Gyorsan szeretnél értesülni a Rangadó.hu híreiről? Csatlakozz hozzánk! Klikk és like a Facebook-on!
– Közismert önről, hogy szíve piros-kék, és régi szerelem fűzi a Vasashoz. Már felmenői is az angyalföldi gárdának drukkoltak.
– Talán hároméves lehettem, amikor először meccsen voltam, az első homályos emlékem a Vasas utolsó bajnoki győzelme volt az 1976–1977-es idényben. Nekem teljesen természetes volt, hogy Vasas-drukker lettem, nemcsak azért mert a tizenharmadik kerületben nőttem fel, hanem mert már apám és nagybátyám is a csapatnak szorított. Nagybátyám vitt ki az első népstadionbeli kettős rangadóra is, amikor még hatvanezer ember jelenléte a meccseken magától értetődő volt. A kilencvenes évek végétől aztán már minden Vasas-meccsen ott voltam, még az edzőmeccseken is, sőt még külföldre is jártunk a csapat után Lettországba, Görögországba. Aztán amikor mindenféle sötét üzelmekkel sikerült a csapatot szétzülleszteni, akkor a lelkesedésem persze kicsit alábbhagyott. A kétezer-hármas újjászületésnél, amikor az NB II-ben újra lehetett kezdeni, akkor még ott voltam minden meccsen, aztán láttam, hogy nem arról szól a „csapatépítés”, hogy valóban ütőképes gárdánk legyen, kicsit elmaradtam. Az utóbbi időben hébe-hóba jártam ki a pályára, de most megint bízom, hiszen jó esélyei vannak a csapatnak, hogy megnyerje a Keleti-csoportot. Bár a jövő ezzel együtt persze kérdéses. Őszintén szólva már a tulajdonos- és edzőváltásról szóló történeteket sem bírom követni. Ezzel együtt persze Vasas-drukker maradtam.
– Politikusként is kommentálja a sport, illetve a labdarúgás történéseit, neuralgikus pontjait. Azt nyilatkozta a közelmúltban, hogy a futballhuliganizmus ügye valójában egy gumicsont, hiszen nem ez a legnagyobb probléma a mai magyar fociban.
– Természetesen azt én is látom, hogy a mai napig vannak kint a pályákon olyan erőszakos csoportok, amelyek joggal keltenek aggodalmat, ezzel együtt, ha a mai állapotokat összehasonlítjuk a tíz-tizenöt évvel ezelőtti helyzettel, akkor megállapíthatjuk, a huliganizmus kérdése sokkal kevésbé problémás, mint a kilencvenes években vagy az ezredfordulón volt. Nem letagadni akarom természetesen a problémát, mert vannak súlyos cselekmények és gyűlöletbeszéd a stadionokban, csakhogy ez egy jóval kisebb probléma, mint régen. Ez persze köszönhető annak is, hogy a futball iránti érdeklődés sajnos folyamatosan csökken Magyarországon. Ma aligha ez lenne a legnagyobb gondja a magyar pályáknak és a magyar sportnak. Megjegyzem, én már a kilencvenes években keményen bíráltam a rendőrséget, hogy elhárította magától a sportlétesítményeken belüli rendvédelmi feladatokat, amelyeket simán átruházott másokra. A rendszerváltás környékén azzal kezdődtek a problémák, hogy a rendőrség a lovak közé dobta a gyeplőt és mindenféle magánhadseregekre bízta a stadionokban a rendfenntartást. Azt gondolom, hogy ez a rendőrség feladata lenne ma is. És ezzel együtt úgy látom, hogy az utóbbi években nem súlyosbodott a helyzet, és továbbra sem ez a legnagyobb rákfenéje a magyar sporttársadalomnak. Élek a gyanúperrel, hogy ezt a gumicsontot azért hozzák elő nap mint nap, hogy erre hivatkozással újabb és újabb beruházásokat lehessen kieszközölni, mert ez valakiknek így jó. És ahogy nem is a beléptetőrendszer, ugyanúgy nem is a stadionrekonstrukció az, ami megváltást hozhat a problémákra. Amikor egy sportág alapbázisa nem ilyen, akkor lehet csilli-villi stadionokat csinálni, meg lehet olyan beléptetőrendszereket létrehozni, amellyel másfél óra lesz, míg bejutsz a stadionba, de ettől még nem lesz nagyobb látogatottsága a meccseknek és nem lesz nagyobb az elfogadottsága a sportágnak sem.
– Említette, hogy a magyar labdarúgás egy kiváló pénzmosoda…
– Igen. Csak végig kell nézni, mi történt a rendszerváltás óta, amióta a szocialista sportstruktúra szétmállott. Mi történt a labdarúgás intézményeivel? Olyan bel- és külföldi vállalkozók jelentek meg e színtéren, akiknek ha más üzletágba fektettek volna be, már régen bilincs kattant volna a kezükön, illetve komoly rendőrségi és adóhatósági vizsgálatok indultak volna ellenük. Én a kilencvenes évek végén már úgy láttam, hogyha itt valaki a futballban játszik a pénzzel, akkor mintha minden szabad lenne neki. Látunk már olyat nem egyszer, hogy jönnek mindenféle vicces olasz meg horvát befektetők, akik először itt tesznek tönkre egyesületeket, aztán meg máshol. Amikor megírja az újság, hogy „neves befektető” itt meg ott mozog a fociban, egyből kiderül róla, hogy még senki sem hallott róla a magyar üzleti életben. Ezért is tett az LMP tavaly egy javaslatot – nem minden célzás nélkül a Vasas-pálya előtt tartottam a sajtótájékoztatót –, hogy az úgynevezett látványsportágakban, amelyekre egyébként is adókedvezményeket biztosít a kormányzat, hasonló szigornak kellene lennie, mint máshol. Szerintünk aki egy látványsportágban fektet be, annak szintén szigorú szabályoknak kellene megfelelnie a pénzmosoda-veszély miatt. Tudomásul kell venni, hogy ez is egy piac, ahol nem lehet megtenni, hogy valaki bebukik, aztán meg magával rántja a többieket. vagy legalábbis rontja az egyébként meg tisztességesen működő vállalkozásoknak a feltételeit és hitelét. Mi azt mondjuk tehát, hogy legyen átlátható a rendszer, ne lehessen olyan, hogy kétes eredetű, tízezer kilométer távolságban lévő postafiókok fektetnek be a magyar fociba. Másrészt aki meg egy NB I-es sport kft-ben üzletrészt szerez, annak be kellene mutatnia, hogy van megfelelő tőkeereje, enélkül ne jöhessen a magyar labdarúgásba. Legnagyobb sajnálatunkra ez a javaslat valamilyen okból a Fidesz-KDNP-nek nem volt fontos, pedig szerintem ez lehetne az egyik kezdőlépés a magyar labdarúgás felemelésében. Meg ha már a kormányzat úgy döntött, hogy a látványcsapatsportágakat pártolja mindenféle közpénzzel, akkor szerintem az a minimum, hogy ezek a pénzek ne hiénák kezébe kerüljenek.
– Mit gondol a csúcsberuházásokról, a debreceni stadionról és társairól? Van ennek értelme?
– Ez egy teljes tévedés a kormányzat részéről. Nem hiszem, hogy a labdarúgást kedvelőknek az lenne az érdekük, hogy hiper-szuper stadionokat építsenek. Ez egy ordas hazugság. A mutatott játék színvonala miatt nem járnak ki, meg ami a sportág mögött van, na, ez az, ami szúrja az emberek szemét, nem más. Az van, hogy jön egy kétes hírű befektető, aki esetleg már a saját hazájában nem kívánatos, majd megforgatja itt a pénzét, aztán lelép, csak közben ezzel együtt megy a klub is süllyesztőbe. Ilyen viszonyok között miért is nevelné valaki a gyerekét arra, hogy már kiskorától fogva meccsre járjon? Először tiszta viszonyokat kéne teremteni, aztán meg azokat a pénzeket, amiket stadionokra költenek, a sportág bázisának megerősítésére kéne felhasználni! Legyenek tisztességes tornatermek, illetve az önkormányzatok számára kellene biztosítani megfelelő eszközöket, zöldterületeket arra, hogy kupecek meg bevásárlóközpontok helyett a sporttelepek újrateremtéséről, közösségteremtő funkciókról szóljanak a viták helyi szinten is. Vissza lehet emlékezni: a hetvenes években a lakótelepi sporttelepnek nagyon komoly közösségépítő funkciója volt és ez ma iszonyatosan hiányzik a magyar társadalomból.
– Mennyire kellemetlen egy ellenzéki politikusnak a focimániájáról beszélnie, amikor a kormányzat kritikusai nap mint nap a focival és a kormány fejének foci-kirakatpolitikájával viccelődnek? Azért a miniszterelnökkel nem ez a fő probléma, úgy látják sokan.
– Én is. Az biztos, hogy nem ez a fő bajom vele.
– Beszél vele fociról?
– Előfordult már az életben, hogy igen, például futballmeccsen, ha találkoztunk. Ha el akarnám viccelni, akkor azt mondanám, hogy az már nagyobb bajom vele, hogy mostanában Videoton-drukker lett. Mert állítólag volt valamikor Vasas-drukker is. Megjegyzem, úgy tudom, a köztársasági elnök meg a házelnök ma is Vasas-drukker. Én azt nagyon nem szeretem, amikor valaki politikus lesz, bekerül egy pozícióba, akkor megváltoztatja az énjét. Én akkor is meccsre járó ember voltam, amikor nem Orbán Viktornak hívták a miniszterelnököt, meg nem voltak mindenféle kormányzati futballkampányok. Nem hiszem, hogy le kéne valamit tagadnom, ami hozzám tartozik. És a futball szeretete az életem egyik legfontosabb része.
