Magyar foci

Tényleg feltámadt a magyar futball 2020-ban?

Tavaly ősszel előbb itthon a szlovákok (1-2), majd idegenben Wales ellen (0-2) buktunk az Eb-részvételhez vezető úton sorsdöntőnek látszó meccseket, és végül csupán Azerbajdzsánt tudtuk megelőzni a selejtezőcsoportunkban. Ehhez képest 2020 őszén szinte sztratoszférikus magasságokba jutott a válogatott: Bulgária és Izland legyőzésével vigaszágon kivívtuk az Eb-részvétel jogát, sőt, Nemzetek Ligája-csoportunkat megnyerve a kontinens legjobbjai közé is bekerültünk. De vajon minek köszönhető az ugrásszerű fejlődés?

„Na akkor: a puffogók, a károgók, az örökös (sic!) elégedetlenkedők, a futballt állandóan temetők, a bukott sportközgazdászok, a »minek kellenek a stadionok?« jöjjenek elő most is, és mondják el, mi miért nem jó” – adta meg az alaphangot Facebook-posztjában a magyar válogatott Törökország felett aratott győzelme (2-0), és az ezzel járó Nemzetek Ligája csoportgyőzelem utáni örömködéshez Szijjártó Péter külügyminiszter. Első blikkre úgy tűnik, nehéz vele vitatkozni: a magyar futball 2020 őszén valóban nagyszerű eredményeket produkált a koronavírus árnyékában lejátszott mérkőzéseken.

De mik is ezek az eredmények konkrétan?

Az Eb-kijutást aligha kell különösebben magyarázni. A magyar futball 2010 óta töretlenül zajló, agresszív központi feltőkésítésének legfontosabb legitimációja ugyanis a válogatott Eb-részvétele: ez egyrészt 2016-ban egyszer már amúgy is összejött, másrészt a 24 csapatosra duzzasztott mezőnyt látva az átlagosnál jóval komolyabb vakhit szükségeltetne ahhoz, hogy valaki megmagyarázza, miért természetes, ha lemaradunk az UEFA-tagállamok csaknem felét részvételhez juttató tornáról. A történések kontextusát tehát sokkal inkább az a kérdésfeltevés adja meg, hogy

tízévnyi permanens közpénzszivattyúzás után a magyar futball hátországa vajon miért tart még mindig ott, miszerint az Eb-részvétel földöntúli bravúr, nem pedig egzakt elvárás.

A siker értékéből persze mit sem von le, de azért nem árt, ha látjuk, hogy a kijutásban mennyi szerepe volt az UEFA által megváltoztatott kvalifikációs szisztémának. Ha ugyanis az a selejtezős szabályzat marad érvényben, amelynek alapján 2016-ban a DárdaiStorck-féle válogatott kivívta a franciaországi szereplés jogát, akkor idén nyáron biztosan nem a magyar csapat meccseit izgulhatnánk végig a frissen átadott Puskás Arénában. Szinte sokkoló belegondolni, mennyire közel volt az MLSZ ehhez a blamához.

Mentő kezet a Nemzetek Ligája nyújtott, az az új sorozat, amelyet az UEFA a két selejtező sorozat közötti barátságos, felkészülési meccsek kiváltása érdekében hozott létre. A rendszer lényege, hogy a válogatottak divíziókra osztva küzdenek egymással csoportokra bontva, majd az egyes csoportok győztesei a divízión belül egymás közt döntik el, hogy mely csapatok jutnak Eb-kvalifikációhoz. A Nemzetek Ligája egyik nagy újítása lényegében az volt, hogy a hagyományos selejtezőkben elbukó válogatottakat újabb esélyhez juttatta, és olyan csapatoknak is a kontinenstornán való részvétel esélyét kínálta fel, amelyeknek ez egyébként korábban soha nem volt reális.

És bár a magyar kormánypárti „sportsajtó” ebből leginkább azt szűrte le (valójában kínosan élcelődött rajta), hogy mennyire nevetséges egy Észak-Macedónia-Georgia pótselejtező az Eb-részvételért, a párharcból végül győztesen kikerülő macedónok csoportharmadikként a négy évvel ezelőtti lebonyolítási rendszerben is pótselejtezhettek volna a kijutásért (igaz, nyilván a grúzoknál erősebb ellenféllel). A valóság ezzel szemben az, hogy

az Eb-re végül kijutó válogatottak között egyetlen egy akad csupán, amelyet kizárólag a Nemzetek Ligája hozott helyzetbe, és a korábbi selejtezős szisztémában sansza sem lehetett volna a kvalifikációra: a magyar.

Ezen a ponton érdemes visszaemlékezni, hogy a 2018 őszén startoló Nemzetek Ligája-sorozat első, tamperei meccse volt Marco Rossi kapitányi bemutatkozása. Az olasz edzőnek mindössze néhány napja volt ismerkedni a kerettel, a meccs pedig kifejezetten rosszul sült el, hiszen 1-0-ra kikaptunk a közvetlen riválisnak számító finnektől. Akkor írott cikkünkben is kiemeltük: az MLSZ szinte jóvátehetetlen bakot lőtt Georges Leekens kinevezésével, hiszen a magyar válogatott legjobb esélye az Eb-részvételre a Nemzetek Ligáján keresztül vezethetett volna. Ahelyett viszont, hogy az MLSZ ezt előre látva egy kompetens kapitányt a kispadra ültetve készült volna a legfontosabb meccsekre 2018 tavaszán, egy teljes évet pocsékolt el egy olyan edzőre, akiről már a kinevezése pillanatában lehetett tudni, hogy szinte karikatúraszerűen alkalmatlan a feladatára.

Innentől már a szerencsére voltunk bízva, ami két lépésben jött:

  • előbb a görögök szerencsétlenkedtek össze – öngóllal – egy hazai vereséget Észtország ellen a Nemzetek Ligája-csoport utolsó fordulójában, második helyhez segítve ezzel a finnek ellen hazai pályán győzedelmeskedő Rossi-csapatot;
  • majd a minket a csoportban megelőző finnek hajtották végre azt a bravúrt, hogy önerőből, az Eb-selejtező csoportjuk második helyén végezve kivívták a részvétel jogát a kontinensviadalon.

Ez a két körülmény juttatta a csapatot végül pótselejtezős lehetőséghez.

Egy görög öngól és a finn csoda révén indulhattunk el az Eb-katarzisig vezető úton
Ki gondolta volna, hogy az értelmetlennek tartott Nemzetek Ligáját egyszer még áldani fogjuk?!

És bár Bulgária, valamint Izland legyőzése már ezektől független, saját jogú bravúrja volt a magyar válogatottnak, nem lehet nem észrevenni: ha pusztán az MLSZ bölcs belátásán és szakmai döntéshozói képességein múlik az Eb-részvételünk, a fasorban sem lennénk.

Oké, de most a Nemzetek Ligája-csoportunk megnyerésével konkrétan Európa tizenhat legjobb csapata közé jutottunk. Ez már mégis egészen komoly eredmény, nem?

Természetes, és ez nagyjából vitán felül áll. Nem árt azonban pontosan látni, mit is jelent pontosan a Nemzetek Ligája a vb-selejtezőket megelőzően, hova juthatunk vele, és eleve, hogyan kerültünk abba a pozícióba, hogy az A-divízióba való feljutásért játszhatunk.

Míg az Eb-k mezőnye 24 csapatos, addig Európa egy világbajnokságra – jelenleg – mindössze 13 válogatottat delegálhat. Ilyen módon a vb-selejtezők kapcsán a Nemzetek Ligája kvalifikációs szerepe értelemszerűen visszaszorult: míg a 2021-es Eb-re négy válogatott is konkrétan a Nemzetek Ligája eredményeinek köszönhetően juthatott ki, addig világbajnoki részvételt az idei sorozat egyáltalán nem ajánlott a résztvevőknek. Ez természetesen jelentősen csökkentette az NL-meccsek tétjét – pláne a koronavírus miatt extrém módon összesűrített versenynaptár mellé illesztve. (A rendszer alapján az a két, a Nemzetek Ligája végső sorrendjében legelőkelőbb helyen végző válogatott csatlakozhat a vb-pótselejtező mezőnyéhez, amelyik a hagyományos selejtezőcsoportokban nem végzett az első két hely valamelyikén.)

A törököket legyőző válogatottban hét NB I-es játékos kezdett. MTI/Illyés Tibor

A magyar válogatott ráadásul annak ellenére játszhatott a B-divízióban, hogy egy évvel korábban nem nyerte meg saját csoportját a C-ligában. Mindez annak köszönhető, hogy az UEFA újragombolta a koncepciót, és a korábbi 12-12 csapatos A-B divíziók helyén 16 válogatottat tömörítő ligákat hozott létre, amelyek közül a másodikba a magyar válogatott is becsúszott. Lényegében az a furcsa helyzet alakult ki, hogy bár a C-divízióból nem tudtunk feljutni önerőből, az UEFA átszervezett minket a B-ligába, ahonnan pedig most – óriási bravúrt végrehajtva – egyenesen a legjobbakat tömörítő A-divízióba katapultáltuk magunkat.

És, hogy mit jelent a B-ligás csoportgyőzelem egészen pontosan?

Praktikusan azt, hogy a sorozat következő – harmadik – szezonjában már az A-divízióban fogunk szerepelni; vagyis a kontinens tizenhat legjobb csapata között.

  • Hivatalosan az idei NL-sorozat 20. helyén zártunk, ami azt jelenti, hogy akkor is lehetőségünk nyílhat pótselejtezőt játszani a 2022-es katari világbajnokságon való részvételért, ha nem végzünk leendő selejtezőcsoportunk első két helyének valamelyikén. Ebbe a selejtezőcsoportba egyébként majd a harmadik kalapból sorsolnak minket, azaz papíron két erősebb csapattal kell felvegyük a versenyt a kijutásért.
  • Ha nem borul a papírforma, és legjobb esetben is csak harmadik lesz a válogatott a selejtezős csoportjában, akkor úgy juthat pótselejtezőhöz, ha az NL mostani kiírásában előttünk végző csoportgyőztesek (Franciaország, Belgium, Olaszország, Spanyolország, Wales, Ausztria, Csehország) közül maximum egy nem végez eleve kijutást, vagy pótselejtezőt érő helyen a saját csoportjában. (A pótselejtezőn egyébként összesen tizenkét válogatott vehet majd részt, de ezek közül csupán három szerez vb-indulási jogot a playoff végén.)
  • Ennél is kézzelfoghatóbb eredmény, hogy az A-csoportba való feljutással lényegében biztossá vált, hogy minimum pótselejtezhetünk majd a 2024-es Eb-kijutásért; a példát Izland szolgáltatja, amely ugyan egyetlen pontot sem szedett össze a tavalyi NL-kiírás legjobbjai között, de az összesített rangsor 12. helyéről így is simán bemasírozott a pótselejtezős mezőnybe.

A rendszer tehát nem egyszerű, és jól látszik, hogy elsősorban a 2024-es Eb-részvételre nőttek meg az esélyeink – illetve talán egy esetleges vb-pótselejtezőre. Utóbbit 1997-ben játszott legutóbb a magyar válogatott, de talán ennél is fontosabb – és szomorúbb – tény, hogy azóta várunk arra, hogy a magyar csapat egy nagy tornára selejtezve csoportja első két helyének valamelyikén zárjon. Ha valami, ez mérné igazán a magyar futball fejlődését. A Nemzetek Ligája ugyanis továbbra is kiskapu, vigaszág, kerülőút.

Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lenne komoly bravúr és nagy érdem megnyerni egy olyan csoportot, amelyben Szerbia, Törökország és Oroszország voltak a magyar válogatott ellenfelei. Mi maximálisan kihasználtuk a lebonyolítás elsőre furcsának és meglehetősen bonyolultnak ható rendszerében számunkra rejlő lehetőségeket – hogy mások nem, az legyen az ő bajuk. De ettől még látni kell: az orosz, szerb és török játékosok többnyire a kontinens legerősebb bajnokságaiban játszanak, és a jelen helyzetben az azonnali téttel nem bíró NL-meccseket nyilvánvalóan nem vették túlzottan komolyan. (Persze komoly hiányzóink nekünk is akadtak, más kérdés, hogy nálunk a „másfeledik” vonal már nem topligás, hanem NB I-es focistákból áll, akiknek minden válogatott meccs életük esélye.)

Rendben, de akkor most egyáltalán ne örüljünk? Valami mégiscsak változott az elmúlt egy évben, nem?

Dehogynem. A nemzetközi klasszisok közé emelkedett például az a Szoboszlai Dominik, aki egyrészt győztes gólt szerzett az első NL-meccsen Törökországban, másrészt egy 92. perces bombagóllal kijuttatta a csapatot az Eb-re is. Ezzel párhuzamosan kikopott a keretből az utóbbi években segíteni már nem képes, de az öltözőt – és pláne a szurkolókat – határozottan megosztó Dzsudzsák Balázs, aki nélkül a válogatott idei mérlege: 5 győzelem, 2 döntetlen, 1 vereség.

Fotó: Mohos Márton /24.hu

Végleg megtalálta a formációját (3-5-2) és a kulcsembereit az a Marco Rossi, aki egyszerűen tökéletes edző a jelenlegi magyar merítéshez. Ez persze szükségszerűen és egyértelműen nem azt jelenti, hogy topligás szintű edző lenne; ám az kétségkívül igaznak látszik, hogy különféle szakmai-mentális-kulturális okokból ő hordozza magában azt az elegyet, ami a mi szintünkön jól tud működni. Olaszként van egy olyasféle taktikai vénája, ami idehaza kuriózum, ami kiemeli a szürkeségből, és ami könnyen belátható hozzáadott értéket jelenít meg a játékosok előtt is. Ugyanakkor viszont nincs meg benne az az arrogancia vagy gőg, ami sok korábbi külföldi szövetségi kapitányunkban megvolt, és ami nem engedte meg ezeknek a külföldi edzőknek például azt, hogy észrevegyék az NB I-ben is elő-előforduló ritka kincseket, akik részfeladatok ellátásra tökéletesen alkalmasak lehetnek a válogatottnál is. Rossiban ez a távolságtartás – ami messziről érkezve akár lehet tökéletesen ésszerű is, persze – egykori NB I-es edzőként természetszerűleg nincs meg, ami egyrészt jelentősen megkönnyíti a munkáját (hogy tudniillik hatékonyan hoz jó döntéseket), másrészt egy csomó potenciális konfliktushelyzetet előre elsimít a hazai közeggel szemben.

Rossiban persze ezen felül is van egyfajta buzgó megfelelni vágyás, ami olykor – egyesek ízlésének bizonyosan – egészen meghökkentő igazodásokhoz vezet, és főleg azért érthetetlen, mert szakmailag semmi szüksége ilyesféle önigazolásokra; ám ez a fajta beilleszkedni vágyás befelé, a keret irányába láthatóan nagyon is jó energiákat szül. Egészen felemelő lehet például játékosként azzal szembesülni, hogy az edző egyrészt megüti a kívánt szintet szakmailag (pláne jó néhány korábbi versenyzővel összehasonlítva), másrészt pedig se ugródeszkaként nem tekint a magyar válogatottra, se nem derogál neki az itteni munka.

Rossi egyszerűen a helyén van, és ezt ő, a játékosok, és mi kívülállók is pontosan érezzük. Ez a fajta jó, helyes, egészséges önértékelés a magyar futballban általában luxuscikk, de a válogatottnál most rendelkezésre áll, és ez – egyelőre – az eredményeken is látszik.

Akkor tehát mégiscsak a politikai hatalomnak van igaza: befektettek a magyar futballba, és most végre termőre fordul ez a befektetés. Vagy nem?

Nem. A félreértés sokkoló, de egyszersmind – politikai motivációk felől szemlélve – tökéletesen érthető. Ha viszont a tényeket vizsgáljuk, más kép tárul a szemünk elé: sokkal inkább úgy tűnik, hogy ha egyáltalán van valamilyen rendszerszintű eredője ennek a kétségtelenül sikeres ősznek, (lásd még az eredmények fentebb részletesen kifejtett körülményeit, amelyek jó néhány ponton nem kifejezetten nélkülözték a szerencsét, legyen szó akár konkrét meccsekről, akár átszervezésekről), akkor az

sokkal inkább a futball általános globalizálódása, vagy az EU-tagságunkból fakadó előnyök, semmint az akadémiákon zajló munka, és a TAO-rendszer.

Hogy érthető legyek: Gulácsi Péter, Willi Orbán, Szoboszlai, azaz a válogatottunk három magasan legjobb játékosa egyetlen percet sem töltött a felnőtt magyar bajnokságban. Loic Nego, aki az Eb-kijutás szempontjából kulcsfontosságú gólt szerzett, egy francia játékos, aki 2012-ben éppen a magyar topfutball egyetlen külföldi tulajdonosának jóvoltából érkezett Magyarországra – köszönhetően annak, hogy EU-tagállam vagyunk.

Nego elképesztően fontos gólt szerzett az izlandiak ellen. Fotó: Mohos Márton / 24.hu

Szalai Attila már 14 éves (!) korától Ausztriában nevelkedett, Holender Filip pedig nagyjából 15 évesen került át Magyarországra Szerbiából, vagyis már túl volt azon az életkoron, amelyben (például Dárdai Pál véleménye szerint) a magyar játékosok többsége (üdítő kivétel például az említett Szalai) behozhatatlan képzési hátrányt szed össze a nemzetközi élmezőnnyel szemben. Az idei ősz egyik nagy felfedezettje, Könyves Norbert még később, 20 évesen, szinte kész, de mindenképp felnőtt játékosként igazolt az MTK-hoz. Szalai Ádám amint lehetett, azaz 16 évesen Németországba igazolt, Kalmár Zsolt pedig mindössze egyetlen NB I-es szezon után ment külföldre. Ha van tehát bármiféle törvényszerűség, az éppen az, hogy minél hamarabb igazolsz külföldre és hagyod el a magyar akadémiai rendszert, annál nagyobb eséllyel lesz belőled a válogatott húzóembere. Ez éppenséggel azt mutatja, hogy a futball globalizálódása, hazánk EU-tagsága, és a játékospiacon ennek eredményeként megvalósuló (szinte) szabad áramlás kifejezetten jó hatással van a magyar focira – de legalábbis nagyobb, eredményesebb hatással, mint amennyit a közpénzmilliárdokból összetákolt akadémiai rendszerünk eddig képes volt kifejteni.

Ettől függetlenül a politika azért még kisajátíthatja a futballsikereket, nem?

Kisajátíthatja, igen. Ha hagyjuk. És ebben a kérdésben éppen azoknak a véleménye/viselkedése a döntő, akik speciel szeretik és értik a futballt, követik a történéseket, a sajátjuknak érzik a magyar futballkultúrát, értékelik annak – sajnos csupán egykori – kulturális jelentőségét; ám ezzel egyidőben nem szűntek meg autonóm és kritikus értelmiséginek lenni, nem áldozták föl önmagukat a politikai sakktáblán, és nem hajlandók politikai szólamokon, sőt, konkrét pártérdekek mentén értelmezni-magyarázni a történéseket. A futball idehaza – ha tetszik ez nekünk, ha nem – egy politikai narratív keret része: éppen úgy, ahogyan anno az lett a kokárda, mostanság a Színművészeti Egyetem, vagy kicsivel korábban a CEU.

Ebben az ügyben persze sokaknak nehéz uralkodnia az indulatain, pláne újságíróként, független, gondolkodó polgárként. Néha az ember egyszerűen sarokba szorítva érzi magát: azzal, hogy a politika futballügyekben korlátlan offenzívát indít, és a részsikereket is mindenféle arányérzék, kontextus, ízlés, illetve a tényekre való bárminemű tekintet nélkül állítja a saját, pártos érdekeinek szolgálatába (olykor agitációs-propaganda pamfletek szintjén), lényegében az ezen a mezőn kívül létező szurkolók-újságírók-valóságértelmezők mindegyikét rákényszeríti a sikerek permanens árnyalására. És mivel az én, a te, a mi feladatunk ebben a szereposztásban – amit, még egyszer hangsúlyozom, nem mi készítettünk, hanem javarészt lelkiismereti, szakmai, és morális szükségszerűségképpen vettünk csak fel – a folyamatos ellenpontozás, kiegyensúlyozás, ha úgy tetszik kötözködés, ezért sokak szemében úgy tűnhetünk föl, mint állandó elégedetlenek, akik nem szurkolnak egy jobb magyar futballért, egy sikeres válogatottért. Ez a diskurzus így, ebben a formában egyszerűen nem egészséges, sőt: sértő és fölháborító. Sportújságírónak maszkírozott politikai agitátorok kényszerítenek bele egy sarokba, miközben mindenki ellendrukker, aki akár csak halvány kontúrjait is föl meri vázolni a kontextusnak.

Ha van, ami biztosan nem szolgálja a magyar futball fejlődését, az egészséges, versenyképes énkép és teljesítményértékelés meghonosítását, az éppen ez a jelenség.

Jól mondja Szily László a 444-en: amennyiben hagyjuk, hogy a sikerekre öntött propaganda miatti ellenérzésünk elvegye a kedvünket a válogatott meccseitől, vagy épp a számegyenes másik végére átesve elkezdünk a szirupos nagyotmondás a politikai agitáció ellen drukkolni úgy, hogy és ennek eszközévé a magyar válogatott válik – akkor ők nyernek. Ez persze kemény és komoly munka, ami olykor engem is rendkívül ambivalens érzésekkel áraszt el, de akkor is: nem hagyhatjuk, hogy így legyen. Ez egyszerűen elvi, morális kérdés.

Hajrá, magyarok!

Kiemelt kép: Mohos Márton /24.hu

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a Rangado.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.