Gyorsan szeretnél értesülni a Rangadó.hu híreiről? Csatlakozz hozzánk! Klikk és like a Facebook-on!
Egy dokumentumfilm a fociról – ziccer. Pláne, ha sikeres csapatról készül. Elég megmutatni a legendás gólokat, meccseket, a néző persze, hogy szeretni fogja. Zámborszki Ákos és Azurák Csaba filmje az 1985-ös UEFA Kupa-döntős Videotonról becsületesen megcsinált, jó munka: és a legjobb benne az, hogy nem csak a garantált és könnyen felidézhető sikeres pillanatokra koncentrál.
A korszak rövid bemutatásába ugyan becsúszik baki (az István a királyt nem 84-ben mutatták be és a Dolly Roll aligha koncertezett a Népstadionban, inkább a BS-ben), de ez amúgy is egy rövid, gyorsan átlapozott kötelező elem. Amikor megjelennek az egykori Vidi játékosai, a történelmi háttér már csak halványan lesz érdekes. Igaz, az archív képek nagyszerűen beszédesek, az atlétatrikókkal, „kétcsíkos” melegítőkkel, az egykori bajuszkirályokkal. És a korabeli gyáróriás, a csúcskorszakban húszezer embert foglalkoztató Videoton üzemeiben forgatott archív képekkel.
Az igazi hangulati elemet a szereplők megszólalásai adják. Kovács Ferenc vezetőedző például rögtön az elején megidézi egy történetben a szocialista rendszer sportfinanszírozásra vonatkozó, ma már tényleg anakronisztikus, viccesnek tűnő, de akkoriban nagyon is komoly metódusát, amikor elmeséli, hogyan kellett a kupaszereplésért a külön prémiumot kisajtolni a gyáróriást vezető elvtársakból.
A film készítői dicséretesen betartják a dokumentumfilmes szabályt, hogy nem a riporter a főszereplő, így nem egy kereskedelmi tévés színes riportot, hanem valódi filmes történetet látunk. Májer Lajosról, az azóta elhunyt remek szélsőről kicsit mesterkélten beállított plánban sztorizgatnak ugyan a sírjánál a volt játékostársak, de maguk a történetek igazi kis színes remekek: elárulnak sokat ezekről a mai öregfiúkról, akik még nem a show business profizmusában nőttek fel – és ez naná, hogy korrajz! –, amikor milliókat tesznek zsebre jól szerkesztett szerződésekkel a futballisták: a „Kicsi” szeretett beteget jelenteni, hogy aztán gyorsan meggyógyuljon, ha kiderült, megemelték a meccsprémiumot.
Az igazi értéke a filmnek – na jó, a gólokon, nagy pillanatokon túl – ezeknek az akkori fiatalembereknek, mára olykor kissé meghízott, gyűröttebb arcú, sokat megélt ötvenes-hatvanas férfiembereknek a megmutatása. Az archív képek mellett a jelenben forgatott kispályás focizgatásuk, zrikáik. Olyan örök gyerekek, akik imádtak focizni, mutatja a rendező. És tényleg így volt. Príma epizód a Partizan-meccs előtt feszültségoldóként berakott pornófilmről szóló sztori, ebben is az akkori időszak „ártatlansága” köszön vissza.
A megszólalások néha sablonosak, néha sekélyesebbek – ám nem lehet nem észrevenni, mennyire helyén tudták kezelni a szereplők ezt a hihetetlen sorozatot. A szerencséről, a jobb ellenfélről is szó van, nincs nagyot mondó önfényezés, a maiaknak szóló „tanulságok” levonása. Csak egyszerű, gyakran érzelmes szavak. Hiszen mégiscsak olyat értek el és meg, huszonéves fejjel, amire tán ők maguk sem voltak felkészülve.
És hogy mindez mennyi mindent jelenthet még a sztorikon túl, arról a film legerősebb pillanatai szólnak: amikor az ellenfelek beszélnek. Igaz, a nagy nevek, Jesper Olsen vagy Emilio Butraueno inkább csak udvarias szólamokat sütnek el – de a két délszláv csapat, a Partizan és főleg a drámai meccsen kiütött Zseljeznicsar képviselői szívszorítóan emlékeztetnek, minden nagy győzelemnek van nagy vesztese is. Mehmet Bazsderevics (ma bosnyák szövetségi kapitány) és főleg a lepusztult stadionfal előtt borzalmas színválasztékú öltönyben-nyakkendőben, kemény arccal beszélő Ivica Oszim, mintha csak egy Kusturica-filmben szerepelnének. Hogyan bukták el egy pillanat alatt karrierjük egyik legnagyobb esélyét, erről emlékeznek. És utána a szarajevói meccsen az öltözőfolyosóra belógó fehérvári újságíró emlékezik az öklét a sötét folyosó falán zokogva szétütő jugoszláv csatárról…
Az utolsó kupadöntő című filmről érdemes hazavinni az ő arcukat is, aztán persze a Madridban tiszteletkört futó Vidi-legendákat megnézni újra és újra. Mert számunkra ez a történet mégiscsak a sikerről szólt, a legutolsó magyar futballsikerről
Az utolsó kupadöntő
Hossza: 73 perc
Rendező: Zámborszky Ákos
Szerkesztő-riporter: Azurák Csaba
Forgalmazza: Nemzetközi Médiaintézet Kft