A magyar labdarúgó válogatott harmadik helyen végzett selejtező csoportjában. Összesen tizenhat pontot szereztünk tíz mérkőzésen. Legyőzni csak Feröer-szigeteket és Finnországot tudtuk, igaz, mindkettőt oda-vissza, egy-egy góllal. Az első két helyezett, tehát az egyenes ágon továbbjutó Észak-Írország és Románia ellen négy meccsen összesen három pont jött össze, az utolsó Görögország ellenében pedig mindössze egyet szereztünk.
Ez a mi nagy szerencsénk.
Minél rosszabb, annál jobb?
Tudniillik, úgy áll a helyzet, hogy ha a magyar válogatott legjobb csoportharmadikként közvetlenül kijut az Európa-bajnokságra (amire jó esélye van), azt végül is annak köszönheti majd, hogy a csoport legrosszabb csapata négy pontot elvett tőle. Mert így, a legújabb szabály értelmében, mi csak egyet vesztettünk el, hiszen az utolsók elleni eredményt törlik a számolásnál. Összehasonlításképp: az A-csoporttól a D csoportig valamennyi csoportharmadik (Törökország, Bosznia-Hercegovina, Ukrajna és Írország) oda-vissza verte az utolsót; az E, G, H-csoportban még egy meccset játszik a jelenleg pótselejtezős helyen álló Szlovénia, Svédoszág és Horvátország a csoportban utolsó helyen állókkal (San Marino, Moldova, Málta), de szinte biztosan ők is begyűjtik a hat pontot; egyedül Dánia vesztett pontokat egy örményországi döntetlen miatt (és ez a második helyébe került).
Ezek a csapatok aztán épp azért soroltatnak mögénk most a közvetlen kijutásért folytatott versenyben – mert jobban teljesítettek nálunk. Nincs mit szépíteni, a magyar válogatott egy némileg abszurd szabálynak köszönheti kedvező helyét. No meg persze annak, hogy nálunk az eleve „törpének” szánt Feröer-szigetek helyett Görögország lépett vissza az utolsó helyre, akik ellen hagyományosan nem tudunk nyerni. Szerencsére…
Athénban nem bizonyítottunk semmit
Kívülről látva tehát a magyarok helyzetét, nem nehéz elképzelni, hogy – akár irigységből, akár józanságból – egyetlen riválisunk sem fogja megérdemeltnek látni a továbbjutásunkat. Ha a ma este pályára lépő Ukrajna helyzetébe képzeljük magunkat: nekik a világ egyik legjobb válogatottját kellene legyőzniük, hogy megelőzzék azt a magyar csapatot, amelyik Feröert verte nagyjából ugyanebben a helyzetben… Ilyenkor jönne jól egy kapaszkodó, hogy mondhassuk: igen, éltünk a szabály adta lehetőséggel, de azért megmutattuk azt is, hogy méltók vagyunk a szerencsére. Hogy oda tudunk csapni, ha kell. Ősszel ez egyszer sem sikerült.
A már tét nélküli meccsen Athénban, a hazai pályán addig nulla pontos, egész sorozatban nyeretlen Görögország ellen, ha másra nem, egy kis erődemonstrációra jó lett volna egy siker. Ha lenne erő. De úgy tűnik, ami Dárdai Pálnak köszönhetően beivódott a magyar játékosokba, az mostanra valahogy ki is szivárgott belőlük. Eltűnt a 35 méteren szervezett, hatásos védekezés (már Feröer ellen sem működött mindig), eltűntek az egyéni villanások (leszámítva Böde két gólját), még a megbízható közép-színvonal is eltűnt a játékunkból.
Egervárival több pontunk volt
Így végül – alighanem minden idők leggyengébb csoportjában – kevesebb pontot szereztünk, mint négy éve, az Egervári Sándor vezette csapat, amely úgy ért el 19 pontot, hogy abban a csoportban Hollandia és Svédország jelentette a magasabb szintet, nem a románok és az észak-írek. De az Erwin Koeman-féle 2010-es válogatottunk is hozta a mostani 16 pontot, Portugáliával, Svédországgal és Dániával egy csoportban – megjegyzendő persze, ezek a csapataink sem tudták a fontos meccseken átlépni az árnyékukat, ám akkoriban a szabályozás sem segített rajtunk.
Szégyelleni kellene az esetleges kijutást? – hördülhet fel bárki, olvasva a fentieket. Hogy 30 év után ott leszünk egy világversenyen, 1972 óta először egy Európa-bajnokságon? Természetesen nem. A kijutásra, ha összejön, lehetünk büszkék, de a realitást nem érdemes figyelmen kívül hagyni: nem vagyunk előrébb, mint korábban. Amibe kapaszkodhatunk, az a Dárdai-féle mentalitás és szervezettség (amit azóta német klubcsapatánál is sikerrel ültetett át a játékosaiba): tavaly a románok elleni bukaresti meccsen, a finnek ellen idegenben látszott, még egy szerény képességű csapat is tud szervezetten futballozni. Ebben kell bízni, másban nem lehet. Klasszisaink továbbra sincsenek, a lassan kimenő Gera, Juhász, Király-generáció mögött szinte senki; beépíthető fiataljaink alig-alig akadnak. Az Eb-selejtezők azt mutatták meg, amit korábban is tudtunk: nem, vagy csak ritkán vagyunk versenyképesek az európai középszinttel. És ezen a jelek szerint nem Bernd Storck fog változtatni…
Hagyjuk már a spanyolokat!
Ellenben ha mégis, így is kijutunk az Európa-bajnokságra, a borítékolható ilyen-olyan forgatókönyvek és kapkodás helyett szépen le kell ülni, és végiggondolni, mi lehet a keresnivalónk egy elitmezőnyben. És megnézni a bukaresti mérkőzést, meg a nehezen élvezhető, de legalább részben eredményes többi Dárdai-féle meccset, aztán eltervezni az első lépéseket. Tudva, hol a helyünk. Nekünk nem a spanyol válogatottnak kell üzennünk, Puskásra meg Kubalára hivatkozva, hogy legyenek szívesek nem kikapni Ukrajnában, hanem szépen, szerényen megköszönni magunkban, hogy így alakult – és ugyanezzel a szerénységgel felkészülni a jövő nyárra. Meg, függetlenül a ma esti, holnapi, későbbi fejleményektől – valami elképzelést megalkotni a magyar futballról.
Mert Platiniben és az UEFA-ban örökké nem bízhatunk.
