Attól függetlenül vettük górcső alá az OTP Bank Liga 27. fordulójának hétvégi, Honvéd-Mol Vidi (0-1) rangadóját, hogy már a múlt hét elején megszellőztettük azt, ami hétfőn hivatalosan be is jelentettek, George F. Hemingway minden bizonnyal a magyar labdarúgás, legnagyobb értékű tranzakciójaként 13 év után értékesítette a Budapest Honvédot.
Hemingway szombaton este furcsa módon már nem saját csapata meccsén látták, hanem a Felcsút-Kisvárda (0-4) mérkőzésen, a VIP-páholyban. Meglehet, ott került pont, vagyis aláírás a szerződésre.
Hogy ennek a kispesti bizonytalanságnak köszönhetően, vagy sem, de tény, markánsan ellenkező előjelű formában készült a két csapat a rangadóra;
- a budapestiek legutóbbi négy bajnoki meccsükből (Mezőkövesd, Paks, Kisvárda, Haladás) mindössze egyet nyertek meg – így a tabellán visszacsúsztak az ötödik helyre,
- eközben a piros-kék vendégek február 9-e óta minden sorozatban veretlenek tudtak maradni, és kilenc győzelmük mellé mindössze egyetlen döntetlen csúszott be.
Nem túlzás tehát azt állítani:
A Honvéd szénné elemezte a Vidit
Supka Attila csapata, a Honvéd ezzel együtt látványosan felszívta magát a meccsre, és mindent bevetett, hogy a lehető legnagyobb küzdelemre kényszerítse a hétközi, Fradi elleni kupapárharcban jelentős energiákat elégető fehérváriakat.
A Honvéd megszokott 3-5-2-es felállásában kezdett – ezt még Rossitól örökölte meg Supka, és azóta is kitartóan használja -, ám az ördög ezúttal inkább a részletekben rejlett. Egyébként is látványos jelenség, hogy a Rossi-érához képest a Honvéd játéka sokkal flexibilisebb (az alapfelszereltség része az ellenfélhez történő folyamatos alkalmazkodás), ám ezen a meccsen Supka Attila stábja valóban szinte a végletekig a Vidi gyengéinek kidomborítására és erényeinek lenullázására építette a meccstervét.
Kezdődött azzal, hogy a hazaiak a szokottnál jóval magasabban kezdték a védekezést: a két csatár, Holender és Danilo már a félpálya előtt tíz méterrel odaállt a bekkek elé, és lezárta a passzsávokat annak érdekében, hogy mihamarabb a szélek felé terelje a játékot a Vidi.
Teljesen tudatos játékelem volt az is, hogy a Honvéd játékosai általában Juhász Roland felé próbálták terelni a fehérvári labdakihozatalokat, abban bízva, hogy a rutinos hátvéd hosszú indításai majd többnyire célt tévesztenek. Apropó, hosszú indítások: mivel a Vidi játékának egyik alapja, hogy a szélekről mélyen középre lőtt labdákkal operál, mondván, a magasra feltolt „nyolcas” (ezen a meccsen Pátkai), és a középre húzódó szélső támadók (Kovács, Milanov/Huszti) majd összeszedik a lecsorgókat, és a kapuhoz közelebbi kiindulási pontról szervezhetik a játékot, a Honvéd elképesztően szűken védekezett – alig volt terület a középpálya és a védelem között, nyilván nem véletlenül. Íme:
Az ilyen módon kontrollált, úgynevezett „második labdák” összeszedegetésével a Honvéd bátran kezdhetett kontrázni, annál is inkább, mert a Vidi pozíciós játéka általában is tálcán kínálja ezek lehetőségét. A fehérváriak európai menetelése kapcsán sokszor, sokat írtam arról, hogy a Vidi alapvetően kontracsapat, és mint ilyen, nem igazán kedveli, ha ellenfele odaadja neki a labdát, de a szombati meccsen minden korábbinál látványosabban kijött, mennyire nincs rendben a fehérvári csapatszerkezet egyensúlya támadásban.
Ahhoz ugyanis, hogy a Vidi dominálni tudjon, és megtartsa a labdát az ellenfél térfelén, mindkét szélső védőjét (Stopira, Nego) magasra tolva kell használnia, miközben legalább az egyik középső középpályás is rendszeresen megpróbál belépni a támadásokba. Eközben Hadzic ugyan visszahúzódik a két középhátvéd közé, de a végeredmény így is az, hogy a pálya szélső területein tétre-helyre-befutóra nyílnak meg az üres területek egy esetleges labdavesztés után. És akkor a Holender/Danilo vs. Juhász/Vinícius összevetésben igencsak markánsan jelentkező sebességkülönbségről még nem is esett szó (lásd tankönyvi példának Holender ziccerét a 23. percből).
A lemeccselés egy dolog, a győzelem meg egy másik
A Honvéd ráadásul nem csak labda nélkül, de támadásban is egyértelmű tudatossággal ügyködött a meccsen. Abszolút egyértelmű volt, hogy nagy műgonddal elemezték a Vidi gyenge pontjait védekezésben, hogy azokat kihasználva próbáljanak meg helyzetekig jutni – igaz, ez aztán olyan sokszor azért nekik sem sikerült.
A fehérváriaknál gyakori probléma, hogy védekezésben túlságosan behátrálnak a saját tizenhatosuk elé, és főleg a védelem két szélén nem gyakorolnak elegendő nyomást az ellenfél labdás játékosára. Az ebből indított harmadik emberes befutások, vagy csatár-visszalépések és leforgások komoly problémát tudnak okozni Marko Nikolics csapatának, nem véletlen, hogy a Honvéd is ezeket próbálta eladni elsősorban a meccsen (érdemes visszaolvasni, mit írtunk a Vidi-Paks elleni döntetlenje kapcsán erről).
Hogy ez a vártnál kevesebbszer sikerült, annak elsődleges oka, hogy a Honvéd középső középpályásai sok esetben nem voltak eléggé agresszívak és nem olvasták a játékot kellő gyorsasággal, de a szélső bontások így is markánsan jelen voltak a hazaiak játékában.
Nem túlzás azt állítani, hogy a Honvéd lemeccselte a Vidit: szinte az egész mérkőzésen az történt a pályán, amit Supka Attila szeretett volna látni, és könnyen lehet, hogy a hazaiak a győzelmet is megszerzik, ha a játékvezető teljesen egyértelmű helyzetben büntetőt ítél Juhász szabálytalansága után a 69. percben. Hogy végül nem így lett, az egyrészt megágyazott a meccs totális durvaságba fordulásának, másrészt annak is, hogy a Honvéd mentálisan végül összecsuklott a meccs végére.
Való igaz, hogy a szabálytalanságok megítélése az egész mérkőzésen meglehetősen, „khm”, érdekes szemléletben történt, ám ezzel együtt azt sem szabad elhallgatni, hogy a fővárosiak látványosan elfáradtak a meccs végére. Hallani pletykákat arról, hogy a téli szünetben a Honvéd felkészülése nem volt zökkenőmentes, de ezzel együtt is a meglepetés erejével hatott, hogy a csapat nem bírta szuflával a saját maga által választott és diktált meccstempót.
Külön idegőrlő lehetett átélni a kispadról, hogy a Vidi végül egy olyan góllal csikarta ki a győzelmet, amely abszolút a védjegye: Kovács fordítása után Nego visszatett labdájából jött egy szokásos mély beadás, amit Futács megszerzett, majd a második labdát újból beadásra lekészítve jött Stopira, és tökéletesen találta meg Huszti fejét a tizenhatoson belül. Egyetlen elcsúszás, egyetlen figyelmetlenség elég volt ahhoz, hogy mintaszerű meccselése ellenére bukja a meccset Supka és a Honvéd.
A fehérváriak ezzel hellyel-közzel megmaradtak az üldöző szerepében a Fradi mögött, a Honvéd viszont újabb elvesztett pontjainak köszönhetően már lőtávolságon kívülről szemléli a harmadik helyért csatázó DVSC-Újpest párost a tabellán.
Kiemelt kép: Budapest Honvéd
