„Egész egyszerűen fel kellene fognia mindenkinek Magyarországon, hogy jelen pillanatban képességbeli hiányok vannak. Ezt egyértelműen ki kell jelentenünk” – nyilatkozta nem sokkal a Wales-Magyarország (2-0) Eb-selejtező lefújása után Marco Rossi, a magyar válogatott szövetségi kapitánya. Ugyanaz a Marco Rossi, aki a meccs előtti sajtótájékoztatókon hasonlóan egyértelmű kijelentések helyett még azzal volt elfoglalva, hogy állatos metaforákba csomagolva („oroszlánokként kell küzdenünk a sárkányok ellen”) tüzelje a szurkolókat, és akinek csapatkapitánya, Dzsudzsák Balázs kerek-perec kijelentette: „biztos vagyok benne, hogy három ponttal térünk haza Walesből.”
Van abban valami egyszerre sorsszerűen groteszk és irritálóan vérlázító, ahogyan a mérkőzés után az esélyeket alig néhány órával korábban még lelkesen latolgató, elfogódott kisgyermekként pulzáló, ígérgető és fogadkozó szakértők és játékosok a meccs befejezését követően már rezignált arccal fejtegetik, hogy voltaképpen nem történt itt semmilyen tragédia, egy jobb csapat ellen ezúttal sajnos nem jött össze a bravúr, de dolgozunk tovább, és amúgy is: már az óriási eredmény, hogy egyáltalán még versenyben voltunk az utolsó meccs előtt. Ez egyébként szóról-szóra igaz is, már csak azt kellene kitalálni, vajon miért kizárólag kijózanítóan sima vereségek után jön rá mindenkire az igazmondó szófosás a közmédia és a válogatott környékén.
Hová tűnt a védekezésünk?
Nem kezdtük rosszul a mérkőzést, mi irányítottunk, sajnos a semmiből találtak egy gólt
– tartott ki lényegében egyedüliként a fantáziálás mellett a csapat védője, Baráth Botond. Pedig ha jobban elmélyedünk a számokban, egyértelművé válik, hogy a Rossi-csapat egyáltalán nem a semmiből kapja szakmányban a gólokat, sőt.
Tudom, nem fair mindent a Dárdai-érához mérni, de egyszerűen nem lehet kikerülni az összehasonlítást. A Pintér Attila menesztése után letargikus, szinte reménytelen hangulatban a kispadra kerülő kapitány volt ugyanis emberemlékezet óta az első vezető a magyar válogatott környékén, aki handabanda helyett kizárólag a realitás talajáról volt hajlandó beszélni a nyilvánosság előtt.
- Nehéz meccs lesz a Feröer elleni? Naná.
- Nincs elég mennyiségben megfelelően képzett játékosunk a nemzetközi szinthez? Bingó.
- Két nap alatt főleg a védekezést lehet begyakorolni a válogatott összetartásokon? Így van.
A Dárdai-féle válogatott pontosan azt és pontosan úgy játszotta, amit és ahogyan a kapitány előre elmagyarázott a meccsek előtt. A finnek elleni, kulcsfontosságúnak látszó hazai meccs előtt például levezette, miért lenne óriási butaság nekiugrani az ellenfélnek, majd a szurkolóktól és az újságíróktól is türelmet kért a meccs előtt. „A hajrában akarjuk bevinni a döntő csapást” – fejtegette, és láss csodát, a magyar válogatott egy 84. percben szerzett Gera-góllal tartotta otthon a három pontot.
A magyar csapat 5 tétmeccset vívott Dárdai Pál irányításával, ezeken összesen egy (!) gólt engedett az ellenfeleinek (ez meccsenként átlagosan 0,2 kapott gólt jelent). Mindez azt is jelenti, hogy Dárdai vezetésével a válogatott ötből négy tétmeccset úszott meg kapott gól nélkül, ami 80 százalékos, brutálisan jó arány.
Dárdai utódja, Bernd Storck regnálása két szakaszra osztható. Az Eb-selejtezőkön még egyértelműen Dárdai útját járta: a magyar csapat biztos védekezésből játszott kivárásra és kontrákra. A norvégok ellen megnyert pótselejtezős párharccal bezárólag a válogatott 6 tétmeccsen 7 gólt kapott (1,16/meccs), ebből viszont négyet is egy görögök elleni, valójában már tét nélküli selejtezőn Pireuszban. A clean sheetek viszont elpárologtak: Storck első hat tétmeccsén már csak kétszer úszta meg a csapat a kapott gólt.
Az Eb-n Storck már kockázatosabb focit vállalt be, a válogatott igyekezett megbecsülni a labdát, sőt sokszor kifejezetten naivan játszott. Egyedül az Ausztria elleni nyitómeccset tudta lehozni kapott gól nélkül a válogatott – megnyernie is csak ezt sikerült –, összességében pedig négy meccsen kerek nyolc találatot szedett be. A képet árnyalja, hogy nyolc kapott gólunkból hetet a portugál-belga kettős rúgott nekünk, azaz két olyan válogatott, amely később a legjobb nyolcig jutott.
Az összeomlás a vb-selejtezőkön jött el, ahol Storck válogatottja tíz meccsen mindössze négyszer úszta meg kapott gól nélkül, és összesen 14 gólt nyelt be. A német kapitány így végül Dárdai számait jelentősen alulmúlva fejezte be magyarországi pályafutását (lásd a fenti táblázatban).
Rossi kinevezésétől a legtöbben azt várták, hogy újra helyre rázza majd a csapat védelmét. Nem alaptalanul: a Honvéddal bajnoki címet szerző olasz tréner a sikert hozó 2016/17-es évadban 33 meccsen mindössze 30 gólt kapott a csapatával (0,91/meccs), ami kiemelkedően jó mutatónak számított. Ugyanezt aztán a következő évadban Dunaszerdahelyen, a DAC kispadján is hozta, ahol 32 meccsen 32 kapott góllal végzett a bajnokság harmadik helyén.
Ebből a válogatottban viszont sajnos keveset látunk. Rossival a kispadon a magyar válogatott tizennégy tétmeccsen összesen 17 gólt kapott, és bár kettőnél többet mindössze két ellenfél – a horvátok és az észtek – rámolt be nekünk, aggasztó, hogy Gulácsi hálója nagyon ritkán marad érintetlen. Tizennégy tétmeccsen mindössze négy kapott gól nélküli találkozót mutatott be eddig Rossi válogatottja, ami Storck mutatójánál is rosszabb (az ellenfelek: Észtország, Finnország, Wales, Azerbajdzsán).
Az akut probléma: szélsőhátvédek
Hogy megértsük a magyar védekezés gyengeségének alapjait, egy lassan 15-20 éves, akut problémához kell visszanyúljunk:
Nemcsak olyanok, akik megütnék a nemzetközi szintet, hanem lényegében semmilyenek. Wales ellen például két, alapvetően támadónak nevelt játékos, a felcsúti Nagy Zsolt és a Ferencvárosban játszó Lovrencsics Gergely próbálta útját állni az ellenfélnél felsorakoztatott Gareth Bale (Real Madrid), Daniel James (Manchester United) duónak. Mintha kardlappal csépeltük volna a tankokat.
Érdemes visszatekinteni: Dárdai kapitányi búcsúztatóján, a finnek elleni idegenbeli meccsen (1-0-ra nyertünk) két középhátvéd, Fiola Attila és Kádár Tamás játszott a védelem szélén. Az Európa-bajnoki sikereket később szintén úgy értük el, hogy a védelem jobboldalán Fiola kiesése után egy másik középső bekket, Lang Ádámot favorizált a szövetségi kapitány.
Tény, hogy Nagy Zsolt bevetése számtalan szerencsétlen körülmény következményeként is értékelhető – Kádár és Tamás Krisztián sérülése, Korhut eltiltása, Hangya Szilveszter összezördülése Rossival –, de így is jelzésértékű, mennyire másképp gondolkodik az olasz edző, mint ahogyan elődei. Meg sem próbálta például behívni azt a Botka Endrét, aki alapvetően szintén középhátvéd, de simán elboldogul a védelem valamelyik szélén is, és speciel éppen nincs is rossz szezonja a nemzetközi kupainduló Ferencvárosban.
A gondokat kiválóan jellemzi a walesiek első gólja, amely egy mintaszerűen kigurigázott akció végén született. A napnál világosabb, hogy Ryan Giggs stábja kivideózta a magyar védekezés gyenge pontjait, és teljesen tudatosan támadták Nagy Zsolt oldalát is.
Joe Allen hozza fel a labdát, a magyar védők pedig hiába vannak háromszoros (!) létszámfölényben vele szemben, tovább tudja tenni a labdát. A szélen a felfutó jobbhátvéd Roberts kapja az átadást, aki így magára vonja Nagy Zsolt figyelmét. A magyar balhátvéd kénytelen kilépni, így viszont megnyílik mögötte a terület Gareth Bale bemozgásához.
Néhány pillanattal később jön is az előre olvasható passz: Bale teljesen üresen kapja a labdát, előtte pedig hatalmas üres terület. Lang emiatt kénytelen kiváltani a walesi szélsőre, abban bízva, hogy középütt elosztják az embereket a többiek. Kinagyítottam, hogy jobban látsszon: Baráth ekkor szinte együtt lép az ellenfél középcsatárával, Moore-ral, miközben Ramsey második hullámból csatlakozik az akcióhoz.
Mindenki számára egyértelmű, hogy beadás következik, és Lang kivételével a legtöbben azt is olvassák, hogy Bale-nek lesz elég helye visszahúzni a labdát a bal lábára. Jól látszik, hogy Nagy Zsoltot kivették a játékból, a balbekk hiánya miatt kell tolódnia a teljes magyar védelemnek. Középen viszont ekkor még nincsen gond: Moore és Ramsey kettősére ott a Baráth-Lovrencsis páros, a visszazáró Nagy Ádám pedig indul a rövid kapufa irányába, hogy biztosító emberként fedezze a rövid oldalt. (Baráth ebben a pillanatban ránéz Ramsey-re, de úgy dönt, nem vele mozog tovább, hanem segít Lovrencsicsnek az első számú célpontnak hitt center, Moore levédekezésében. Ez volt a walesi trükk: Moore kihúzódott a fizikálisan gyengébb szélsőhátvéd mellé, kierőszakolva a besegítést, ami megnyitotta az utat középen a befutó Ramsey-nek.)
Ez már a vég: Nagy Ádám alászalad, Gulácsi megtorpan, Baráth pedig többméteres távolságból érzékeli a veszélyt először. És persze azon is érdemes elmorfondírozni, hogy Lang miért engedett ennyire könnyű beadást Bale-nek.
Hibás tehát – mint azt látjuk – akad bőven, de az nem kérdés, hogy az első eldőlő dominó Nagy Zsolt volt a kirakósban. Ebből is kiválóan látszik:
Ezt látta be Dárdai és ezért használt olyan embereket a bekksor két oldalán, akik középhátvédként pontosan tudták, mikor, hogyan érdemes helyezkedniük.
Identitás nélkül nem juthatunk ki az Eb-re
A magyar válogatott négy évvel ezelőtt elsősorban kompakt labda elleni játékkal, az egyensúly megtartásával, a középpálya uralásával és a játékosok képességét, nemzetközi szinten elfoglalt helyét tökéletesen szem előtt tartó stratégiai tervezéssel érte el sikereit előbb Dárdai Pál, majd Bernd Storck vezetésével. Az utóbbi évek mélyrepülésének okozója elsősorban ezeknek az alapelveknek a felpuhulása volt, ami előbb Storck szereptévesztésében, majd a válogatott identitásának teljes kilúgozódásában öltött testet. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a 2016-os Eb-hez képest jelentősen szűkült a merítés és gyengült a keret minősége is, könnyű belátni, hogy Marco Rossi feladata miért kizárólag a válságkezelés lehetett, miután kinevezték a csapat élére.
A gond csak az, hogy a szövetség továbbra is tartja magát a korábban kitűzött célhoz: a válogatottnak ki kell jutnia a 2020-as Európa-bajnokságra. A látottak alapján, a szóba jöhető ellenfelek névsorát (Skócia, Izrael, Románia, Izland) vizsgálva és a rendelkezésre álló játékosok mennyiségét/minőségét tekintve nem vagyok meggyőződve arról, hogy ehhez minden előfeltétel adott – márpedig ezek hiányában nagyon nehéz konkrét elvárásként megfogalmazni a kijutást a szakmai stáb felé.
Kiemelt kép: Chloe Knott – Danehouse/Getty Images
