Szerhij Rebrov csapata 67 ponttal vezeti a tabellát, ez máris eggyel több egység, mint amennyit tavaly az egész szezonban gyűjtött a Fradi (miközben a Vidi 68 pontot szerezve lett bajnok). Ha így folytatják, akkor ráadásul arra is van esély, hogy a jelenlegi lebonyolítási szisztéma 2015-16-os bevezetése óta a legjobb eredményét érje el a Ferencváros: ez utóbbi jelenleg 76 pont, amelyet Thomas Doll irányítása alatt ért el a csapat 2016 tavaszán, amikor legutóbb bajnok lett. Ha Rebrovék ezt követően minden meccsüket nyerik az idényben (sorrendben a Honvéd, az Újpest, a Debrecen és a Felcsút ellen), akkor 79 ponttal zárhatnak.
Ennél is fontosabb tanulsága azonban a meccsnek és a szezonnak, hogy
ez az egy pedig éppen a lényegében már bajnoknak tekinthető FTC.
A szombati, Vidi ellen rangadó (4-1) állatorvosi lova annak a jelenségnek, amely az egész idei NB I-es évadot leképezte: ha nem sikerül az ellenfélnek elrontania és tönkre tennie a Ferencváros játékát, akkor halálra van ítélve.
Egyszersmind az is kiderült, hogy ha a fehérváriak feladják (vagy gyengén valósítják meg) az egyéni párharcokra épülő, sokszor a durvaság határát súroló, olykor alattomos védekezési stílusukat, akkor nincsen túl sok esélyük egy teljes fegyverzetében a pályára küldött Fradi ellen.
Kezdőcsapatok
A Ferencvárosból sérülése miatt ezúttal is hiányzott Sigér Dávid (ő legutóbb még március végén volt hadra fogható), de a kulcsemberek közül Gorriaran sem lépett pályára, mint ahogyan a huzamosabb ideje hiányzó Otigba és Spirovski sem erősíthette a keretet. Nélkülük is kitartott azonban rendszere mellett Szerhij Rebrov: az FTC a szokásoknak nagyjából megfelelően 4-2-3-1-es hadrendben lépett pályára, centerben a fehérorosz Szignyjeviccsel (a kispadon Bödével, Lanzafaméval), a két szélen Isaellel és Petrjakkal (itt Varga Roland maradt ki), az irányító posztján pedig a norvég Tokmac Nguennel. Sigér helyett a középpályán a rutinos Leandro kapott lehetőséget, ami egyben azt is jelentette, hogy Haratyin lett a box-to-box középpályás, míg a brazil származású, korábbi magyar válogatott játékos a védelem előtt forgatott.
A Vidinél Marko Nikolics legfontosabb hiányzója Scsepovics volt (igaz, a Fradi elleni tavaszi kupameccsen sérülést szenvedő csatár már legalább a padra leülhetett), egyébként nagyjából – Fiola kényszerű hiányát leszámítva – a legjobb keretéből válogathatott a szerb edző. Némi meglepetésre a remek formában lévő Futács Márkó helyett Armin Hodzic lett a center, a középpályán pedig kimaradt Milanov, hogy a védekezésben nála jóval stabilabb Boban Nikolov játsszon Isael és Lovrencsics Gergő ellen a baloldalon. A hét közben nyilatkozatháborúba keveredő Huszti Szabolcs ott volt a kezdőcsapatban, ahogyan Kovács István és Pátkai Máté is.
Ember-ember ellen akart játszani a Vidi, de nem sikerült neki
A meccskép már a kezdetektől nyilvánvaló volt: a Fradi ragadta magához a labdát – és a kezdeményezést – a Vidi pedig várt a második szándékból kínálkozó lehetőségekre. Marko Nikolics szokás szerint az ellenfél hibáira szeretett volna inkább reagálni, miközben a Ferencváros egyre markánsabbá váló saját stílusát domborította volna ki.
Mivel a székesfehérváriak a középpályán szinte emberfogással védekeztek – lásd a kiragadott jelenetet – a Fradi belső védőinek kellett magukhoz ragadnia a kezdeményezést. Blazic és (főleg) Dvali ebben szokás szerint remek munkát végeztek: ha kellett, akár az ellenfél térfelének közepéig is felcipelték a labdát, hogy aztán beinduljanak a ferencvárosi csapatmozgások az ellenfél vonalai között.
Utóbbi területen elsősorban – a Böde és Lanzafeme balhéinak köszönhetően idén sokadszor célkeresztbe kerülő – Szignyjevicsnek jutott kulcsfeladat. A fehérorosz center labda nélküli mozgása volt az, amely katalizálta a folyamatokat, és szétzilálta a Vidi emberorientált védekező szisztémáját. Akár visszafelé, akár a szélek irányába mozgott ki Szignyjevics, a játéka tökéletesen alkalmas volt arra, hogy összekuszálja a szálakat a fehérvári hátsó alakzatban, főleg, hogy a mögötte játszó Isael-Tokmac-Petrjak hármas rendre agresszívan támadta a kiürített területeket.
Azzal, hogy a Vidi a védekezést jobbára ember-ember ellen képzelte el a saját térfelén, az alakzata sokszor vált túl szélessé (vagy épp hosszúvá), ami rengeteg lehetőséget biztosított a Ferencváros gyors, sokat mozgó támadóinak a kombinációkra. Egy ilyen szisztéma fő esélye általában a játék lassítása és tördelése, az tehát, hogy a Vidinek már az 1-1-es végeredményt hozó első félidő alapján sem látszott sok reménye a győzelemre, leginkább annak volt köszönhető, hogy a fehérvári játékosok erre nem voltak képesek.
Hadzic sárga lapjai ugyan másra engednek következtetni, de az első félidőben a Vidi legnagyobb problémája éppen az volt, hogy kevés faultot mutattak be a játékosai, kevés párharcra kényszerítették a ferencvárosi támadókat és kevés test-test elleni szituációt provokáltak ki a pályán. Hadzic mindkét sárgás faultja abból következett, hogy kiszolgáltatott helyzetbe került a pálya közepén, mert társai nem követték el a szükséges, ráadásul egyébként rendesen a Vidi játékának egyik alapját képező megelőző szabálytalanságokat/ütközéseket.
Az első félidőben a szabálytalanságok száma 6-4 volt (ráadásul a Fradi javára, a vége 11-7), ami azt mutatja, a fehérváriak tudták a saját játékukat játszani. Összehasonlításképpen: a két csapat legutóbbi négy meccsen mindig volt legalább 26 szabálytalanság, amelyet be is fújt a bíró, de volt, hogy egészen 34-ig csúszott fel a számláló.
A magyar futball legnagyobb problémája: nem akarunk focizni
Hogy ez utóbbi harcmodor mennyire szimpatikus és/vagy hasznos a magyar futball útkeresése szempontjából, arról megoszlanak a vélemények. Annyi bizonyos, hogy sikeres tud lenni – ha másképp nem, a fehérváriak idei nemzetközi kupaszereplése bizonyíték kell legyen erre –, de ezzel együtt az is látszik, hogy egy ponton túl akár az előrelépés egyik gátja is lehet. A Vidi az idei szezonban például rendszeresen szenvedett a felállt falban védekező ellenfelekkel szemben, már csak azért is, mert a csapat alapjátéka nem a domináns, kezdeményező, labdabirtoklós játékfelfogásból indult ki. A váltás heti szinten ugyanakkor meglehetősen nehézkes, pláne, ha a nemzetközi kupaszereplés miatt a keret úgy lett összeállítva, hogy abban inkább a harcias, kontrafocira alkalmasabb emberek domináljanak (pláne Lazovics kényszerű távozása után).
A Vidi persze sok szempontból nem igazi fok- és értékmérője a magyar futball általános állapotának, így érdemes ránézni a mezőny többi csapatának általános felfogására is. Abszolút megszokott, sőt, szinte alapvetés, hogy
Kifejezett cél, hogy minél kevesebb folyamatos játék legyen a pályán, hogy minél lassabb, minél töredezettebb legyen a meccs, hogy rengeteg egyéni párharc összességére essen szét a játék. Még olyan, nemzetközi kupaszereplésre ácsingózó csapatok, mint az Újpest, vagy a Honvéd is rendszeresen emberorientált védekezést alkalmaznak, nem beszélve a kicsikről (Paks, Haladás, DVTK). Aki mást próbál, aki letámadásra, proaktív területvédekezésre, visszatámadásra esküszik, azt rövid úton úgy megbuktatja a közeg és/vagy belesül a mutatványba – a játékosok látványos alkalmatlansága mellett, teszem hozzá gyorsan –, hogy mindenkinek jó időre elmegy a kedve a kísérletezéstől.
A brutálisan szétaprózódó játék persze a legkevésbé sem közönségcsalogató, arról nem is beszélve, hogy a nemzetközi porondon, ahol aztán az egy-egy elleni képességek már nagyon nem a magyar csapatok javára billentik a mérleg nyelvét, kontraproduktív is. Viszont van előnye is: lehet vele megúszásra játszani. Egyrészt ezt a legkönnyebb leoktatni edzői szinten, másrészt ez emberfogáson alapuló rendszerek sajátja az is, hogy minden bekapott gólnak konkrét, személyre szabott felelőse van: „ez és ez a védő maradt le csúnyán, sajnos ezzel nem lehet mit kezdeni, megint egyéni hibákból kaptuk a gólokat, én, a vezetőedző mosom kezeimet” – hangzik rendre sztereotip magyarázat.
Hogy mekkora a baj, ahhoz elég csak azt megnézni, mennyi volt a szabálytalanság a mögöttünk hagyott forduló egyes meccsein:
- Felcsút-Mezőkövesd 18-11 (29)
- Újpest-Honvéd 12-17 (29)
- MTK-Kisvárda 16-17 (33)
- DVTK-Paks 10-20 (30)
- DVSC-Haladás 20-15 (35)
Összehasonlításképp, a szerdai Manchester City-Tottenham BL-negyeddöntőn űrfoci és pillanatnyi megállásokat is nélkülöző tempó mellett összesen 20 fault (8-12) jött össze, de egyik negyeddöntős meccsen sem állt többet a játék szabálytalanságok miatt, mint a fenti rangsor leginkább sportszerű meccsén.
Van még kérdés?
Kiemelt fotó: MTI/Kovács Tamás
