Nemzetközi foci

Tíz sztori a foci-Eb-ről, amire mindig emlékezni fogunk

Eldőlt, hogy a koronavírus-járvány miatt elhalasztják az idei év egyik legjobban várt sporteseményét, a 12 városban, köztük Budapesten rendezendő foci-Eb-t. Hogy ne szomorkodjunk olyan sokáig, szubjektív összeállításunkban megmutatunk a korábbi Eb-kről tíz olyan pillanatot, történetet, amelyet még sokáig nem fogunk elfelejteni.
Korábban a témában:

Van ennél tökéletesebb mozdulat?

A mai napig a fülemben csengenek Vitray Tamás szavai: „Muhren adja be, Daszajevnek talán ki kellene jönnie”.

Így vezette fel minden idők egyik legnagyobb gólját, amit az összes többinél többször láttam. Őszintén szólva az 1988-as Eb-döntőt közvetítő Vitraynak nem volt igaza, a labda a beadásnál kifelé kanyarodott, nem a kapu felé, így felesleges lett volna a szovjetek kapusának, Rinat Daszajevnek kimozdulnia rá.

Normál emberi számítás szerint ugyanis abból a szögből, ahol a holland Marco van Basten lába találkozott a labdával, meg se fordult volna senkinek a fejében, hogy kapura lőjön.

Van Basten azonban egy különleges csapat különleges játékosa volt, akinek a 1988-as Európa-bajnokságon minden sikerült.

Az angolok ellen a csoportkörben mesterhármast szerzett, aztán a házigazda németek ellen 0-1-es állásnál befújták neki az Eb-történelem talán legabszurdabb büntetőjét: Jürgen Kohlerrel harcoltak a labdáért, majd Kohler be-, Van Basten pedig elcsúszott, de már pattant is föl, mert érezte, hogy lehet ebből még valami – lett is, büntető, mert a román Ioan Igna érthetetlen módon szabálytalannak ítélte Kohlert.

A németek majdnem elásták a bírót, de Ronald Koemant ezt nem zavarta, belőtte a büntetőt, majd a 88. percben a Kohler mellől elmozgó Van Basten bepöckölte a győztes gólt, a hollandok számára döntőt jelentő pillanat évekig a Telesport főcímének utolsó kockája volt.

3:01-nél van a tizenegyes, 5:36-nál pedig a győztes gól:

Aztán jött a döntő, és az a tökéletes mozdulat, amiben benne van minden, amiért a futballt imádjuk. Játékos ráadásul nem nagyon álmodhat ennél többről, egy nagy világverseny döntőjében, szoros állásnál (Ruud Gullit fejesével 1-0-ra vezettek a hollandok), egy lenyűgöző mozdulattal esztétikai élményt okozni a drukkereknek, és sokkolni az ellenfelet.

Még a holland kapitány, Rinus Michels is a fejét fogta:

Mégiscsak jó, hogy Daszajev nem jött ki arra a beadásra!

Feszíts, Balo!

Sokan utálják az olasz futballválogatottat a szokásos sztereotípiák (fetrengés, időhúzás, kevés támadófoci, sok bekkelés) miatt, pedig az biztos, hogy szervezettség és önfeláldozás terén hagyományosan olyan erősek, hogy akár Leonidász thermopülai csatában harcoló spártai seregében is számíthattak volna rájuk.

A 2012-es Eb-n a szurkolók többsége az elődöntők párosítását látva spanyol-német döntőt várt, de az olaszok beleköptek a levesbe.

A német-olasz elődöntőn a jóval esélytelenebbnek tartott olaszok első gólját a csapat két hülyegyereke, Antonio Cassano és Mario Balotelli hozta össze, de nem emiatt emlékezik mindenki erre a meccsre, és nem is azért, mert a második gól előtt az a Riccardo Montolivo indított, akinek édesanyja német, édesapja pedig olasz, így a stoplisán mindkét nemzet zászlaja ott díszelgett.

Mégcsak nem is Balotelli gyönyörű felsősarkos lövése volt az, amiből mémek sokasága született, hanem a gólöröm, ahogy az olasz fenegyerek lekapta a mezét, majd megállt és fapofával befeszített.

Az internet imádta Balotelli mozdulatát, és tőle nem is álltak távol a furcsa gólörömök, sokszor szinten érdektelenül fogadta, ha betalált, máskor meg tett róla, hogy mindenki odafigyeljen, például a 2011-es manchesteri derbin, amikor a Cityben szerzett gólja után a meze alatt lévő „Miért mindig én? ” feliratot villantotta meg.

A még mindig csak 29 éves Balotellinek ez volt karrierje legnagyobb pillanata a válogatott mezében, egyesek a bőrszíne, mások a flegmasága miatt találták meg Olaszországban, de az Eb-döntőt érő produkciója után senkit nem érdekelt, hogy képtelen beállni a sorba, Szicíliától Dél-Tirolig egy csapásra ő lett a nemzeti hős.

A műfajteremtő tizenegyes

A labdarúgásban a tizenegyes az egyik legtisztább dolog, az egyik oldalon a kapus, a másikon a rúgó, mintha egy westernfilmet néznénk, amelyben öt másodpercenként ugrál a kamera két párbajozó tekintete között.

A büntetőrúgás bántóan egyszerűnek tűnik, pedig pont az a legveszélyesebb benne, hogy nincs tuti módszer, ez ihlette meg a csehek műfajteremtő játékosát, Antonin Panenkát, aki a Bohemians kapusával, Zdenek Hruskával az edzések után mindig versenyzett, és eleinte rendre alulmaradt.

Egész éjszaka azon gondolkodtam, hogyan járhatnék túl az eszén, miképp lőhetném el a kezei felett a labdát. Mígnem egyszer rájöttem, hogy a kapus a vetődés előtt mindig kivár az utolsó pillanatig, hogy több esélye legyen a lövés irányának a meghatározására, és csak ezt követően vetődik el. Ezért elkezdtem trükközni a lövéseimmel, finoman a labda alá nyestem, és a kapu közepét céloztam meg, így a kapusnak már nem sok esélye volt, hiszen amint a labda elhagyta a lábam, ő már elvetődött, és nem tudott irányt változtatni

– nyilatkozta a feltaláló a Heuréka-pillanatról egy tíz évvel ezelőtti interjúban.

Panenka két évig tökéletesítette a módszert, amelyet egyszer-kétszer a csehszlovák bajnokságban is elsütött, de akkoriban még nyoma sem volt a játékosmegfigyelők mai technikai eszköztárának, úgyhogy eldöntötte, ha az 1976-os Európa-bajnokságon büntetőhöz jutnak, akkor beveti az új módszert.

Erre tökéletes alkalom nyílt számára a németek elleni döntőben, amely 2-2-re végződött, és mivel a hosszabbítás sem hozott döntést, jöhettek a 11-esek. A németek negyedik lövője, Uli Hoeness idegesen a kapu fölé tüzelt, az addig nem hibázó csehek pedig Panenkát hagyták a végére.

Isten is úgy akarta, hogy én következzem. Ekkor persze már tudtam, hogyan fogom lőni, és száz százalékig biztos voltam benne, hogy be is fog menni a lövés. Bement, és ezzel lettünk Európa-bajnokok

– emlékezett vissza a már említett interjúban.

Forradalmian új büntetővel Eb-t nyerni, mennyire menő már!

1:43-nál látható a zseniális mozdulat:

Fej vagy írás az Eb-döntőért

Mindannyian döntöttünk már el valami fontosat azzal, ha egy pénzérmén a fejt vagy az írást választottuk, Bud Spencer történetesen egy komplett árvaházat ajándékozott meg egy vagyonnal, amikor kiderült, hogy beszéli a sirályok nyelvét.

De mi van akkor, amikor a csapatkapitány választásán egy Eb-döntő múlik? Az olasz Giacinto Fachetti és a szovjet Albert Seszternyev közül az 1968-as Eb 0-0-ra végződő elődöntője után előbbi választhatott, miközben a nápolyi stadion lelátóján összezsúfolódott tömeg feszülten várta a kimenetelt.

Lementünk az öltözőbe, és mindkét csapatból ketten még velünk tartottak az adminisztráció miatt. A bíró elővett egy régi érmét, én pedig az írást választottam. Szerencsére jól döntöttem, és amikor megláttam, hogy írás lett a pénzfeldobás vége, már rohantam is vissza a pályára, hogy jelezzem, ott vagyunk a döntőben. A stadionban 70 ezer ember várta a hírt, az ünneplésem látva már ők is tudták, hogy mi győztünk

emlékezett vissza a legfurcsábban eldőlt elődöntőre Fachetti.

Az amúgy is szokatlan döntésnek van egyébként egy alternatív befejezése is, aminek a tornán közreműködő játékvezető, Zsolt István volt a tanúja. A magyar spori is ott volt a két csapatkapitány, a kísérők, a meccset vezető német Kurt Tschenscher, valamint a spanyol UEFA-ellenőr társaságában az öltözőben, ahol a nagy dolgok eldőltek, és azt mesélte, az első pénzfeldobásnál az érme beesett a zuhanyzó farácsa alá, így ismételni kellett, és ekkor lett írás a vége, ami az olaszoknak okozott eufóriát.

Zsolt persze kíváncsi volt, és mikor kiürült az öltöző, megkereste az első érmét, ami fejet mutatott, vagyis a szovjetek továbbjutását jelentette volna.

A poén az, hogy az olasz-jugoszláv döntő sem dőlt el elsőre, de a szabály itt újrajátszást rendelt el, és a második meccset Gigi Riva és Pietro Anastasi góljával nyerték az olaszok, akik azóta sem voltak Európa-bajnokok.

A pályán csoda történt, a magánéletben nem

Ma már 24 válogatott vehet részt az Európa-bajnokságon, míg 1992-ben mindössze nyolccsapatos volt a mezőny, és ha azt mondjuk, hogy 1991-ben a Robert Prosineckivel, Dejan Szavicseviccsel, Szinisa Mihajloviccsal, Vladimir Jugoviccsal, Darko Pancsevvel felálló belgrádi Crvena zvezda nyerte a Bajnokokcsapatok Európa Kupáját, az mutatja, milyen potenciállal bírt a jugoszláv futball akkoriban.

Aztán kirobbant a délszláv háború, amely után Prosineckiből horvát, Pancsevből macedón, a másik három klasszisból pedig szerb válogatott lett.

A háború miatt Jugoszlávia nem indulhatott az 1992-es svédországi Eb-n, helyettük a selejtezőcsoportban második helyen végző Dánia került a tornára.

A dánok olyanok voltak, mint az a srác, akit eredetileg meg sem hívtak a nyár legnagyobb bulijára, a szervező csak akkor szólt neki, mikor megüresedett egy hely, mert az egyik nagymenő kidőlt, erre a beugró megcsinálta a hangulatot, megevett, megivott mindent, és amikor a parti végén egyszerre kezdték el csapni a szelet a legcsinosabb nőnek az egyik VIP-vendéggel, akkor is ő lett a nyerő.

Sok nagy figura volt abban a dán csapatban a hatalmas termetű, zseniális reflexszel megáldott kapustól, Peter Schmeicheltől kezdve a becenevét (Faxe) az egyik legnépszerűbb dán sörről kapó John Jensenen át az öt válogatott góljából hármat az 1992-es tornán szerző Henrik Larsenig.

A döntőben a világbajnok németek ellen Jensen vitte be az első ütést egy pazar bombával, majd számos óriási Schmeichel-védés után Kim Vilfort akasztotta az aranyat virtuálisan társai és önmaga nyakába egy kapufás góllal.

Jensen bombája 2:26-nák, Vilfort gólja 4:57-nél látható:

„A keretből tíz olyan játékos volt, aki a Bröndbyben játszott, vagy korábban megfordult a klubnál. A Bröndby 1991-ben elődöntőt játszhatott az UEFA-kupában, ami mutatta a dán foci erejét. Nem nálunk voltak a legjobb játékosok, de mi voltunk a legjobb csapat. Amikor a németek a döntőben nagy nyomás alá helyeztek minket, a példás csapatszellem sokat segített” – mesélte Vilfort.

A középpályás, akit 1991-ben az Év játékosának választottak hazájában, úgy utazott el az Eb-re, hogy lányát, a 7 éves Linát leukémiával kórházban kezelték. Az első két meccs után hazautazott hozzá, így nem vett részt a franciák elleni, továbbjutásról döntő találkozón, aztán a hollandok elleni elődöntőben ismét pályára lépett, gólt is szerzett a büntetőpárbajban, majd a döntő előtt újra Lina mellett volt.

Bár az Eb-győzelem filmvászonra kívánkozó történet volt, Lina esetében sajnos nem történt hasonló csoda, Vilfort kislánya az Eb után elhunyt.

De jó, hogy végre mi is ott voltunk

Azt szokták mondani, mindig a legfrissebb emlék a legerősebb, de a 2016-os Eb nem csak azért él sokunk fejében annyira élénken, mert csak négy évet kell visszalapozni. A magyar futballisták bizonyos szempontból szerencsés helyzetben vannak, a szurkolók ugyanis a rengeteg múltbéli pofon ellenére imádják a válogatottat,

és hogy mennyire ki voltak már éhezve egy nagy sikerre, azt a franciaországi Eb mutatta meg a legjobban.

Senki nem tudta, mit várhatunk egy olyan csoportban, ahol ott van a Cristiano Ronaldóval felálló Portugália, a bayernes David Alabát bevető felálló Ausztria és a Premier League-ből érkező Gylfi Sigurdssont a soraiban tudó Izland, de nem is ez volt a lényeg, hanem a maga a tudat, hogy mi is ott lehetünk végre egy tornán, és nem kell irigyelni azokat az országokat, akik az utcára vonulnak egy-egy jól sikerült meccs után.

Valahol épp a fent említett kiéhezettséget mutatja, hogy nem csak az osztrákok elleni győzelem, hanem az Izland és a Portugália elleni döntetlenek után is leállt az élet a Nagykörúton, persze ha úgy nézzük, hogy sokan komoly vereségeket vizionáltak, majd a csapat veretlenül zárta a csoportot, akkor nem csoda a nagy ünneplés.

Az itthoni eufóriából kimaradtam ugyan, de Franciaországban jó érzés volt magyarnak lenni, tombolni a lelátón Stieber Zoltán osztrákok elleni emelése után, ötpercenként ismerősbe botlani a marseille-i kikötőben a gyülekező alatt, aztán ott lenni, amikor több tízezer drukker vonul végig a francia város utcáin.

A legjobb élmény mégis akkor ért, amikor a magyar válogatott már jó ideje elbúcsúzott, és a francia-német elődöntő miatt visszatértem a fotós kollégával Marseille-be. A meccsről a szállásunkra tartva, jócskán éjfél után egy kebaboshoz tértünk be, hogy bepótoljuk az elmaradt vacsoránkat, és az étteremben tartózkodók a nyakunkban lógó akkreditációt látva egyből megkérdezték, honnan jöttünk.

Amikor megmondtuk, ketten is rákezdtek a Ria-Ria-Hungáriára, az egyik srác gyorsan meghívott minket egy-egy üdítőre, míg a másik lelkesen mutogatta, hogy ott volt a marseille-i stadionban, a Stade Vélodrome-ban az Izland elleni meccsen, ahol Nagy Ádámmal és Kádár Tamással is fotózkodott, utóbbitól még a mezét is sikerült elkérnie.

A döntő előtt pedig egy walesi drukker veregetett vállon, elárulva, hogy bár semmit nem tudott korábban a magyar fociról, de végigkövette a meccseinket, és imádta a hangulatot, amit a szurkolóink teremtettek a stadionokban és a városokban.

Kell ennél jobb visszaigazolás, hogy nemcsak ott voltunk, de még nyomot is hagytunk?

Kilenc gól egyetlen Eb alatt

Vajon hány rajongója utálta meg Lance Armstrongot, amikor a hererákból felépülő, hihetetlen akaraterővel rendelkező amerikai bringás, aki hétszer nyerte meg a Tour de France-ot, bevallotta, hogy doppingolt, előidézve ezzel minden idők egyik legnagyobb sportbalhéját?

És vajon hányan ábrándultak ki a csodálatos játékosmúlttal rendelkező Michel Platiniből, amikor az Európai Labdarúgó Szövetség elnökeként korrupciós botrányba keveredett a 2018-as oroszországi és a 2022-es katari focivébé odaítélése miatt, aminek az lett a vége, hogy négy évre eltiltották?

A háromszoros aranylabdás Platini klasszikus tízesként 41 gólt szerzett a francia válogatottban, ennél többször csak Thierry Henry volt eredményes,

de Platini 72 meccsen lépett pályára (0,57-es gólátlag), míg Henry 123 találkozón hozott össze tízzel több gólt (0,41-es gólátlag).

A francia foci első nagy sikerét az 1984-es, hazai rendezésű  Eb-n érte el, amely Platini jutalomjátékát hozta. Persze hiba lenne csak az ő érdemeit kiemelni, hiszen olyan társai voltak, mint Jean Tigana, Luis Fernández, Alain Giresse vagy a válogatottban mindössze kilenc meccset teljesítő Jean-Francois Domergue, aki a portugálok elleni elődöntőnek lett a valószerűtlen hőse, amikor balhátvédként duplázott.

Platini igazi vezérként hátára vette a csapatot a tornán, mind az öt meccsen betalált, a dánok ellen övé volt a győztes gól, a belgák elleni ötös alkalmával mesterhármast szerzett, majd a jugoszlávok elleni 3-2-es sikernél ismét triplázni tudott.

A portugálok ellen elődöntőben a 119. percben köszönt be, elintézve, hogy ne kelljen büntetőket rúgni, és még a döntőre is tartogatott egy gólt, igaz, a tőle szokatlanul gyengécske szabadrúgást a spanyol kapus, Luis Arconada hasalta be egy óriási potyával.

A 14 francia gólból kilencet szerzett Platini (a góllövőlistán második dán Frank Arnesen három góllal zárt), ő a legidősebb Eb-triplázó (28 éves és 364 napos volt), a leggyorsabb mesterhármas is az ő nevéhez fűződik (18 perc alatt hozta össze a jugók elleni három gólt) és rajta kívül senki nem volt képes egy tornán két triplázást összehozni. Lehet utána csinálni!

Két őrült elődöntő egy tornán belül

Lehet-e jobb nyara az embernek, mint amikor leérettségizett, felvették az egyetemre, és bónuszként még várnak rá a foci-Eb meccsei, valamint egy olimpia izgalmai? 2000 nyara e négy fontos esemény körül forgott számomra, és a belga-holland közös rendezésű foci-Eb hozta el a portugál válogatott nagy berobbanását, Luis Figo, Vítor Baia, Nuno Gomes és a többiek Magyarországon is rengeteg szurkolót szereztek maguknak.

A Djorkaeff, a Zidane meg a Desailly úgy francia, mint én, különben is, vesszen, Trianon!

– az Eb idejére a Felvonulási téren felállított sörsátorban nagyjából ez volt az alapállása minden ötödik hungaroportugálnak, a többieknek a piros-zöld felszerelés vagy Nuno Gomes helyes pofija tetszett, és néhányan azt is tudták, hogy Figo éppen hol játszik.

Gomes korai góljánál olyan hangrobbanás rázta meg a sátrat, mintha Lisszabonban néznénk a meccset, a második félidőben Henry egyenlítésénél viszont jóval kisebb volt az őrjöngés. Az 1996-os Eb-hez hasonlóan ezen a tornán is aranygól döntött hosszabbítás esetén, és a portugál fanok szemében hirtelen az osztrákok is ellenséggé váltak, amikor a meccs játékvezetője, Günther Benkö büntetőt ítélt a hidrogénszőke Abel Xavier kezezéséért.

Pedig videobíró még nem volt, és a portugál védő rutinosan eldobta magát, ahogy a kezét érintette a labda Sylvain Wiltord lövése után, de a partjelző, Igor Sramka jól súgott Benkőnek. Zinédine Zidane pedig megmutatta, hogy a Panenka-módszer nélkül is lehet hatékony tizenegyest lőni, a jobb felsőt választva küldte a fináléba a világbajnok franciákat.

A másik elődöntőn is nehéz lett volna unatkozva bambulni, az olaszok Gianluca Zambrotta kiállítása miatt már az első félidőben emberhátrányba kerültek, a hollandok pedig két büntetőt is rúghattak a rendes játékidőben, de Frank de Boer és Patrick Kluivert is hibázott. Az olaszok kihúzták a büntetőkig, ahol folytatódott a holland átok, De Boer megint odaállt, de Francesco Toldo ismét kifogott rajta, Jaap Stam pedig a lelátóra bikázta a labdát, így az olaszok már 2-0-ra vezettek Luigi Di Biagio és Gianluca Pessotto góljaival, amikor Francesco Totti következett.

Totti büntetőjéről mindenkinek megvan a saját sztorija a csapatban, állítólag előre bemondta, hogy panenkázni fog Edwin van der Sar ellen, mire a többiek elsőre kiröhögték, majd lefagyott az arcukról a mosoly, amikor a vagány római jelezte, tényleg ez a terve. Ami végül be is vált, Van der Sar elrepült jobbra, a labda pedig behullott a kapu közepébe.

Aki így rúgja a büntetőt, annak vagy nagyon jónak kell lennie, vagy őrült. És nem hiszem, hogy őrült lennék

– írta a könyvében Totti.

A tizenegyese végképp hazavágta a hollandokat, így az olaszok játszhatták a döntőt, ami a 90+3. percig nekik állt, aztán Wiltord egyenlített, majd David Trezeguet aranygóljával a franciák hazavitték az Henry Delaunay-kupát.

A Kalózhajó mindenkit elsüllyesztett

250 az 1-hez. Így adták a fogadóirodák a 2004-es Európa-bajnokság előtt a görög válogatott sikerét.

Minden okuk megvolt a bukmékereknek, hogy lenézzék a görögöket, akik korábban csak egyszer, 1980-ban jutottak ki az Eb-re, de akkor egy szerzett ponttal és egy rúgott góllal ki is estek a csoportkörben.

A 2004-es Eb-n a szurkolói által Kalózhajónak (Piratiko) becézett görög csapatot irányító Otto Rehhagel azt az elvet vallotta, legyünk nagyon masszívak hátul, elöl pedig úgyis találhatunk egy-egy gólt, akár távoli lövésből vagy egy pontrúgás után. Ennek szellemében a négy védő mögé bepakolt egy söprögetőt, az egy szem támadó mögött pedig ötfős középpályát húzott fel.

„Rehhagel részben azért tudott sikeres lenni, mert egy olyan problémával szembesítette az ellenfeleket, amire a csapatok már régen elfelejtették a megoldást. A meccseket úgy kontrollálták, hogy alig volt náluk a labda, ők a területre fókuszáltak. Rehhagel úgy volt vele: miért erőltetnék magukra valaki más stílusát, amit úgysem tudnának túl jól alkalmazni? (…) Görögország ellenfelei nem voltak hozzászokva ehhez a típusú védekezéshez, vagyis az ősrégi módszer tulajdonképpen újnak hatott, hiszen már mindenki elfelejtette, hogyan kell játszani ellene” – idézi Jonathan Wilson Futballforradalmak című könyve Andy Roxbrough-t, az UEFA technikai igazgatóját.

A görögök az egyenes kieséses szakasz mindhárom meccsét 1-0-ra nyerték, mindhárom győzelem jobb oldali beadás (két esetben szöglet) után szerzett fejesgól révén született.

Érdekes, hogy amíg az 1992-ben hasonlóan meglepő győzelmet arató dánokat a semleges szurkolók ünnepelték, addig a görögök esetében gyakran előkerültek a fanyalgók, amik mintha kevésbé tartották volna értékesnek Rehhagelék sikerét, csak azért, mert defenzív felfogással érték el.

Holott épp ez lenne a sport lényege: eltüntetni a pályán a játékosok közti minőségkülönbséget azzal, hogy a saját erényeid felerősíted, ezáltal pedig kihúzod ellenfeled méregfogát.

Amikor mindenki a vesztes csapat drukkereiről beszél

Ha egy csapat három vereséggel és mindössze egy szerzett góllal simán kizúg egy nagy tornáról, arról ritkán szoktak ódákat zengeni. Valójában a 2012-es lengyel-ukrán tornáról hamar hazatérő írek sem a focijukkal kápráztatták el a futballrajongókat, sokkal inkább a szurkolótáboruk volt az, amely nagy elismerést szerzett magának.

Az ír csapat a horvátok elleni nyitómeccsen ugyan képes volt egyenlíteni Sean St. Ledger fejesével, de a vége 1-3 lett, majd a spanyolok 4-0-ra, az olaszok 2-0-ra verték. Az ír szurkolótábor hagyományosan nagy létszámban képviselteti magát az idegenbeli meccseken, és a három lengyelországi meccsen is szépen kizöldült a poznani, valamin gdanski stadion lelátója általuk.

Van olyan, hogy egy szurkolótábor csöndben, vagy a sajátjait szidva pörgeti le az utolsó perceket 0-4-es állásnál, de az írek inkább megmutatták, hogy ilyenkor is kitartanak.

A stadionban zúgott a Fields of Athenry című dal, amelyet 1979-ben írt Pete St. John folkénekes, majd később többen is feldolgozták, és egy Michael nevű férfiról szól, aki a nagy éhínség idején ételt lopott a családjának, és emiatt büntetésként Ausztrália deportálták

A dal az 1990-es olaszországi focivébén lett az ír szurkolók himnusza, és aki akkoriból nem ismerte, az garantáltan meghallgatta néhányszor a YouTube-on, mert egészen megható volt, ahogy a több tízezer ír hatalmas hangerővel, büszkén nyomta a dalt, miközben a gyepen a spanyolok épp cicáztak a csapatukkal.

Íme, a futball újabb csodája: amikor a vesztesről több szó esik, mint a fölényes diadalt arató győztesről.

A német kommentátor inkább elhallgatott, hogy jól lehessen hallani az írek énekét:

Kiemelt kép: PATRIK STOLLARZ / AFP

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a Rangado.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.