Ha ma kikapunk három kettőre, most itt mindenki azt gondolná, ezt a meccset másképp kellett volna lehozni. Baj, hogy a végeredményből indulunk ki
– értékelt a világbajnoki ezüstérmes horvát válogatott legyőzése után a magyar szövetségi kapitány, Marco Rossi. Pedig akár a 2-1-es végeredményt is lobogtathatta volna, tekintve, hogy a magyar válogatott utóbbi évtizedeiben szinte párját ritkítja a hasonló siker:
- nálunk magasabban rangsorolt rivális ellen tétmeccsen, hátrányból fordítva legutóbb hat és fél éve győztünk – akkor Egervári Sándor vezetésével a törököket vertük 3-1-re még a régi Puskás Stadionban. Az a csapat így nézett ki: Bogdán – Vanczák, Mészáros, Juhász, Kádár – Varga, Elek (Pátkai, 46.) – Gera, Hajnal (Pintér, 77.), Koman (Koltai, 73.) – Szalai. Vagyis a jelenlegi válogatottból hárman (Kádár, Szalai és Pátkai) már az akkori összeállításban is szerepet kaptak.
- A horvát válogatott jelenleg a negyedik helyen áll a hivatalos FIFA-ranglistán, amelynek 1992-es bevezetése óta ennyire előkelően rangsorolt válogatottat a magyar csapat még soha nem győzött le tétmérkőzésen. TOP 10-es ellenfelet is csak kétszer fektettünk két vállra: legutóbb, amikor Ausztria ellen nyertünk a 2016-os Eb-n (2-0), ők a 10. helyet foglalták el a világranglistán, míg 1995 áprilisában, amikor Halmai Gábor találatával a svédeket győztük le 1-0-ra Eb-selejtezőn, a skandinávok az ötödikek voltak a világranglistán.
- Éppen aktuális vb-döntős csapattal nem sűrűn játszottunk ugyan tétmeccset az elmúlt évtizedekben, de tény: 1966-ban fordult elő utoljára, hogy elkaptunk volna egyet közülük tétmérkőzésen. Akkor az angliai világbajnokság csoportkörében, a liverpooli Goodison Parkban a címvédő Brazíliát győztük le (3-1) egy legendás meccsen, Bene Ferenc, Farkas János, és Mészöly Kálmán góljaival.
Mindezek a körülmények jól mutatják, hogy a horvát válogatott budapesti legyőzése – ráadásul olyan meccsen, amelyen mindkét csapat számára nagy volt a tét –
Kezdőcsapatok
Mondhatnánk, hogy a szlovákok ellen vívott csütörtöki mérkőzés már előre vetítette egy emberfeletti bravúr lehetőségét, de sajnos nem lenne igaz. Marco Rossi csapata az Eb-selejtező első fordulójában lelkesen, de nem különösebben hatékonyan játszott Nagyszombatban, ahol a hazaiak a játék minden elemében fölénk kerekedve nyertek viszonylag simán (2-0). Hogy ilyen előzmények után a magyar válogatott – néhány napon belül másodszor is pályára lépve – szinteket tudott emelni a játéka színvonalán, egyrészt nagyon komoly mentális erőről, másrészt a csapat felkészítéséért felelős szakmai stáb tökéleteshez közeli munkájáról árulkodik.
A magyar kezdő öt helyen változott a Szlovákiában látotthoz képest. Kimaradt a sérüléssel bajlódó Kleinheisler László, akit a MOL Vidivel idén az Európa Liga főtábláján szereplő Pátkai Máté pótolt a középpályán. Lang Ádám helyére az Amerikából hazatérő Baráth Botond került a védelembe, Kovács Istvánt pedig a Legia szélsője, Nagy Dominik helyettesítette a támadósorban. A Nagyszombatban csereként beálló Dzsudzsák Balázs és Szoboszlai Dominik ezúttal egyaránt kezdőként kapott lehetőséget, a kapitány pedig ezzel párhuzamosan visszaállt egy sokkal biztonságosabb, négyvédős játékrendszerre (védekezésben 4-4-2, támadásban 4-2-3-1).
A horvátok Azerbajdzsán nyögvenyelős hazai legyőzése (2-1) után Budapestre már a gálakezdőjükkel érkeztek: összeállt a Brozovic (Inter), Rakitic (Barcelona), Modric (Real Madrird) álomközéppálya, mint ahogyan a védelemben is a leginkább összeszokott európai párosok egyike, Vida (Besiktas) és Lovren (Liverpool) duója kezdett. Ante Rebic lett a (visszavont) középcsatár – itt Mario Mandzukic válogatottól való visszavonulása okán azért némiképp meggyengült Zlatko Dalic csapata –, őt a pálya két széléről Andrej Kramaric (Hoffenheim), illetve Ivan Perisic (Inter) támogatta.
Az történt a pályán, amit Rossi akart látni
Ahogyan Marco Rossi már a mérkőzés előtt sietett leszögezni: nem feltartott kézzel léptünk pályára, és taktikánkkal igyekeztünk nagyon tudatosan kidomborítani a horvát csapat feltételezett gyenge pontjait. Bár az még a meccs előtti napon sem volt egyértelmű, hogy milyen formációt választ a kapitány – Pátkai Máté lefújás utáni nyilatkozatában arról beszélt, hogy Rossi az utolsó pillanatig három/öt védőben gondolkodott – a játék alapvetéseit ez nem befolyásolta.
A magyar válogatott – az olasz kapitány alatt immár megszokott módon – ismét proaktívan védekezett, és labda elleni játékával igyekezett befolyásolni a horvát támadások irányát. Elsősorban a pálya közepét védtük, ezzel megakadályozva azt, hogy Rakitic és Modric között összjáték jöhessen létre, és egyáltalán, a horvát csapat gyorsan átrobogjon rajtunk a középpályán.
Mint az a képen is látszik, négy emberrel vesszük körül Rakiticet, aki így megjátszhatatlan. Mivel a horvát szélső védők (Jedvaj, Barasic) eközben felfutnak, Modric-nak és Brozovic-nak is vissza kell lépnie a saját térfelére, hogy a passzjáték folyamatos maradhasson. Eközben hátul a nagyon mélyen visszafutó Nagy Dominik ügyel Perisicre, de Dzsudzsáknak is megvan a maga védőfeladata Barasic mellett. A végeredmény: U-alakú labdajáratás horvát részről, nagyon csekély áttörési hatékonysággal.
Elég csak megnézni a horvátok kulcsemberének, Luka Modricnak a hőtérképét: a legtöbb labdaérintése (ezt jelzi a sötét folt) mélyen, a saját térfelén adódott, mert ahhoz, hogy a horvát labdakihozatalok működjenek, rendszerint vissza kellett mozognia elkérni a labdát a védőktől.
Hasonlóan jól működött az is, amikor letámadott a magyar csapat: a horvátoknak rendszerint plusz egy embert hátra kellett rendelniük, hogy ki tudják hozni a labdát, ezzel pedig Rossi válogatottja időt nyert az átrendeződéshez – Horvátország nem volt képes átrohanni rajtunk, és kiaknázni a két csapat játékosai közti technikai képzettségből fakadó sebességkülönbséget. Íme:
Öt emberrel támadunk le, Pátkai és Nagy Ádám is csatlakozik a támadókhoz (Szalai, Szoboszlai, Dzsudzsák), miközben Nagy Dominik hátramarad, hogy ügyeljen Jedvaj felfutásaira (ezért maradt le a képről). Rakitic ismét elszigetelve, emiatt Brozovic-nak kell visszamozognia a két horvát középhátvéd (Lovren, Vida) közé, de a horvátok labdakihozatalához szükséges emberfölényt az egészen mélyen visszacaplató támadó, Kramaric adja. Feltűnő, hogy öt magyar játékos támad le, miközben öten biztosítanak hátul, azaz a csapat egyensúlya tökéletes – ennek hiányára panaszkodott Szlovákiában Szalai.
A meccs képéből szinte semmilyen módon nem következett a mi szempontunkból igencsak szerencsétlen horvát gól – addig, majd azt követően is az első félidőben, jobbára az történt a pályán, amit Marco Rossi szeretett volna látni.
Tudatosan a balhátvédre játszottunk rá
A horvát válogatottnak két, viszonylag gyenge pontja van: a kapus és a balhátvéd. Utóbbi poszton különösen a szívproblémákkal küzdő Strinic kiesése óta szenved Zlatko Dalic, és egyelőre úgy tűnik, nem is nagyon talál megfelelő embert a feladat megoldására. A vasárnapi meccsen Borna Barisic, a Rangers védője kezdett, de végig feltűnő volt, hogy a horvátok inkább a jobboldalon, Jedvaj bevonásával építik a támadásaikat – erre az oldalra húzódott ki egyik első számú támadó fegyverük, Perisic is. Hogy ez elsősorban a magyar védekezés baloldali sebezhetőségének, vagy a saját erényeiknek szólt, szinte mindegy is: mi Kádár szélre vezénylésével és Nagy Dominik komoly mennyiségű védőmunkájával megoldottuk a gondjainkat azon az oldalon, a horvátok ellenben végig késésben voltak a saját védelmük baloldalán.
Rossi teljesen tudatosan játszott rá erre a gyengeségre, kiegészítve azzal, hogy folyamatosan megpróbálta kimozgatni a védővonalból Domagoj Vidát, a horvát válogatott egyik legrutinosabb, ugyanakkor már nem éppen a leggyorsabb és legkönnyebben forduló bekkjét. Ennek kulcsa Szalai visszamozgása lett: a magyar csatár nem ritkán a felezővonalig is visszalépett, hogy letegye a rá fellőtt labdát valamelyik középpályásnak, majd Vidáról leforogva sprintelt be a mögötte megnyíló területre.
Amikor a megsérülő Barasic helyett Leovac állt be, még inkább szembetűnővé vált, hogy van keresnivalónk a horvátok baloldalán, és alig négy perccel később ebből jött az egyenlítés is:
Lovrencsics indítását a pirossal jelzett területről visszamozgó (1.) Szalai megszerzi, és lekészíti Dzsudzsáknak. Vida Szalait követve elhagyta a védővonalat, mögötte üres terület, ahová Szalai fut be (2.). Leovac eközben kivált Dzsudzsákra, de a magyar játékos egy az egyben csatát nyer, és a Vidát lépéshátrányból lefutó Szalai elé tálal egy parádés labdát (3.), ezzel lesz 1-1.
Mutatjuk mozgóképen is:
A horvátok Azerbajdzsán ellen is nagyon hasonló gólt kaptak, ráadásul abban is benne volt a kapus, az Aston Villában (nem) védő Lovre Kalinic.
A legigazabb futballtörvényt használtuk ki
A második félidőre Rossi változtatott, a magyar csapat mélyebben védekezett, passzívabban játszott, de a horvátok csak nagyon nehezen tudták újra felpörgetni a meccs tempóját, miután 0-1 után saját maguk ültették le azt. Birtokolták a labdát, de a magyar védelem nagyon jól zárt, amikor pedig elfogytak a fizikai tartalékok, a hősiesség határát kezdte el súrolni a bekkelés.
Érdemes megfigyelni, mennyivel mélyebb a magyar védekezés, mint az első félidőben. A leghátsó sor szűken, szinte emberezve védekezik, miközben a széleken a két szélső (Dzsudzsák, Varga) feladata a felfutó szélső hátvédek levédekezése.
A meccsnek ebben a szakaszában már nem igazán volt benne az újabb magyar gól, bár az is igaz, hogy valódi horvát szorongatás is csak 2-1 után következett: Pátkai jobboldali Dzsudzsák szögletét követő góljáig az volt az ember érzése, hogy a horvátok egyszerűen képtelenek ritmust váltani, akkora energiákat mozgósítani, amekkora a győzelemhez szükséges volna.
Jegyezzük meg: Pátkai bravúros gólja legalább akkora kapushiba volt, mint amennyire véleményes az, hogy a magyar játékos két kézzel nyomta el a fejpárbajnál Leovacot – utóbbi persze a futballcsibészség része. Ami viszont ennél is beszédesebb, hogy ismét a horvát válogatott két leggyengébb pontja, a kapus és a balbekk hozta össze a gólt – ismét beigazolódott a futball egyik legtöbb igazságtartalmat hordozó, mégis kevésszer emlegetett törvénye, vagyis, hogy
A magyar csapatban több nagyszerű egyéni teljesítmény is akadt, sőt, lényegében minden egyes játékos felülmúlta önmagát. A meccs embere egyértelműen a csapatkapitány Dzsudzsák Balázs volt, aki századik válogatott meccsén nem pusztán gólpasszal, hanem kiegyensúlyozott, a játék minden elemében hasznos, a csapatjáték szempontjából is nélkülözhetetlen egyéni teljesítménnyel vétette észre magát.
A sors ezzel igazságot szolgáltatott: a nem ritkán méltatlan hangvételben, igaztalanul támadott Dzsudzsák ma bebizonyította, hogy bár egyes karrierdöntései nem feltétlenül szolgálták hatékonyan saját sport-, és a nemzeti csapat érdekeit, a posztján még mindig kiemelkedik a magyar merítésből.
Mellette Pátkai Máté (6 tisztázás, 1 blokk), Nagy Ádám (3 szerelés, 87%-os passzpontosság), Baráth Botond (6 megnyert fejpárbaj, 9/11 sikeres párharc, 4 tisztázás), Lovrencsics Gergő (6 tisztázás) és Szalai Ádám (22 párharc, 3 szerelés, 4 kiharcolt fault) is remekelt, de összességében ez a meccs – a szlovákkal szemben – leginkább a szinte tökéletesen megvalósított taktikai sikerről marad emlékezetes.
A horvátok a legutóbbi két nagy tornára selejtezve összesen három vereséget szenvedtek, mindannyiszor idegenben: 2015-ben Norvégiában (0-2), 2017-ben pedig Izlandon (0-1) és Törökországban (0-1) hagytak el három pontot. Ebbe a sorba csatlakozott most Budapest.
Ha a szlovákok elleni mérkőzést követő elemzésünkben azt írtuk, „ismét bemutatkozott a valóság a magyar válogatottnak”, reálisan értékelve látnunk kell, ezúttal a magyar válogatott mutatott be a valóságnak. Mindannyiunk legnagyobb örömére.
Kiemelt kép: Farkas Norbert / 24.hu
