Gyorsan szeretnél értesülni a Rangadó.hu híreiről? Csatlakozz hozzánk! Klikk és like a Facebook-on!
Álságos kérdés lenne, hogy kell-e ünnepelnünk a döntetlent Románia ellen. A választ már rég megadta a magyar válogatott és a meccset a helyszínen megtekintő néhány ezer szurkolója: alaposan megünnepelték az 1-1-et. És nyilván nem csak azért, mert a döntetlenek forgatókönyve általában olyan, hogy az egyenlítőgólt szerző fél lehet elégedettebb.
A közönség nem azt ünnepelte, hogy két meccs után van egy pontunk a selejtezőcsoportban. Ez önmagában inkább rossz, mint jó, a kilátásokat illetően. De a magyar szurkolók közül már az alig iskolaérettek is leszoktak arról, hogy egy meccset a távlatok tekintetében értékeljenek egy selejtezősorozatban. Aki az utolsó sikeres magyar selejtezőidején született, mára szinte az élsportból is kiöregedett. Volt idő leszokni a számolgatásról.
Azt ünnepeljük, hogy a bukaresti jelek szerint még van egy csipetnyi hitelesség a magyar fociban – ha nagyon szűkíteni akarjuk: a magyar foci egyik szeletének egyik szereplője egyik vonatkozásában. A szelet a válogatott, a szereplő Dárdai Pál, a vonatkozás pedig: az őszinte hatni tudás. Erre hosszú távon egy sportág sikerességét nem lehet alapozni – de a magyar futballban annyira szét van rohadva minden alap, hogy régóta tudjuk, az egyetlen mentsvár egy esetleg úgy-ahogy jól összerakott válogatott.
Dárdai Pál kinevezése nyilván azon múlott, hogy ő maga hajlandó volt rá. Ez két dolog miatt nagyon fontos. Egyrészt jelezte, hogy Dárdai nem a sajtótájékoztatók szintjén nagyot alkotó szereplő (bár bemutatkozó sajtótájékoztatójától a jelen lévők el voltak ragadtatva), hanem kockázatot is hajlandó vállalni, ismeri a vásár és a saját bőr összefüggését, és nem fél tőle. Egy igen kínos hazai vereség után épp Bukarestbe utazó, szanaszét esett válogatott élére odaállni, ehhez kell a felelősségtudat.
A másik dolog, hogy Dárdainál alkalmasabb ember nem volt a gyorsan előkeríthetők közül. Az a halmaz, amelyben a nemzetközi futball világában még némi respekttel bíró magyar szereplők vannak, és az, amiben a magyar futballal kapcsolatban még ambíciókat tápláló szakemberek, nos, ez a két halmaz egyetlen nevet dobna ki, ha a metszetüket néznénk. Dárdai Pálét.
Nyilasi Tibor, aki külföldön még ma is név, évtizedek óta nagy rutinnal húzza ki magát bármiféle komoly, felelősségteljes munka alól. Détári Lajosnak ambíciói vannak, sajnos az eddigi tapasztalatok alapján különösebb tehetsége az edzősködéshez nincs. És – ennyi, nincs több név. Maradt Dárdai.
Aki gyakorlatilag nulla vezetőedzői tapasztalattal a háta mögött érkezett, és azonnal meg is alkotta – akár ösztönösen, akár tudatosan: mesterien – az ezt a tényt nemhogy nem szégyellő, de rá egyenesen „ars poeticát” építő „friss hús” arculatát. Dárdai ugyanis azt hangsúlyozta az első perctől kezdve: amiben felvehetjük a versenyt a románokkal, amitől épkézláb csapatnak tűnhetünk, ahhoz nem okvetlenül kell hatalmas edzői tapasztalat és mesterfokú szakmai tudás. Egyszerűen egy kis hit kell, pozitív kommunikáció, bátorság és lelkesedés.
Persze ezt már sokan mondták a magyar kapitányok közül, Dárdai mögött azonban ott van játékos-pályafutása, ami egészen pontosan a fenti tézisekről szól, és ami eléggé hitelesíti a szavait. Ő is ezeknek a dolgoknak köszönhette hosszú és Bundesliga-szinten sikeres pályafutását.
Annyi történt tehát, hogy egy edző a vele majdhogynem egykorú, őt elfogadó, magyar válogatott szintű labdarúgókkal megtalálta a közös hangot, nagyjából evidens módon fel tudta rakni őket a pályára és elhitette velük, amit maga is hitt. (Ebben az utóbbiban volt alighanem teljesen reménytelen Pintér Attila küldetése, az okokat most már ne firtassuk.)
Az ilyesmit ugyanakkor a sportban rövid távú sikernek hívják, a komoly eredmények pedig hosszú távon szoktak megszületni (lásd az eszmefuttatás legelejét a világbajnoki selejtezőkről). Dárdai sikeres sprintet mutatott be, kérdés, közép-és hosszútávfutóként mire megy. Mert a bukaresti második félidőtől függetlenül az ellenfelek a csoportban (ha a továbbjutó helyekbe beleszólókat vesszük) továbbra is jobb és komolyabb bajnokságokból érkező játékosokból állnak. A románok belealvós második félideje jól jött nekünk, majd meglátjuk, mi lesz, amikor éles és nyílt harcba kell belemennünk.
Ugyanakkor Dárdai egyszer sem mondott annál többet, amennyit ezen a rövid távon mondhatott. Ő erre szerződött – hogy a folytatásban mi lesz, egyelőre hagyjuk, a válogatott játékosok alighanem őt szeretnék hosszabb távon is –, ezt kell tehát számon kérni rajta. Úgyhogy valóban ünnepeljük meg a bukaresti döntetlent, mert kiderült, hogy legalább egy, a saját csapata előtt hiteles szakembere továbbra is van a magyar futballnak.
És mivel a világfutball hangsúlyai egyértelműen a klubok irányába tolódnak el, abban pedig gyakorlatilag reménytelen lemaradásban vagyunk, a magyar fociban a sikerélmény reményét alighanem hosszú-hosszú ideig az jelenti majd, hogy 10-12 játékost még mindig össze lehet rakni egy legalább részben versenyképes csapattá a válogatottban. Bukarestben annyi történt, hogy erre kaptunk egy utalást. Köszönet érte Dárdai Pálnak.
(A végére még egy teljesen „civil” megjegyzés: van egy ember, aki képes nem csak középpályában és csatársorban, hanem alany-állítmányban is gondolkodni – és még kisugárzása is van. Jelentkezzen, aki szerint ez nem elég ok, hogy nyugodtan „szembeköpje” vele a honi szakmát, aki kinevezte.)
