Hírek

30 év – és az utolsó jó magyar válogatott

Rangadó
Rangadó

2014. 09. 26. 16:31

Napra pontosan harminc éve kezdődött nemzeti csapatunk történetének eddigi utolsó sikeres selejtezője.

Kapcsolódó cikkek

Gyorsan szeretnél értesülni a Rangadó.hu híreiről? Csatlakozz hozzánk! Klikk és like a Facebook-on!

Disztl Péter – Sallai Sándor, Róth Antal, Garaba Imre, Varga József (Péter Zoltán) – Kardos József, Nagy Antal, Détári Lajos – Kiprich József, Nyilasi Tibor, Esterházy Márton.

Ez volt az a magyar válogatott (az alapcsapat legalábbis), amelyik utoljára tudta eredményeivel lázba hozni az országot. Harminc éve ezen a napon, 1984. szeptember 26-án fogadtuk Ausztriát világbajnoki selejtezőn a Népstadionban – és megkezdődött nemzeti csapatunk máig utolsó sikeres selejtezősorozata.

Ma ezt a csapatot – ahogy közkeletűen hívják, a „Mezey-féle válogatottat” – majdnem mindenki Mexikó felől közelítve szokta megítélni. Az irapuatói 0-6 – egyelőre nem tudjuk, mennyi időre, még az is lehet, hogy örökre – megváltoztatta a magyar fociról való gondolkodást. Amikor elkezdődött a selejtező, még nem a magyarázkodás, összeesküvés-elméletek és kudarcértelmezés volt kizárólag jellemző a futballunkról szóló közbeszédre: a meccsek meccsek voltak, a remények remények.

Pedig a kor, az akkori futballközeg már súlyosan romlott volt, a létező szocializmus álprofi langyos vize a korábbinál mélyebb posványt hozott létre. A világbajnoki selejtező előtti nyáron robbant ki minden idők egyik legkomolyabb hazai bundabotránya: benne volt abban nyakig nem csak a „példásan” megbüntetett Budapesti Volán, Csepel vagy Nyíregyháza, hanem a válogatott gerincét, meghatározó játékosait adó Budapesti Honvéd is (amely a 83–84-es bajnokság utolsó meccsén egy 6-6-os döntetlennel tartotta – volna – bent a Volánt az NB I-ben) – sőt, azok a bizonyos válogatott játékosok is.

Megint csak Mexikó felől nézve: sokak szerint a későbbi összeomlás legfontosabb oka pontosan a morális erő és az igazi profizmus hiánya volt: a kivételezett, kimosdatott játékosok nem tudták elviselni a nyomást és az elhibázott felkészüléssel együtt ez vezetett Irapuatóhoz.

De 1984 őszén még sikerült csitítani a közvéleménynek a honvédosok kimosdatása feletti felháborodását (a katonaság csapatától a bundabotrány után épp annyi pontot vontak le, hogy még bajnok maradjon, sáros játékosait pedig nem tiltották el), mert a Mezey György vezette válogatott egyszer csak visszahozta a reményt a szurkolók számára. (Ilyen szempontból bizony érdekes kérdés, ma hogyan állna hozzá a közvélemény a magyar foci súlyos anomáliáihoz, ha legalább lenne egy jó válogatottunk. Szerintem ugyanígy.)

Mezey György – ma már nehéz elképzelni – nem csak hiteles, de óriási népszerűségnek örvendő, karizmatikus edző volt fiatalon: ő volt a magyar Mourinho vagy Guardiola, a hatását tekintve. Az egész ország hitt neki/benne. Nem csak azért, mert intelligensen és szerényen tudott nyilatkozni, hanem mert szakmailag kifogástalan munkát végzett.

Abból a magyar válogatottból Disztl, Détári, Kiprich, Péter (vagy a kiegészítő emberből lassan beérő Bognár György) kifejezetten Mezey „találmánya” volt – bár klubjaikban is bizonyítottak –, a korábban már ismertek közül Kardost, Garabát, Nagy Antalt, Esterházyt ő helyezte el a szerkezetben a legjobb helyen, az akkori egyetlen nemzetközileg ismert klasszisunkat, Nyilasit pedig tökéletesen „használta” (Détári ekkoriban kezdte sztárrá kinőni magát).

A válogatott játéka működött, a csapat ráérzett Mezey minden rezdülésére, és ha nem is mindig sziporkázva, de „kegyelmi állapotban” lehozta a legfontosabb meccseket. Az igazi tragédia, hogy a magyar futball erkölcsi matériájának hiánya és a válogatott meglévő szakmai hiányosságai nem a kevésbé fontos barátságos meccseken és nem a felkészülés során, hanem az első világbajnoki találkozón szakadtak a csapat – és (nem túlzás így fogalmazni) az ország nyakába.

De 1984. szeptember 26-án még minden szépnek tűnt – egy működőképes, erős magyar válogatott maga mögé állította a közvéleményt. Pedig a selejtező előtti utolsó meccsen kikaptunk a Népstadionban Mexikótól 2-0-ra és a közönség kifütyülte a csapatot. Ezek után túl nagy optimizmus nem lengte be a selejtezőket.

„Voltunk is, nem is” – Kardos József

Az osztrákok elleni meccsről és a későbbiekről a 3-1-es győzelemből góllal és gólpasszal részt vállaló, nagy munkabírású fedezettel, Kardos Józseffel beszélgettünk. Az Újpesti Dózsa egykori játékosa ma is benne van a futballban, edzősködik, MLSZ-ellenőrként dolgozik, nem panaszkodik – de nem is mondja, hogy minden remek. Ahogyan már akkoriban sem volt az.

– Hogyan emlékszik arra a magyar-osztrákra?
– A második félidőben fordítottuk meg a meccset, Schachner góljával vezettek az osztrákok. Jó csapatuk volt, Prohaskával, Pezzeyvel, komoly nemzetközi szintű játékosokkal – aztán a szünet után hármat rúgtunk. Akkor már éreztük, hogy nagy potenciál van a csapatban. Mezey György úgy rakta össze a csapatot, hogy a védők igazi védők voltak, a középpályások sokat futó, kreatív emberek. Mezey érdeme volt, hogy erre az állományra rá tudott húzni egy működő játékot. A védők közül nekem volt a legnagyobb szabadságom, arra mentem, amerre akartam, tudtam, hogy ha kilépek, valaki biztosan vissza fog lépni segíteni. Élveztem, és szerintem ki is tudtam használni – kezdte Kardos József.

– Mitől tudta olyan jól játszani a letámadásos játékot a csapat?
– Nem volt ez letámadás, inkább egymás kisegítése. Minél több ponton próbáltunk meg kettő-egyeket kialakítani, szinte soha nem hagytuk egyedül a másikat. Mondjuk, Sallai embere megkapta a labdát, én már húzódtam ki mögé, ugyanezt a másik oldalon Péterrel vagy Vargával. Mindenki tudta, hol a helye.

– Mezey azért is tudta begyakoroltatni ezt a játékot, mert akkor még a válogatott rendszerint hosszú időre elmehetett gyakorolni, edzőtáborozni.
– Igen, a válogatott akkoriban prioritást élvezett. A játékosok itthon játszottak, nem történhetett meg, hogy nem engedték el őket a klubjaik. De mondhatom úgy is, akkor még volt magyar válogatott. Most meg nincsen. Szegény Pintér Attilát is kinevezték egy nem létező csapat mellé. Mindegy, ezt inkább hagyjuk.

– Mikor érezték meg, hogy a csoportot meg is nyerhetik?
– Hollandia, a második meccs után. Ott is hátrányból fordítottunk, Kieft fejesével vezettek a hollandok, aztán a végén még egy tizenegyest is kihagytunk. De láttuk, hogy az se probléma, ha vezet az ellenfél.

– Azt szokták mondani, az a válogatott sokkal jobb volt, mint maga az akkori magyar futball. Milyen volt akkor az itthoni futball-közeg?
– Borzalmas. A bundabotrányba a válogatottból is belekeveredtek néhányan, Mezey Gyuri megpróbálta megvédeni őket, ebből aztán nagy kuszaság, kapkodás lett. Voltak problémák. A játékosok megítélése nem volt egyértelmű itthon – viszont akadtak eredmények, a válogatott mellett a Videoton UEFA Kupa-döntője vagy az ifjúsági válogatott Európa-bajnoki győzelme. Így még a bundázást is könnyebben el lehetett viselni.

– De hosszú távon mégiscsak aláásott mindent.
– Persze, a bunda mindent tönkretesz. Ha egy játékos nem készül fel rendesen egy meccsre, mert valamiért nem kell, akkor az visszaüt. Ma is ez van, a fogadási csalások tönkreteszik a futballt.

– A kor politikai helyzete is közrejátszott abban, hogy nem voltak igazi profik a futballisták? A Dózsa és a Honvéd játékosait többször kimosdatták, ha a „közérdek” úgy kívánta.
– Csak a magam nevében beszélek: én csak a pályán voltam profi, a pályán kívül nem. Nem voltam az éjszaka császára, de edzés után soha nem siettem haza, megvoltak a magam kis útjai. Ez pedig így nem működik hosszú távon.

– Kihozta magából a maximumot az a csapat?
– Sok volt benne, de sok benne is maradt. Ha Mexikó után egyben tartják, a következő Európa-bajnokságon is jók lehettünk volna. De a közhangulat szétvert mindent, új kapitányok váltották egymást, gyakran már nem is tudtam, éppen ki a válogatott edzője. Többen is visszahozták volna szívük szerint a mexikói válogatottat, de féltek a közvéleménytől. Voltunk is, nem is, akadt, aki jóformán haza se mert jönni.

– Nem lehet, hogy később már azért nem működött a dolog, mert valójában kizárólag Mezey tudta működtetni?
– Persze, neki kellett volna folytatnia, de ő úgy megsértődött mindenkire, hogy Kuvaitig szaladt. Ő is tudta, hogy nem lehet újra megcsinálni, olyan ellenséges a hangulat. Jöttek ki mindenféle könyvek, Végh Antalé, amiben három igaz mondat se volt, megvádoltak mindenkit mindennel.

– Az ön pályafutását mennyiben befolyásolta az a válogatott?
– Elmehettem volna Kölnbe, nyolcvannégyben hívtak, de persze nem engedtek ki. Akartam menni Győrbe, hogy legalább itthon jobb pénzt keressek, Verebes hívott a Rába ETO-ba, onnan meg szabályosan visszahoztak a Dózsába. Voltak néhányan közülünk, akik szerencsésebbnek bizonyultak, kijutottak külföldre, de nekem nem sikerült.

– A pénz mennyire volt komoly akkori szinten?
– Semmi különös. A világbajnoki kijutásért körülbelül egy Zsiguli árát kaptuk meg. Harmincezer forint volt a világbajnoki selejtezőkért a prémium, ha jól emlékszem. Barátságos meccsekért kaptunk általában tízet, amikor jöttek a brazilok, felemelte a szövetség negyvenre. Nem úgy néztünk ki, mint egy igazán komoly csapat, ha jártunk nyugaton, csak néztük az ottani játékosokat, mi mindenük van nekik. Nekünk nem sok maradt, de nem panaszkodom: van munkám, a futballban élek. Legyen ez a végszó.

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.