A csúcsfutball legnagyobb problémája, amiről soha senki sem beszél

Mint a csapatsportoknak általában, a labdarúgásnak is az egyik legizgalmasabb része a tehetségek felfedezése, majd beillesztése egy adott játékrendszerbe. Nem csak a szakemberek foglalkoznak ezzel, rengeteg szurkoló is figyeli a fiatalabbakat, és mindenki megtalálja a maga kedvencét a cselgépektől a kőkemény bekkeken át egészen a villámgyors szélsőkig. Csakhogy a kiszemeltek közül nem mindenkiből lesz profi futballista.

Sokaknak törik össze a lelkét mindössze négy szóval: nem vagy elég jó.

Akadnak persze példák arra is, amikor nagy kerülővel ugyan, de helyükre kerülnek a focisták. A Liverpool korábbi jobbhátvédjéről, Steve Finnanről például kevesen tudják, hogy 16 éves korában eltanácsolta a nevelőegyesülete, a Wimbledon FC. Az ír védő ezek után futott be remek karriert: a Fulhammel másod- és harmadosztályban volt bajnok, a Liverpoollal Bajnokok Ligája-győztes, Európai Szuperkupa-győztes lett, sőt FA Kupát és Ligakupát is nyert.

Nem kell azonban Angliáig mennünk, hogy találjunk futballistát, akiről idejekorán lemondtak: Nagy Ádámmal 12 évesen közölték a Vasasnál, hogy nem lesz belőle komoly futballista. A 24 éves középpályás mostanra 51 élvonalbeli olasz mérkőzésen játszott, a Bristol Cityben is bizonyított, a magyar válogatottban pedig 36 találkozón szerepelt eddig.

Nem mindenkiből lesz azonban Steve Finnan vagy Nagy Ádám. Rengetegen vannak, akik 10–15 évnyi munka után ott állnak csapat és jövő nélkül, magukra hagyva, reménytelenül.

„Ennyit ért 13 év”

A labdarúgó klubok sokszor már gyerekkortól kezdve nevelik a játékosokat, ám sokuknak kell megtapasztalniuk, hogy az élsport világa kegyetlen. A helyzet akkor válik rendkívül fájdalmassá, amikor valaki végigjárta a szamárlétrát az akadémián, aztán egyik pillanatról a másikra elküldik onnan.

Erről szól a 22 éves Charlie Scott története is. Az angol középpályás a Manchester United utánpótlásának „terméke”: hatéves korában került a csapathoz, ahonnan 20 évesen távozott. A korosztályos csapatban a középpálya tengelyében Scott McTominay párját alkotta, együtt szőtték az álmokat, hogy egyszer a felnőttek közé kerülhetnek. José Mourinho ideje alatt McTominay meg is kapta a lehetőséget, így Scott is reménykedett. Hiába.

2018 nyarán, 14 évnyi hűséges szolgálat után közölte vele a Manchester United edzői stábja, hogy véget ért a pályafutása az egyesületnél. A középpályás összeomlott.

Életem háromnegyedét a klubnál töltöttem, aztán hirtelen vége lett. Depresszióba zuhantam. Csak az járt a fejemben, mit gondolhatnak rólam az emberek. Hogy bukott focista vagyok, aki a Manchester Unitednél töltött 14 évet, hogy aztán amatőrök között lépjen pályára. Hogy az jár a fejükben, ott volt az esélye, hogy legyen valaki, de elszúrta. A lelkem mélyén tudtam, hogy nem így van, de a fejemben ezek a gondolatok cikáztak, többször arra gondoltam, minek vagyok egyáltalán itt? Időnként vezetés közben eltöprengtem, mi lenne, ha inkább nekihajtanék egy fának

– vallott a The Athleticnek a 22 éves futballista.

Scott elég komoly mélységeket járt meg ezután. Szerencsejátékokon elverte minden vagyonát, majd a másoktól kölcsönkért pénzét is, a család alig tudta fedezni a tartozást. Miután a szülők autóját is el kellett adni, hogy megoldódjon a helyzet, a középpályás leállt az ivással és a fogadásokkal is. Soha többé nem ment kaszinóba, belátta, hogy segítségre van szüksége, és pszichológushoz fordult.

„A United volt az egyetlen dolog az életemben, amit ismerek. Ilyen elutasítással nem találkoztam korábban. Magamban tartottam minden érzésemet, a családom és a barátaim sem tudták, mit érzek. Visszahúzódó lettem, elzárkóztam mindenkitől, és sokkal agresszívebb lettem. Pocsék érzés, hogy tudom, miattam kerültek bajba a szüleim, miattam vitatkoztak, és miattam tűntek el barátok. Nagyon nehéz volt megküzdeni a depresszióval. Őszintén, még mindig szenvedek tőle a mai napig.”

Két éven át csapat nélkül maradt az összeomló futballista, látni sem bírta az egykor imádott sportágat. Hiába tartotta vele telefonon a kapcsolatot gyerekkori barátja, Marcus Rashford, az irigység elnyomott mindent. Több, gyengén sikerült próbajáték után teljesen felhagyott a focival, asztalosnak állt. A hosszú mentális gyógyulás végén, két év után került új csapatba: a hetedosztályú Newcastle Townhoz.

Hasonló tapasztalatokat gyűjtött Devonte Redmond a Manchester Unitednél. A 23 éves támadóval azonban még kegyetlenebbül bánt el a klub. Redmondtól szintén 2018-ban köszönt el a sztárcsapat, azzal a különbséggel, hogy neki erről fogalma sem volt. A nyári szabadságát töltötte Görögországban, amikor a telefonja egyre csak rezgett.

Ránéztem a mobilomra, a semmiből érkezett több tucatnyi tweet. »Sok sikert a továbbiakhoz«, írták rengetegen. Nagyon furcsa volt, nem értettem, mi történik. Aztán hamar megtaláltam az üzenetek okát. A Manchester United közzétette, melyik játékosokkal nem folytatják a munkát. Az én nevem is köztük volt, így kellett megtudnom. Ennyit ért 13 év

– emlékezett vissza a támadó.

Redmond hasonló utat járt be, mint Scott. A Manchester United meccseit nem tudta nézni, túlságosan vágyott arra, amit Timothy Fosu-Mensah, Axel Tuanzebe és Rashford elért. Mindannyian a csapattársai voltak évekig, neki mégsem adatott meg az első csapatba kerülés.

Hetek, hónapok teltek el futball nélkül, 13 év után nem jöttek az edzések, a mérkőzések.

„A szombatok voltak a legnehezebbek, amikor a barátaimnak sok sikert kívántam a meccsekhez. Aztán rájöttem, hogy nekem se meccsem, se csapatom, se célom nincs. Semmim sincs.”

Redmondnak fél évig tartott, mire túltette magát a traumán. Több csapatnál is megfordult próbajátékon, végül előbb a Salfordhoz került – amelyet egyébként többek között a Manchester United legendái, Ryan Giggs, Gary Neville, Phil Neville, Paul Scholes, Nicky Butt és David Beckham birtokolnak –, majd az ötödosztályú Wrexham AFC futballistája lett.

Noha óriási pofon az élettől, ha hosszú évek után egyszer csak véget ér egy munkakapcsolat, nem mindenkit fektet azonnal két vállra. Sam Tattum például soha nem bánta meg, hogy annak idején a Manchester City akadémiájára került. A walesi szélső hátvéd tízévesen került a csapathoz, ahonnan 2016-ban küldték el.

Az emberek mindig arról kérdezgetnek, nem jártam volna-e jobban, ha alacsonyabb osztályból indulva kezdek focizni. Erre nem tudok igennel felelni. Olyan élményekkel gazdagodtam, amilyenekkel mások soha nem fognak. A körülmények, az edzések, a játékosok, akikkel együtt készülhettem, mind felbecsülhetetlenek. Belülről éltem meg, ahogy a City egy helyi klubból világméretűvé növi ki magát. Nagyon büszke vagyok rá, hogy egy ilyen klubhoz tartoztam. Persze, amikor közlik veled, hogy menned kell, csak arra tudsz gondolni, hogy bassza meg, nem lehet vége

– emlékszik vissza a tíz évig tartó munka zárására Tattum.

Nehéz évek következtek a walesi játékos számára, a hetedosztályú Stalybridge Celtic FC-hez került, majd egy becsúszás után a kórházba. Igazi arcon csapásként érte a valóság, hiszen korábban a világ legjobb orvosai és a legnagyobb kényelem várt rá egy-egy sérülésnél. Aztán 2016-ban ott ült egy kórházi ágyon, még mindig a csapata mezében – egyedül.

Tattum mindenképp bizonyítani akarta, hogy hiba volt elküldeni, járt Svédországban, Norvégiában, a Macclesfield és a Gateshead félamatőrjei között is, de nem akart összejönni neki a nagy szerződés. Saját bevallása szerint sem volt reális.

„Egy éve a kanapén ültem, amikor jött a lehetőség, nekem pedig életemben először a felnőttek között kellett volna bizonyítanom. Soha nem tapasztaltam meg, milyen is az korábban, esélyem sem volt. Erőnlétben a nyomukba se értem.”

Később FC United of Manchesterben is pályára lépett, a csapatot a Manchester United drukkerei hozták létre a Glazer család elleni tiltakozás részeként. Tattumnak ekkorra már munka után kellett néznie, általános iskolásoknak tartott fociedzéseket. Egyre valószínűbbnek tűnt, hogy ha minden hétköznap ezzel foglalkozik hosszú távon, a saját pályafutása véget ér. Erre azonban nem állt készen. Helyette visszatért a skandinávokhoz, jelenleg a norvég harmadosztályú Brattvåg IL játékosa.

„Már más problémája”

A három futballista közül Redmond szerepel a legerősebb ligában, és bár az ő elbocsátása volt a legméltánytalanabb, már nem haragszik a volt csapatára.

Nagyon nehéz volt az átmenet, de most már jobb. A mostani csapatomnál külön alkalmazott van a kölcsönjátékosokhoz is, mindenkivel folyamatos a kommunikáció. A Unitednél szinte sosem tárgyaltak velünk, ha beszélni akartam valakivel, gőzöm se volt, kihez forduljak. Nem érintkeztünk döntéshozókkal, kész káosz volt. Pedig korábban családias volt a hangulat, aztán jött José Mourinho, és teljesen szétválasztott mindenkit. Első csapat, tartalékcsapat, akadémia. Így külön, teljesen elválasztva egymástól

– mondta Redmond.

Charlie Scott is arra panaszkodott, hogy rendkívül személytelenre sikerült a búcsú. Egyszerűen közölték vele, hogy mennie kell.

„Jólesett volna, ha megköszönik azt a 14 évet, amit a csapatnál töltöttem, de ha csak minden jót kívántak volna, már az is egy kis önbizalmat adott volna. A családom minden erőfeszítésére szükség volt, emlékszem apám vitt az edzésekre, és ő is hozott el onnan. Minden nap este tíz után jöttünk el, ő másnap ötkor kelt, hogy munkába menjen. Minden nap, 14 éven át. Aztán ez a 14 év ment a kukába.”

Az élfutballból való kiesés másik problémája az, amit Tattum is feszegetett. Az olyan csapatoknál, mint a Manchester United, a Manchester City vagy éppen az FC Barcelona, egy-egy játékstílust, filozófiát tanítanak. Erre épülnek az edzések, a képzések, sőt a mérkőzéseken is ezt gyakorolják az ifjúsági csapatok is. Amikor azonban osztályokkal lejjebb kerül egy futballista, hirtelen más stílussal találja magát szemben: faltörő kosként rohanó csatárral, sok felíveléssel, amihez hozzá kell szokni.

Az akadémiákról kieső játékosokról kevés szó esik, pedig nem új probléma, különösen a topbajnokságok legjobbjainál. Anglia legelrettentőbb esete Josh Lyonsé: a Tottenham Hotspurtől 16 évesen elbocsátott labdarúgó depresszióba zuhant, majd 2013-ban, mindössze 26 évesen öngyilkos lett. Dr. Karen Henderson halottkém élesen kritizálta a sportág vezetőit, amiért hagyják, hogy évekig reményt tápláljanak a fiatalokban, majd aztán se szó, se beszéd összezúzzák az álmaikat.

Több megoldási javaslat is született már a témában, a legígéretesebb ötlet, hogy az akadémisták szerződésében legyen egy kitétel, amely a futball utáni életben segíti elhelyezkedni a játékosokat. Akár pénzügyi, akár egyéb támogatás belefér egy támogatói csomagba. Sajnos azonban sok csapatnál úgy vannak vele,

ha egy futballista elhagyta a klubot, az már másnak a problémája.

El lehet képzelni, hogy a világon hányan járnak hasonló cipőben. Csak remélni lehet, hogy ebben a kérdésben megváltozik az élcsapatok hozzáállása.

A kiemelt képen Devonte Redmond. Fotó: Kieran Galvin/NurPhoto