Világkupát szállított a csapatával, de a bajnokságban be kellett érnie az ezüstéremmel a története első scudettóját begyűjtő Sampdoria mögött, a BEK-ben pedig botrányosra sikeredett a búcsú.

Történt, hogy a Marseille elleni negyeddöntő visszavágóján kiesésre áll a Milan, amikor kialudtak a reflektorok, és Adriano Galliani ügyvezető igazgató öltözőbe parancsolta a játékosokat, akik akkor sem jöttek ki, amikor már le lehetett volna játszani a hátralévő pár percet. A furcsa húzás vége az lett, hogy a Marseille 3-0-val megkapta a visszavágót, a Milant pedig egy évre elmeszelte az UEFA.

Vb-döntő? Megérdemelten vesztettük el

A legfelkapottabb olasz edző ezután a Milantól a válogatotthoz került, és ez az újfajta kihívás kissé idegenül hatott a számára, hiszen amíg a Milannál a mindennapos edzések során tökéletesen betaníthatta az általa kitalált rendszert, addig a válogatottnál az összetartások során csak pár napja volt összecsiszolnia a csapatrészeket.

Sacchinak nem az számított, ki mennyire jó játékos, hanem, hogy mennyire tud hasznos lenni a rendszerében, és úgy vélte, a játékosok önkifejezésének csak az edzők által meghatározott kereteken belül lehet helye, épp ezért volt bajban, amikor a korszak legkreatívabb olasz játékosát, Roberto Baggiót próbálta beilleszteni a válogatottba.

Amikor az 1994-es világbajnokság második csoportmeccsén a norvégok ellen a kapus, Gianluca Pagliuca kiállítása miatt Sacchinak be kellett áldoznia valakit, Baggiót hozta le, aki a kamerák előtt „Ez bolond” megjegyzéssel reagált a kapitány húzására.

A sors fintora, hogy az olasz csapatot mégis Baggio zsenialitása tolta a döntőbe, a copfos klasszis ugyanis az egyenes kieséses szakaszban öt gólt szerzett.

Aztán Itália hőséből tragikus figura lett, mivel ő hagyta ki a brazilok elleni döntőben az utolsó 11-est. Arra már kevesebben emlékeznek, hogy előtte a térdműtétje után kisebb orvosi csodaként visszatérő Baresi, valamint Massaro, vagyis Sacchi két milanos harcostársa is hibázott.

„Az 1994-es döntő? Brazília jobban játszott és megérdemelten nyert. Én mindig úgy akartam nyerni, hogy az enyém legyen a jobb csapat, ez számított igazán” – emlékezett vissza a vb-döntőre Sacchi.

Aki az 1996-os Eb-re is kijutott az olasz csapattal, de az angliai tornára már nem vitte magával Baggiót. Hiába sikerült ekkorra nagyjából átültetni a Milannál alkalmazott taktikát a válogatottra, az Eb csúfos kudarc lett, az olaszok elvéreztek a csoportkörben, Sacchi pedig lemondott. Összesen 53 meccsen irányította az olasz válogatottat, amely 64,15 százalékos győzelmi mutatót produkált vele.

Még mindig sorban állnak az aláírásáért

Az 1996–1997-es idényben 23 meccs erejéig visszatért a Milanhoz, amely abban bízott, a hatalmas melléfogásnak bizonyuló Oscar Tabarez után Sacchi gatyába rázza a csapatot, de ő sem tudott segíteni: a piros-feketék kiestek a BL-ből, és csak a 11. helyen zártak a Serie A-ban. Aztán lehúzott egy idényt az Atlético Madridnál, ahol egy elveszített kupadöntőt és egy 13. helyet tudott felmutatni, majd volt egy rövid beugrása a Parmánál, ahonnan a stresszre hivatkozva mindössze 23 nap után távozott.

A később a Real Madrid sportigazgatójaként és az olasz szövetség utánpótlás-koordinátoraként is dolgozó Sacchi azt mondta, a Milannál azért tudott sikeres lenni, mert klasszis játékosai voltak, és ott állt mögötte Berlusconi, aki nemcsak a sajtó, de a futballisták előtt is kiállt érte minden helyzetben.

Morena Brengola / Getty Images Rengeteg edző merített ihletet Sacchi stílusából

„Marco van Basten többször is megkérdezte tőlem, miért nem elég győznünk, miért kell mindig meggyőzően is játszanunk. Néhány évvel ezelőtt a France Football összeállított egy listát a világ valaha volt legjobb csapatairól. Az én Milanom volt az első. A World Soccer is csinált egy ugyanilyen listát: ezen csak a negyedik lett a Milan, de az első három mind válogatott volt – az 54-es magyar, a 70-es brazil és a 74-es holland. Aztán jöttünk mi.

Fogtam ezeket a lapokat, odaadtam őket Marcónak, és megmondtam neki, hogy ezért kell nyernünk és közben meggyőzőnek lennünk. Nem azért csináltam, mert történelmet akartam írni. Azért csináltam, mert kilencven perc önfeledt örömöt akartam adni az embereknek

– foglalta össze Sacchi az életművét a Futballforradalmakban.

Öröksége a mai napig tetten érhető a futballban, Jürgen Klopp, Pep Guardiola vagy éppen Hansi Flick is a saját képére formálta a Sacchi-féle Milan presszingjét. Aki látta, hogyan cincálta szét a Bayern München a nyáron a Barcelonát a 8-2-re végződő BL-negyeddöntőben, az képet kaphatott arról is, miért volt annyira hatékony a maga idejében Sacchi találmánya.

„A futballnak szenteltem az életem, és ez a sport leírhatatlan érzelmekkel ajándékozott meg. Boldog ember vagyok, és semmit sem bántam meg. Nagyjából 25 éve nem edzősködöm, de ha feltűnök valahol, az emberek még mindig aláírást kérnek tőlem, és ez azért van, mert adtam nekik valamit a futball által. Nem szabad elfelejteni, a legkevésbé fontos dolgok közül a futball a legfontosabb az életben”.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a Rangado.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.