Gyorsan szeretnél értesülni a Rangadó.hu híreiről? Csatlakozz hozzánk! Klikk és like a Facebook-on!
Az AEK Athén profijaként futballozott a nyolcvanas évek közepén a Budapesti Honvéddal itthon korábban bajnoki címeket szerző, a máig utolsó világbajnoki résztvevő magyar válogatottban alapember Esterházy Márton. A görögök szenvedélye a futball iránt ma is megvan, mesélte a Rangadó.hu kérdésére az egykori csatár, aki akkor látta közelről a görög futballt, amikor az még nem járt ennyivel a magyar előtt. Nem számít gyenge és motiválatlan görög csapatra, mert ők mindig előretekintenek – a mieink legfőbb fegyvere a motiváltság lehet, véli, bár az ebben nagyon erős Dárdai Pál futballozni nem taníthatja meg a játékosokat.
– Jár még néha Görögországba?
– Most februárban voltam kint, megnéztem egy AEK-meccset is, a másodosztályban. Tavaly lekerültek gazdasági okok miatt a harmadosztályba, de jövőre már megint az elsőben lesznek – mondta Esterházy Márton.
– Önre emlékeznek még odakint?
– Érdekes, mert harminc éve már, hogy ott játszottam, de még ma is megállítanak, felismernek. Vannak még emberek a klubnál, akik már akkor is ott voltak, ők jó szívvel emlékeznek rám. Jó a kapcsolatom Dusan Bajeviccsel, aki még előttem játszott ott, hatalmas sztár volt, ma is az. Találkozom olyan játékosokkal is, akikkel már nem játszottam együtt, de ismerjük egymást. És persze a csapattársakkal is, akikkel mindig jól elbeszélgetünk a régi időkről.
– A görög futballt övező felhajtás ugyanolyan ma, mint régen?
– Akkor is nagy lelkesedés volt, amikor ott játszottam, de nem volt ennyi balhé, verekedés, nem szabadultak el ennyire az indulatok. Az Olympiakosz, Panathinaikosz vagy AEK egymás elleni meccsein akkor is volt persze ez-az, de ilyen háborús jelenetek, mint manapság, azért nem. Valahol megértem a mostani súlyos szankciókat, hogy felfüggesztették egy időre a bajnokságot, zárt kapus meccseket rendeltek el, mert szinte nem telik el forduló balhé nélkül.
– A görög emberek mennyire fordultak el a futballtól a balhék és a válogatott gyenge szereplése miatt?
– Azért a válogatott gyengébb teljesítménye nem volt eddig jellemző, tizenegy éve Európa-bajnokságot nyertek, azóta nagyjából minden világversenyen ott voltak, attól, hogy a mostani selejtezőkön nem ment nekik, nagy bajban még nincs a futballjuk. A bajnokuk egyenes ágon indulhat a BL-ben, a második-harmadik helyezettjük is a selejtező végén csatlakozik. A játékosaik jó helyeken, neves csapatokban futballoznak Európában. A selejtező eddig elég szerencsétlenül alakult, Claudio Ranieri állásába is került, a Feröer-szigetektől kikapni nyilván nem fér bele. Lehet, hogy lazábban vették a kelleténél. De ha minket megvernek kétszer – mondom: ha! – akkor máris egyformán állunk velük. Ennek persze a románok meg az északírek örülnének a legjobban.
– Kicsit még térjünk vissza a múlthoz: amikor ön ott játszott, a nyolcvanas évek közepén, a görög futball épphogy feljövőben volt. Milyenek voltak például hozzánk képest?
– Gyengébbek voltak válogatott szinten nálunk, ugyanakkor a bajnokságuk sokkal erősebb. A színvonala, a ritmusa, az edzésmunka is. Sokkal többet edzettem, mint itthon. A hangulat, a játékosok sztárolása pedig sokkal nagyobb volt, mint itthon, habár akkor még a magyar bajnokságban is voltak telt házas meccseink.
– Mivel előztek meg minket a görögök?
– Folyamatos fejlődéssel, mi mással? Mi megrekedtünk egy bizonyos szinten, eluralkodott nálunk a „magyaros futball”, ami tulajdonképpen nem létezik, miközben a kilencvenes években hatalmas fejlődésen ment keresztül a játék. Amit mi nem vettünk, és a mai napig nem veszünk észre. Vannak prioritások: kondíció, fegyelem, alázat, mi meg még mindig az ötvennégyes vébédöntőről siránkozunk. Ahelyett, hogy kinevelnénk játékosokat. Nem Ronaldókat, Messiket, de legalább Hrubescheket vagy Makeleléket. Vagy olyanokat, mint a görögök. Mentálisan és fizikálisan is nagy a lemaradásunk. De mondom, már a nyolcvanas években úgy volt, hogy amikor kikerültünk külföldre, nem csak én, bármelyik játékostársam, egyszerre azt láttuk, hogy sokkal-sokkal intenzívebben és többet kell edzeni. És ez a mai napig így van.
– A magyar válogatott egy jó selejtezőjétől nem lesz jobb az egész futball, mégis mindenki várja, hogy végre egyszer kijussunk egy nagy tornára, Mexikó után újra. Ön milyen érzéssel várja ezt a meccset?
– Esélyünk volt korábban is, Egervári Sanyi csapatának is, csak nem sikerült a vége. Most nagyon sokat számít Dárdai Pál személye, ő és a stáb is remekül képes motiválni. Igaz, ettől még ő sem tudja megtanítani fejelni meg rúgni a játékosokat, de bízom benne, hogy azok kapnak szerepet, akik folyamatosan játékban vannak és olyan mentalitás jellemzi a csapatot, mint a finnek ellen. Pali sem egy David Copperfield, hirtelen nem tud zseniket elővarázsolni. De ha eléri, hogy kilencven-kilencvenöt százalékot tudjanak teljesíteni, akkor van esélyünk.
– A görögök bíznak még abban, hogy a válogatottjuk kijön a hullámvölgyből?
– A görögök mindig bíznak. Sosem adják fel, pozitívak, mindig mennek előre. Nem siránkoznak régi sebeken, nem olyanok, mint mi. Látják, hogy a célt még el lehet érni: hat pontot el kell venni tőlünk. Ugyanakkor senki nem tudja náluk, mi lesz, fogalmuk sincs, mert még egy meccset sem játszott a csapat Sergio Markariánnal, akit februárban neveztek ki. Lehet, hogy visszajön egy-két régi játékos. Vannak hiányzóik, de jó játékosok alkotják a csapatot, csak mondom, senki nem tudja, mi lesz a taktika. Lehet, hogy egy felszabadult, jó görög csapat jön, bár nyilván Markariánnál sincs varázspálca.
