Kezdjük a tényeknél: pénteken és szombaton rendezik az Egyesült Államokban a (most először) 32 csapatos klub-vb negyeddöntőit. A brazil Fluminense a szaúdi al-Hilal csapatával találkozik, a Chelsea ellenfele a brazil Palmeiras lesz, Európa maradéka pedig egy PSG–Bayern és egy Real Madrid–Dortmund rangadón osztozik.
Hogy gazdaságilag-erkölcsileg hányadán állunk ezzel a klubvébével, azt hírlevelében Kele János már megírta.
Szakmailag a csoportkört szénné elemezni első látásra fölösleges: az európai csapatok fölénye játékosminőségben és tudástőkében is beláthatatlan, a hosszú szezon után a hátuk közepére sem kívánják az egészet, valószínűleg sem az Inter, sem a Manchester City játékosai nem hullajtanak krokodilkönnyeket, amiért brazil és szaúdi ellenfelük hazaküldte őket, és európai házi negyeddöntők helyett a nyaralásukra készülhetnek.
Ám az elemzői közeg már csak olyan, hogy az ember agya sosem pihen, valamivel az uborkaszezon kellős közepén is foglalkozni kell. Mit csinál tehát az ember unalmas perceiben 2025 júniusának végén? A Mamelodi Sundowns–Fluminense összecsapást nézi. De ne szaladjunk ennyire előre, kezdjük a megszokott dolgokkal. Európa többnyire, köszöni szépen, jól van A friss BL-győztes PSG például félgőzzel is könnyedén veszi a tornát, és többnyire a legjobb keretével, magabiztosan játssza azt a 4-3-3-as kreatív, elmozgó játékot, amivel idén mindent megnyert.
A szokásosan defenzív, körbeveréssel hazautazó Atléticót, és a háromból két amerikai csapatot is simán hazaküldte, ami nagyjából mindent elmondott az MLS-ről: sok levezető sztár, kevés minőség.
Apróbb homokszem csak a Botafogo ellen csúszott a gépezetbe, ahol a brazilok jól alkalmazkodva, 25 százalékos labdabirtoklással is egygólos győzelmet arattak, a brazilokról és az alkalmazkodásról bővebben is lesz szó később.
A topfoci elsablonosodásáról itt és itt már korábban értekeztem, és a legtöbb topcsapat üzembiztosan hozta ezt. Szabályos, szögegyenes 2-3-5-ös vagy 3-3-5-ös felállás, vonalszélsők, passzok, passzok, passzok U-alakban; a nagy hőség és a kis presztízs egyiküket sem késztette örömfocira.
Bár Ait-Nouri érkezése és Doku átlós befelé futásai némi izgalommal kecsegtettek, a Manchester City úgy tűnik, egyelőre nem tudja levetkőzni a tavalyi év pozíciós dogmáit. Bár labdával még több emberük tartózkodik az ellenfél térfelén, a kontrákban ez bőven bekéri az árát, amit a Juventus és az al-Hilal többször ki is használt. A Bayern és a Chelsea is vonalszélsőkkel, robotpilóta-üzemmódban nyomta végig a csoportkört – az ellenfelek eleget hibáztak ahhoz, hogy kihasználják.
Európa U-alakban: sem a City, sem a Bayern nem tud elszakadni a klasszikus vonalszélsőktől, ami csökkenti a strukturális lehetőségeket, kiszámítható a játék.
A három belső védővel, valamint szárnyvédőkkel játszó csapatokban lehetne több fantázia, ám Niko Kovac Dortmundja egyelőre nem tud szabadulni a statikus állófocitól, a Porto a BL-ben megszokott defenzív sablonfocival a csoportkört sem tudta túlélni, a Juventus pedig inkább letámadásból és kontrából tudott egy darabig helytállni a Manchester City és a Real Madrid ellen. Utóbbinál Xabi Alonso háromvédős kísérlete érdekesnek tűnik a fékezett habzású első meccs után, ám hiába a strukturális mozgások, a látványos futballhoz a kockázatos passzokat jóval többször be kell vállalni.
A Real Madrid ezen a képen hibrid, kissé aszimmetrikus szerkezetben, de bátor középső kombinációk helyett többet játszották a vonal mellé a labdát.
Az érdekes foci – tetszik, nem tetszik – ezúttal is Brazíliából jön.
A viszonylag szimmetrikus – tehát nem relacionista – játékot játszó Flamengo a Chelsea és a Bayern ellen is megmutatta, hogyan kell topcsapatok ellen is versenyképesnek lenni. Keskeny, a pálya közepére koncentráló 4-2-3-1-ükkel és a pálya teljes mélységében rotáló játékosaikkal nyomás alatt is bátran kihozták a labdát. A kutya itt is az egyéni minőségben van elásva; hiába a rendszerszinten jól megszervezett játék, a hátul eladott labdákból a Bayern jóval unalmasabb játékkal is nyerni tudott.
Újra láthattuk az elmúlt évek elemzői kedvencét, a Fluminensét is. Fernando Diniz már nincs, és a relacionista játék is alacsonyabb sebességbe kapcsolt – már a hosszú oldalforgatás sem tilos –, de az egymáshoz közel helyezkedő játékosok a rövid oldalon még mindig látványosan tudnak kombinálni – akár a Dortmund ellen is. Ahogy a Botafogo, úgy ők is képesek alkalmazkodni: az Intert szinte végig védekezve sikerült legyőzni, ahol Christian Chivu alatt a megörökölt rugalmas, elmozgó játékból egyelőre csak a védelmi blokkon kívüli passzolgatás marad.
Negatív példa persze Dél-Amerikából is akad: a Palmeiras portugál edzővel egyelőre rendkívül unalmas focit mutat, az argentin csapatoknál pedig idén egyértelműen a bilardista vonal dominál: a Boca Juniors és a River Plate négyvédős, többnyire defenzív játéka a továbbjutásra se volt elég.
Flamengo-labdakihozatal a Bayern ellen: szinte mindenki a centrumban, visszalépve a saját térfélre. Gerson szabad jobbösszekötőként megy vissza a középpályára, a szűrő vele kényszerítőzik, majd áttörés középen.
A Fluminense aszimmetrikusan a pálya egyik oldal felé helyezkedik, kényszerítő, majd átlós bepassz. Egyszerűbb, mint volt, de még mindig látványos.
Az ázsiai és az afrikai csapatokat – ahogy a világbajnokságon szokás – egy kézlegyintéssel elintézhetnénk, ha nem lett volna a mezőnyben két üdítő színfolt. Az egyik természetesen az al-Hilal, amelyet az Intertől távozó Simone Inzaghi irányít. Bár viszonylag sok időt töltenek labda nélkül, az olasz edző négy védővel és szélsőkkel próbálja megvalósítani azt a direkt, de rendkívül rugalmas játékot, amit az Internél öt védővel, szélsők nélkül láthattunk.
Ebben olyan egykori topligás játékosok segítik a fedélzeten, mint a hamis jobbhátvéd Joao Cancelo, vagy a kitűnő formában lévő egykori Lazio-irányító, Sergej Milinkovic-Savic. Felállt fal ellen a legtöbb jó momentumuk érdekes módon a Real Madrid elleni első meccsen volt.
Inzaghi-féle elmozgó játék négyvédős változatban, szaúdi kiadás: a szélső befelé mozog, a szélső védő mögékerül. Egyszerű, de nagyszerű kombináció, a topfoci mégis mintha elfelejtené.
A másik pozitív meglepetés pedig a dél-afrikai Mamelodi Sundowns, a kispadon a portugál Miguel Cardosóval. A sárga-zöldek nem vicceltek, minden meccsen bátran beleálltak a saját játékukba, ami leginkább egy brazil 4-2-3-1/4-3-1-2-höz hasonlít, és diagonálisan lejt a pálya egyik oldala felé. Ebben sokat segít a brazil Lucas Ribeiro, aki a jobbszélről visszalépve rombuszt alakít ki. A gond náluk is a megvalósításban van: két eladott labdából is gólt kaptak a Dortmund elleni látványos, 4-3-as meccsen. A szintén labdabirtokló Fluminensét is képesek voltak teljesen labda elleni játékra kényszeríteni, ám felállt fal ellen már hiányzott a lendület.
Összességében tehát nem estünk ámulatba az eddigiektől: Európa a szokásos sablont hozta, a világ többi része viszont minden erőforrást tekintve nagy lemaradásban van. Taktikai világkiállításnak azonban megfelel a klubvilágbajnokság, és jó volt látni néhány ismeretlenebb, de jól futballozó kiscsapatot.
Pénteken és szombaton negyeddöntők. Vigyázó szemünket a brazilokra és a szaúdiakra vessük.
