Édesapját a mai napig a Ferencváros legjobb légiósai között tartják számon. Milyen volt a nyomdokaiba lépni?
Éreztem a nyomást a csapatnál, mivel mindig összehasonlítottak bennünket apukámmal. Ő azonban hátvéd volt, én pedig csatár, vagyis két teljesen különböző poszton játszottunk. Próbáltam kiverni a fejemből, hogy híres apukám van, és mindig arra törekedtem, hogy minél jobb csatárrá váljak, a góljaim és ne más határozza meg, ki is vagyok.
Kijárt a mérkőzéseire?
Nem, megpróbáltuk kettéválasztani kettőnk pályáját.
Gondolom, ma is figyeli a Ferencváros eredményeit.
Természetesen. Tizenhárom évet töltöttem a Fradiban, ezt nem lehet kitörölni belőlem, a véremben ragadt örökre. Az édesapám is ott dolgozik jelenleg, folyamatosan kapcsolatban állunk. Gyakran kikéri a véleményemet játékosokról,
A Fradinak jó játékosokat kellett igazolnia a céljaihoz, én pedig szívesen segítettem. Megtisztelő is számomra, hogy nem felejtik el az orosz élvonalban dolgozó egyetlen magyar edzőt.
Bronzérem, bajnoki cím és Magyar Kupa-győzelem a Ferencvárossal, szintén bajnoki cím Moldovában és Fehéroroszországban, gólkirályi cím Litvániában. Megannyi eredmény és klub. Melyik időszakára emlékszik a legszívesebben?
Nagy élmény volt a Fradiban játszani és érmeket nyerni, Csank Jánostól annak ellenére is lehetőséget kaptam, hogy nagy volt a konkurencia csatárposzton, én pedig fiatal voltam. A későbbiekben is minden bajnokság adott nekem valamit, mindegyikből van maradandó emlékem. A legnagyobb élmény talán az orosz élvonalban való szereplés a Noszta Novotroisk játékosaként, de felejthetetlen számomra két ukrán csapatnál, az FK Karpati Lvivnél és a Szevasztopolnál töltött időszak is.
Mindig is edzőként képzelte el a folytatást az aktív pályafutása után?
Vicces, hogy ezt kérdezi, mert egyáltalán nem terveztem. Már játékosként láttam, nagyon nehéz szakma, rengeteg tényezőre kell figyelni.
Mi volt az eredeti terv?
A focihoz akartam kötni az életemet, de konkrét tervem nem volt. Öt nyelven beszélek, jó kapcsolataim vannak, így aztán arra gondoltam, talán játékosügynök lehetnék, vagy sportigazgató. Budapesten sportmenedzsmentet is tanultam egyébként, de az utolsó éveket már nem végeztem el, mert elmentem Finnországba játszani.
Hogyan lett akkor mégis edző?
Úgy történt, hogy amikor másodjára is szalagszakadást szenvedtem, felhívott korábbi edzőm, Oleg Kononov. Elmondta, hogy szerinte megvan bennem, ami ehhez a szakmához kellene és amire neki is szüksége van. Azt mondta számít rám és kezdjem el célirányosan képezni magam. Ennek hatására vágtam bele. Először az Arszenal Tulában dolgoztunk együtt, aztán vitt magával Moszkvába is.
Mindez azt jelenti, hogy Dárdai Pál, Löw Zsolt, Petry Zsolt és Szabics Imre mellett az egyike azon kevés magyar állampolgárnak, aki külföldön, egészen magasan jegyzett felnőttbajnokságban, vagy válogatottnál képviseli hazánkat. Ezek szerint jó döntést hozott, amikor mégiscsak belevágott.
Már menet közben éreztem, hogy ez tetszik nekem. Minden nap ezzel kelek, ezzel fekszem, meccseket elemzek, újdonságokat keresek és a srácokkal is jóban vagyok. A futball légköre meghatározza az életemet, bevonz, mint a mágnes. Óriási szeretettel végzem a munkámat. Remélem, a jövőben jó eredményekkel is párosul a szakmai stábunk erőfeszítése, hiszen a fociban ez a legfontosabb.
Van álomklubja, és álomkispadja?
Nagy vágyam volt, hogy a Szpartak Moszkvába kerüljek. Valamikor játékosként álmodoztam arról, hogy a klub színeit képviseljem, végül edzőként sikerült megvalósítani ezt. A Szpartak április 18-án volt 97 éves, óriási múltú csapat, fantasztikus szurkolótáborral. A CSZKA elleni rangadón telt ház szokott lenni, megtelik a 42 ezres Otkrityije Aréna, de a sereghajtó Jeniszej elleni is 27 ezer néző tisztelte meg a csapatot. A legnagyobb álmom jelenleg az, hogy újra bajnok legyen a Szpartak és a Bajnokok Ligájában szerepelhessen a csapat. A többit meg majd meglátjuk.
Kiemelt kép: spartak.com
