Gyorsan szeretnél értesülni a Rangadó.hu híreiről? Csatlakozz hozzánk! Klikk és like a Facebook-on!
Hosszú interjút adott a Magyar Lelátó sportmagazinnak dr. Mezey György, a magyar válogatott egykori szövetségi kapitánya, a Videoton bajnokcsapatának sikeredzője. Azt mondta, nem kényszerszünet, hanem az életkora miatt nem vállal tréneri megbízatást hetven fölött. Nagyon fájlalja, ami mostanában történik Székesfehérváron, hiszen az ő együttesének még legalább három-öt évig aranyérmesnek kellett volna lennie idehaza, de akkor sem menne vissza a klubhoz, ha hívnák.
Mezey úgy fogalmazott: az az edző, aki nem a magyar tradíciókra támaszkodik, nem magyar edző.
– Keveset hallunk önről, ez mennyire tudatos az ön részéről?
– Benne vagyok a korban, illik ilyenkor kicsit visszavenni a gázpedálból. Most a nemzetközi szintű ismeretekkel foglalkozom, az UEFA-ban dolgozó barátaimon keresztül – kezdte Mezey György.
– Kényszerszünetből nem dolgozik klubnál, vagy azért mert már nem vágyik a kispadra?
– Jó kérdés, nem kényszerszünet, de tisztelnem kell saját magamnak a korát, már nem vagyok egészen kispadra való. Korábban még kicsit bírtam volna, de úgy gondolták, hogy inkább tűnjek el, azóta sincs eredmény ott, ahol én legutóbb bajnokságot nyertem.
– Jó hogy mondja: José Gomes alatt inog a pad a Videotonnál, ha felkérnék vállalna újra szerepet Székesfehérvárott?
– Teljesen egyértelmű a véleményem, nem. Azt, hogy miért nem, azt nem szeretném megosztani a nyilvánossággal.
– Ezek szerint még mindig fájó seb, hogy nem hosszabbítottak szerződést önnel a Videotonnál…
– Finom megfogalmazás, hogy fájó seb… Ez a futballedzők életével jár, én ezt tudomásul is vettem, korrektül elváltam a klubtól. Azt azonban nagyon fájlalom, ami mostanában történik Székesfehérvárott: mi – egy elsősorban magyarokra támaszkodó – bajnokcsapatot csináltunk, öt válogatottat adtunk. Ennek a csapatnak még legalább három-öt évig bajnokcsapatnak kellett volna lennie Magyarországon. Most pedig hol tartanak…
– Mennyire tartja a kapcsolatot annak a csapatnak a tagjaival?
– Van kettő-három, akikkel rendszeresen kapcsolatot tartok, a többiekkel amikor találkozom baráti öleléssel üdvözlöm.
– Szavaiból kitűnik, hogy elégedetlen a hazánkban játszó légiósok számával…
– Ez kikerülhetetlen, a globális futballvilág velejárója, nem lehet kizárólag belső erőkre építeni, bár amit Magyarországon csinálnak, annál azért jobban lehetne…
– Milyen fajta edző? Aki megtartja a távolságot, vagy inkább a barátkozós típus? Nem véletlenül ragasztották önre a Dottore nevet…
– Kicsit finom műsor ez, de reagálnék valamire: aki a Dottore címet adta nekem az hülye. Van doktori címem valóban, illetve kandidátusi is, de ezeket azért csináltam, hogy a futballistákkal, akikkel foglalkozom precízebben, pontosabban tudjak foglalkozni. Nem címhalmozásért csináltam, soha nem is használtam. Aki ezt gúnyból rám ragasztotta, mert szeret szórakozni velem, hát legyen az ő gondja. Milyen edző vagyok? A távolságtartást nem szeretem, de a velem szembeni tiszteletet megkövetelem. Akinél úgy éreztem, hogy a pedagógiai hatásomon kívül esik, attól azonnal megváltam.
– Milyen sikerből vagy kudarcból tanult a legtöbbet?
– Jó és érdekes kérdés, de egy futballedző nem csak a sikerekből és a kudarcokból tanul, mert ez a kettő egyforma „rongyos csaló”. Nincs olyan, hogy ne tanuljon valamit az ember, egyszerűen lehetetlen úgy végigvezetni egy edzést, hogy ne gazdagodjon valamivel. Ezért az öreg edzőnek megvannak az előnyei, de természetesen ennek megvannak a határai, elsősorban a korhatárai. A mi életünkben a tapasztalat óriási dolog…
– A kudarcokból mennyire nehéz felállni?
– A mindennapi életünkhöz hozzátartozik a vereség-győzelem. A kuvaiti bajnokság megnyerése – amiről általában el szoktak feledkezni az emberek – illetve a világbajnokságra való kijutás egyformán jóérzéssel töltött el engem. Minden vereség – még a barátságos mérkőzéseken elszenvedettek is –, ha annak szakmai indoka nem lehetett, rettenetes fájdalommal jár. Aki ezt tagadja a kollégák közül, az nem őszinte önmagához.
– Ön mire tette a hangsúlyt vezetőedzőként?
– Ez egy nagyon jó kérdés, amiről hosszan lehetne beszélgetni. Mostanában egyre gyakrabban tűnnek fel, magukat szakembereknek nevező illetők, akik sem futballistaként, sem edzőként semmilyen eredményt nem értek el, de olyan magabiztossággal beszélnek a futballról, hogy azt hallgatni is szinte lehetetlen. Megítélésem szerint az az edző, aki nem a magyar tradíciókra támaszkodik, az nem magyar edző. Láthatjuk a Magyarországon dolgozó külföldi edzők szenvedéseit. Én a magyar tradíciókra alapoztam, edzőim is játékosként nagymenők voltak: Hidegkuti Nándortól kezdve Lázár Gyulán keresztül Csordás Lajosig bezárólag, sőt Kovács Ferenc is. A magyar futball alapvető kritériuma, hogy a játékosnak tudni kell bánni a labdával, aki zavarba jön az első szorult helyzetben, az rosszul képzett futballista. Nem önbizalom, nem pszichológia kérdése, hanem futballtudás. Játékkészség, technika. Ez az alapja a futballnak.
– Ha jól veszem ki a szavaiból, akkor a külföldi edzőknek továbbra sem fog sok babér teremni itthon…
– Nem, ezt én nem mondtam, és most sem állítom. De meg kell birkózniuk azzal a helyzettel, hogy a magyar futballnak egy óriási futballkultúrája van, amelyet ha nem itt nevelkedik valaki, akkor nagyon nehéz elsajátítani. Ez nem egy Manchester City vagy egy Chelsea, hanem egy sajátos magyar futballvilág, óriási tradíciókkal. Aki ezeket nem ismeri vagy nem tudja alkalmazni, az nem tud Magyarországon eredményt elérni.
– Részletesen megnézve az ön életrajzát, különösen az 1986-os világbajnokság előtti eredményeit, felvetődik a kérdés: Irapuatónak „köszönheti” azt, hogy a megítélése ennyire vegyes? Azon az egy találkozón múlt, hogy ön nem lett egyértelműen sikeredző?
– Nagyon érdekes témát vet fel. Magyarországon annak van ilyen vagy olyan értéke, tekintélye, sikere-sikertelensége, akit a média így vagy úgy feldob, vagy megtapos. Ez az én helyzetemre is igaz, Irapuato egy szakmai bukás volt, ami minden edző életében előfordul. Ebből a média csinál a mai napig is egy olyan kavalkádot, amiből nagyon nehéz kijönni.
– A médiával való kapcsolat valóban nagyon fontos, talán Matthäus esetében láthattuk, hogy valójában mennyire. Hiába ért el rossz eredményeket, sokan még most is szívesen látnák, és Egervári Sándort – aki valóban borzalmas vereségekbe is belefutott – úgy üldözték el, hogy rég nem látott diadalokat is aratott. Egyetért?
– Nem, teljes mértékben nem. Matthäus egy ilyen alkatú ember, jól ismerem, nagyon közel állt hozzám, amikor itt dolgozott nálunk. Ő egy igazi showman, nagyon jó kapcsolatai vannak a német médiával, a magyarral is remek volt, mégsem tudott semmit alkotni a labdarúgóedzői pályáján. Nagyon nehéz objektíven megítélni az ő munkásságát.
– Egy kérdés erejéig térjünk még vissza Irapuatóra: a magyar nép nagyon szereti az összeesküvéseket, és az 1986-os szovjetek elleni vereséget is a mai napig sokan konspirálják. Ön abban biztos, hogy a vereség minden okát tudja?
– A vereséghez az vezetett, hogy a három éven át sikerrel működő csapatjátékunk csődöt mondott. Kettő-null után ugyanazt folytattuk, szépen kinyíltunk. Kilenc lesre ment a szovjet válogatott, előremozgó védelemmel szemben. A bajt én sem tudtam megállítani, félidőben meg már én is azon voltam, hogy javítsunk valamit a gólarányon, ez is nagy hiba volt, jöttek is a további gólok. Ez egy egyszerű szakmai bukás volt, természetesen a média ezt is másképpen tálalta a közönségnek, ők pedig „szegény áldozatok” – már nem tudok mást mondani – a légből kapott hírekből csináltak aztán történelmet. Ennek iszom a levét és ezt kell magyaráznom most is. Azt még senki nem kérdezte meg, hogy lett ebből a csapatból a világbajnokság előtt európai ranglistán első helyezett, vagy hogy csináltam a Videotonból bajnokcsapatot, ott ahol még senki nem tudott…
– Kihasználjuk a történelmi lehetőséget, mert tényleg érdekel bennünket: hogy sikerült ilyen előkelő helyre vezetni a válogatottat a világbajnokság előtt?
– Ezeknek a kérdéseknek a megválaszolása egy nagyon hosszú interjú, egy alapos beszélgetés témája lehetne. A világ teljesen megváltozott, a magyar futballkultúra a rendszerváltással, a politikai-gazdasági változásokkal eltűnt, megfeneklett, nincs tovább. Egy új kultúrát kellene építeni, ezt próbálgatják most a szövetség új vezetői, illetve az elődei is. Ebben az új világban ez nem könnyű, teljesen máshogy kell már a futballt építeni. Az az álom, hogy Puskásékhoz hasonló, vagy akár Nyilasiékhoz hasonló csapatunk legyen teljesen irreális. Ez az ország e között a gazdasági- társadalmi – politikai – kulturális viszonyok között ezt nem tudja újra produkálni. Habár a célja nyilván mindenkinek ez, de hát a földön kellene maradni… Ebben az országban – ahol emberemlékezet óta, sőt megkockáztatom az ország fennállása óta ennyit nem tett még kormány a nemzetért, mint a mostani, mégis rengeteg ellendrukker van, rengeteg hőbörgő, mocskolódó van – mi legyen egy edző sorsa? Ez is a magyar kultúrához tartozik.
– Mikor lesz a stadionépítéseknek látható szakmai eredménye ön szerint?
– Az a baj, hogy a futball egy türelmes, építő munkára épül. Mondok egy példát: az edzőképzést – ugyebár keresztbe-kasul szidják, mert most erre kell valamit ráfogni – amióta UEFA-diplomákat osztunk ki, azóta öten vezették. Az UEFA nem is nagyon érti ezt a kapkodást, ezt a türelmetlenséget. Nagy szükség van a futballt középpontba állítani, még a mai világban is, ez a sportágnak pedig nem használ. Az önmagukat zseninek kikiáltó embereknek – akik semmit nem tettek le a futballban – vissza kéne húzódniuk a háttérbe, mert segíteni nem tudnak csak ártani.
– Ha jól sejtem, Ferenczi Attilát is közéjük sorolja, aki nemrég azt nyilatkozta a Magyar Lelátónak, hogy önnek nagy felelőssége van a magyar futball hanyatlásában…
– Én értékesebb embernek tartom magam, hogy olyan emberekkel – Baróti Lajos tanította ezt nekem –, akik játékosként és edzőként semmit nem produkáltak, leálljak vitázni, mert nincs értelme. Őket nem érdeklik a szakmai tények, mert nem is értik. Mindenáron szerepelni akarnak, mutogatják magukat, hogy valahova hívják már meg őket, hogy elmondhassák az okoskodásukat.
– Ön hogyan éli meg a kritikákat?
– Én a másik oldalt nézem: annyi csodálatos élmény ért, hogy engem ez éltet. Őszintén megmondva ezek az alaptalan, össze-vissza szövegelések nem érdekelnek. Akinek a szavára adok, annak a véleményét tiszteletben tartom, komoly szakemberekkel állok kapcsolatban. A többi önmagát mutogató, feltűnni vágyó, magukat zseninek tartók, ők nem az én világom.
– Csertői Aurél nemrég azt nyilatkozta, hogy ő is tudna edzést vezényelni a Barcelonának, arra célozva, hogy a magyar edzők semmivel sem rosszabbak, mint a külföldi kollégáik. Ezzel egyetért?
– Beszéljünk az edzőképzésről: a magyar edzőképzés az UEFA képzésének szerves része, nem lehet alapvető hibákat elkövetni, mert ez esetben az UEFA kizárna bennünket a képzésből. Akik erről beszélnek, azok általában nem ismerik ezt a rendszert, a világ legjobb szakemberei építették fel a mi edzőképzési rendszerünket. Nagyon tévutakra tehát nem lehet térni.
– Akkor az „alapanyaggal” van a gond, vagy mentális problémák vannak az edzőinkkel?
– Ahogy korábban mondtam: a magyar futballkultúra teljesen elveszett, ezzel van a probléma. Egyelőre nem látok reményt arra, hogy sikerül újjáéleszteni, habár rengeteg a jó szándék.
– Ön szerint, hogy lehet újra megteremteni ezt a kultúrát? Úgy, hogy az olvasók is értsék…
– Az olvasók értik a legjobban! Saját gyerekeiket nézzék meg: reggeltől-estig a számítógép előtt ülnek, vagy a mobiltelefonjuk a fülükön van. Az, hogy az édesapjuk elviszi őket egy hatvanperces edzésre, az náluk pótcselekvés. Ez egy természetes változása a világnak, ebben kell megtalálni az új futballkultúra megteremtésének lehetőségeit.
– De Németországban is a gép előtt ülnek a gyerekek egész nap, mégis csodálatraméltó futballjuk van…
– Nemrég Dortmundban jártam, ahol mondták, hogy az elkövetkező évekre minden mérkőzésre telt házas foglalás van már most! Kérem szépen ez a futballkultúra! Egy ilyen világban a gyereknek nem is lehet más célja, csak hogy futballista legyen. Aki kimegy Dortmundba megy egy meccsre, az sírva fakad az élménytől…
– Ön megpróbálta ennek a kultúrának a magvait elültetni itthon, de feladta?
– Nem, én egy kisember voltam, én azért feleltem, hogy ki legyen a balbekk. Ezt vállalom, ezért mindig én feleltem, mert ha beleszóltak a munkámba, én felálltam. A véleményemet persze ha megkérdezték elmondtam, de a legtöbbször csak intettek. A szakember csak a kispadon okoskodhat, a mögötte tökmagot zabálók szidják. Ez így van rendjén, ilyen az élet.
