Nemzetközi foci bajnokok ligája

BL-győzelemtől a teljes megsemmisülésig: így épült le öt év alatt a Barcelona

Öregecske sztárok, rossz igazolások, penetráns klubvezetés: íme, a Barcelona útja egy BL-győzelemtől a Bayern elleni pokoljárásig.

Lionel Messi leszegte a fejét, és hátat fordított a csapattársainak. Elvesztette a labdát. Aznap már sokadszor, de ezúttal sem kedve, sem ereje nem volt utánaeredni, hogy megpróbálja annak visszaszerzését. Sőt: látni sem volt hajlandó azt, amiről pontosan tudta, hogy meg fog történni.

A Bayern a hetedik gólját is megszerezte a Barcelona ellen.

(A kispadok előtt Quique Sétien tanácstalanul mered segítőire. Néhány maszkban ücsörgő cserejátékos dühében belerúg az előtte levő székbe. Piqué veszekszik valakivel, Semedo legszívesebben elbújna valahová, Busquets pedig már nincs is a pályán. A Bayernnek kölcsönadott Coutinho viszont igen, és ha már ott van, akkor nem áll le, hanem megszerzi csapata nyolcadik gólját is.)

A Barcelona az egész világ előtt, premier plánban semmisült meg, ráadásul úgy, hogy a legcsekélyebb ellenállás kifejtésére is alig volt képes. Messi, Suárez, Piqué és Busquets, azaz egy korszak sztárjai, egy éra emblematikus figurái mondtak csődöt egyszerre. A korábban is el-elbotló, régi fényét évek óta hiába keresgélő Barcelona ezúttal valóban összeomlott.

Ennél is nagyobb baj, hogy az érinthetetlenség mítosza mellett a klub tartása is odaveszett.

***

Alig valamivel több, mint öt évvel ezelőtt a Barcelona épp legfrissebb BL-sikerét ünnepelte. A Messi, Suárez és Neymar fémjelezte csapat minden idők egyik legerősebbjének tűnt, olyasfajta időt- és ütést egyaránt álló szuperklubnak, amelyen nem találnak fogást az ellenfelek. A Luis Enrique vezette csapat a BL-serleg mellett természetesen a hazai bajnokságot és a kupát is megnyerte, majd behúzta az európai Szuperkupát, és a FIFA klubvilágbajnokságát is.

A Barca gólkülönbsége az azóta is megismételhetetlennek látszó +89-nél állt meg, de ha az engedett és kialakított helyzetek minőségét mérő xG-mutatóval fejezzük ki ugyanezt, akkor is egészen hihetetlen, +66,5-es számot kapunk. (Mindkét mutató máig rekord az öt európai topbajnokságban.) Luis Enrique csapata minden korábbinál komolyabb intenzitású letámadással sokkolta az ellenfeleket (6,98-as PPDA-mutatójuknál, azaz a közbelépések előtt hány passzt engedélyeztek az ellenfeleknek, a mérések 2008-as kezdete óta senki nem produkált még jobbat), a dominanciájuk pedig olyan fojtogató volt, hogy még az ellenfél védőharmadán belül is 74%-os passzhatékonyságot tudtak villantani. (Ez utóbbit azóta – 0,5%-kal – felülmúlta Pep Guardiola 100 megszerzett ponttal bajnokságot nyerő Manchester Cityje.)

Fotó: Joan Valls / NurPhoto / NurPhoto via AFP

Ez a Barca úgy tudott tipikusan katalán lenni – lásd a passzjáték dominanciáját, a letámadást és döbbenetes mennyiségű szerzett gólt –, hogy azzal sem volt problémája, ha időnként át kellett engednie a labda kontrollálását az ellenfélnek. Luis Enrique parádésan ismerte fel, hogy Suárezzel és Neymarral a csatársorban direktebb játékot kell játszania, és a steril labdatartásnál pedig olykor fontosabb lehet számára, ha területet nyer, és rendezetlen védelmekre ereszti rá félelmetes támadóarzenálját. A tökéletes egyensúly megtalálása persze nem volt egyszerű – a szezon felénél még az is felmerült, hogy Enrique repül a kispadról, miután egy bajnokin megkísérelte Messi lecserélését –, de miután összeállt a kirakós, a Barcelona szinte legyőzhetetlen csapat benyomását tudta kelteni.

***

Quique Sétien Barcelonája a Bayern ellen többet passzolt, mint az ellenfél (470-450), és pontosságban is alig maradt el a bajoroktól (86-87%). A pálya középső harmadában a Barca játékosai 213 sikeres passzt adtak, míg a Bayern megállt 177-nél. Ha egy tipikus Barcelonát nézünk, ezek a dominancia szokásos indikátorai – ám ezen a meccsen nem egy tipikus Barcelona játszott.

A kialakított helyzetek minőségét mérő úgynevezett xG-modell szerint a bajorok 5,64 gólra elegendő lövést eresztettek el, míg a Barca csupán 1,04-et. A Bayern 26 lövéssel zárta a meccset, a katalánok héttel (!). A németek döbbenetesen brutális, 66%-os pontossággal passzoltak a Barcelona védőharmadában.

Öt év alatt a Barca-álom kifordult önmagából, és rémmesévé változott.

Ahogy a meccsről írott egyik elemzés összegzett: míg a Barcelona játékosai pusztán megszállták a pályán a területeket, addig a Bayern képes volt üres területet kreálni saját magának.

***

Öt év alatt a Barcelona a modell futball fejlődési irányzatait meghatározó innovátorból olyan csapattá süllyedt, amely egyetlen félidő alatt leckét kap a legfrissebb játékelméleti trendekből. De vajon hogyan?

Luis Enrique második és harmadik szezonjában már nem volt képes átvinni a részben önmaga – nagyobbrészt pedig Pep Guardiola – által sztratoszférikus magasságokba emelt lécet a csapattal. Megítélését nem csak az rontotta, hogy a Barca játéka jóval kevésbé volt domináns és karakteres, mint Guardiola idejében, de az is, hogy időközben a Real Madridnál is fölöttébb erős projekt állt össze Ronaldo, Bale és Benzema nevével fémjelezve. Luis Enrique ugyan ideig-óráig szállította a sikereket, de mivel nem pontosan azon a módon tudott nyerni, ahogyan azt a szurkolók elképzelték (és megszokták), viszonya mindvégig hűvös maradt a drukkerekkel. Nem volt meglepetés, hogy az első adandó alkalommal megvonták tőle a bizalmat.

Az már inkább, hogy a klub kispadjára Ernesto Valverde személyében egy teljesen atipikus szakember került.

Valverde ugyanis egyrészt nem volt képes arra, hogy megtartsa az Enrique-foci legfontosabb és legsikeresebb elemeit (azaz az üres területek gyors és hatékony kihasználását a támadóharmadban, intenzív preszinggel kombinálva), másrészt reálisan azt sem várhatta tőle senki, hogy majd felerősíti a klub domináns stílusát egy erőteljes és olajozottan működő pozíciós játék kialakításával. A sors furcsa fintora, hogy a Valverde utódjául az idei szezon közben kinevezett Sétien utóbbit legalább megpróbálta, de lassú és körülményes, labdabirtoklós focija az utóbbi évek trendjeivel szembetalálkozva már csupán öreguras lassított felvételnek látszott. Ráadásul időközben – nem elfelejtve Messi korát és Suárez egyre gyakoribb sérüléseit – a presszing szinte teljesen eltűnt a Barcelona eszköztárából.

Balra a már menesztett Quique Stetién, középen a klubelnök, Josep Maria Bartomeu. Fotó: LLUIS GENE / AFP

A Barcelona tehát a legutóbbi BL-győzelme óta eltelt időben elfogyasztott három különböző edzőt, három teljesen eltérő futballfilozófiával és taktikai repertoárral – miközben ezek hárman a legcsekélyebb kapcsolódási pontot sem tudták felmutatni egymás irányába.

Még komolyabb vezetői problémákra utal, ha részletesen megvizsgáljuk, mit csinált a klub ugyanebben az időszakban az átigazolási piacon.

Luis Enrique BL-győztes csapata úgy állt össze, hogy nyáron a klub túladott Cesc Fabregason és Alexis Sanchezen. A helyükre érkezett egyrészt a pályája csúcsán lévő Luis Suárez, másrészt két nagyon okos vétel, az egyaránt kevesebb, mint 20 millió eurót kóstáló Marc-André Ter Stegen (Mönchengladbach), illetve Ivan Rakitic (Sevilla). Mindhárman kezdőként játszottak a Juventus ellen 3-1-re megnyert berlini BL-fináléban.

Utóbbi meccs kezdőcsapatát érdemes felemlegetni most, lévén jól példázza, milyen az, amikor egy csapat ideális korösszetételben lép pályára: Ter Stegen (22 éves a szezon elején) – D. Alves (31), Mascherano (30), Piqué (27), Alba (25) – Rakitic (26), Busquets (26), Iniesta (30) – Messi (27), Suárez (27), Neymar (22). Csereként beállt Mathieu (30), Xavi (34) és Pedro (27).

Akárhogyan is számol az ember, ez hat pályafutása csúcsán járó klasszist jelent, kiegészítve három, a zeniten éppen csak túllévő, de posztján kiemelkedő minőséget kínáló játékossal, egy 22 éves leendő szupersztárral, illetve a világ potenciálisan egyik legjobb fiatal kapusával.

Ehhez képest nézzük meg az idei Barcelona korösszetételét (a függőleges tengelyen feltüntetve a kapott játékpercek számát is):

Mit látunk? A kulcsemberek többsége (Messi, Suárez, Piqué, Busquets) már túl a csúcson, miközben a fiatal tehetségek közül elegendő játékpercet szinte csak egy kap (De Jong), a másik értelmezhető mennyiségű meccset játszó, hasonló korú játékoson (Arthur) pedig már túl is adott a klub.

Bár a Juventus elleni 2015-ös döntőben a kispadon látszólag már ott ültek a kiöregedő klasszisok közvetlen utánpótlását jelentő arcok (Marc Bartra, Rafinha Alcantara), a Barcelona lényegében mégis lecsúszott egy generációváltásról. A következő nyáron ugyan a klub nem igazolhatott, ám télen így is megszereztek két olyan játékost, akikről rövid úton kiderült, hogy egyszerűen nem elég jók a Barcához (Aleix Vidal, Arda Turan). Ez a két átigazolás már előre vetítette a Barcelona elhibázott transzferpolitikáját a következő évekre, melynek eredményeként két típusú játékos érkezett a klubhoz: az olyan, aki egyszerűen nem képvisel elég magas minőséget (Digne, Alcacer, André Gomes, Yerri Mina, Malcom, Lenglet), illetve az olyan, aki egyrészt túlárazott, másrészt túl van pályája csúcsán, harmadszor pedig nem illik a csapat szerkezetébe és/vagy stílusába (Coutinho, Griezmann, Vidal, Paulinho).

A kevés kivételek egyike lehetett volna Ousmane Dembele, aki viszont egyrészt képtelen huzamosabb ideig egészséges maradni, másrészt 100+ millió eurós árcédulájával olyan nyomást helyezett rá a klub, amekkorát ennyire fiatalon szinte teljes képtelenség elviselni. Igen ám, csakhogy a klub ekkor éppen durva lépéskényszerben volt Neymar kivásárlása miatt – mivel mindenki tudta, hogy a Barcelona 222 millió eurós friss bevételen csücsülve keresi a brazil utódját a támadósorba, bátran lehetett összegeket mondani nekik a tárgyalóasztal mellett, a Dortmund pedig egyáltalán nem volt szívbajos.

A szintén komoly pénzért behúzott Frenkie De Jong paradigmaváltó igazolásnak tűnt, ám egyelőre nem találja a helyét a csapatszerkezetben (a látványosan visszaeső Busquets foglalja előle a hatos pozíciót), míg Arthur hiába érkezett nagy reményekkel, már távozott is a Juventushoz, cserébe egy idősebb és talán kevésbé mobilis alternatíváért (Pjanic). Egy harmadik fiatal, potenciálisan remek vételnek tűnő igazolás, Samuel Umtiti barcelonai karrierjét pedig sérülések vágták tönkre.

Philippe Coutinho a Bayernben duplázott és adott egy gólpasszt, csereként beállva. Fotó: Frank Hoermann / SVEN SIMON / via / augenklick/Fotoagentur SVEN SIMO / dpa

Ha ehhez hozzávesszük, hogy a Barcelona rekordigazolása (Coutinho) éppen a Bayern keretével készül a BL-elődöntőre, miközben a katalánok a világ legnagyobb bérkeretén csücsülnek, máris ugyanoda jutunk, ahová a Bayern elleni égés utáni nyilatkozatában a hatalmas igazságérzettel megáldott Gerard Piqué is: ennél a klubnál nem csak az edzővel, és nem csak a játékosokkal van a baj.

Hanem elsősorban és mindenekelőtt azokkal, akik kiválasztották és leigazolták őket.

Josep Maria Bartomeu klubelnök 2017 óta 750 millió eurót tapsolt el igazolásokra úgy, hogy eközben a csapat rosszabb, mint az elmúlt 10 évben valaha. Ő az, aki sportigazgatókkal és edzőkkel hadakozva végignézte, amint fiatal tehetségek egész sora hagyja ott a klubot amiatt, mert nem látja az előrelépési lehetőséget a La Masiától a felnőtt csapat felé. Amikor Lionel Messi, a csapat emblémája, legfontosabb egyénisége, és mind a mai napig messze magasan legjobb játékosa távozási szándékát lengeti be, nehéz nem arra gondolni, hogy a klubelnök napjai meg vannak számlálva.

Messi állítólag jelezte a Barcának, hogy távozik a nyáron
Ha ez megvalósul, az megrázza a futballvilágot.

***

A Bayern ellen önerőből egyetlen gólt volt képes szerezni a Barcelona – ezt Messi, Suárez és Jordi Alba hozták össze. Három játékos, aki a 2015-ös finálé óta öt évvel öregebb, elhasználtabb és rozsdásabb lett.

Talán nem az ő hibájuk, hogy még mindig nekik kell húzniuk egy olyan szekeret, ami ráadásul beleragadt a sárba.

Kiemelt kép: Manu Fernandez / POOL / AFP

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik